Erdő Péter bíboros szentbeszéde az esztergomi Szent Péter és Pál Plébánián

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Nagy örömmel találkozom ma a szentmise keretében az Esztergom-Belvárosi Szent Péter és Pál Plébánia közösségével. Az Egyház ősidők óta külön is előírja, hogy a megyéspüspök időközönként személyesen is látogassa meg egyházmegyéje plébániáit, ossza meg a papság, a munkatársak és a hívő közösség örömeit és gondjait, főként pedig ünnepeljen együtt a szentmise közösségében a plébánia híveivel, hiszen Krisztus áldozatának megújítása, az Eucharisztia egész egyházi közösségi életünk és missziós küldetésünk forrása és csúcspontja.
Különös kegyelem, hogy most, a nagyböjt kezdetén éppen ezen a plébánián kezdtem el a mintegy három esztendőre tervezett egyházlátogatási sorozatot. Először is Szent Péter és Pál apostolok közbenjárását kérem az egész plébánia közössége számára, de a magam és munkatársaim részére is, hiszen az egyetemes Egyház közösségében, Szent Péter utódának irányításával és egyben a nemzetek apostolának lelkesedésével és karizmatikus éleslátásával kell végeznünk feladatunkat.

2. A nagyböjt elején az Egyház ennek az időszaknak a bűnbánati jellegére hívja fel a figyelmet. A mai evangélium Jézus böjtjéről és megkísértéséről szól. Való igaz ugyan, hogy a böjt a bűnbánat jele, és testi önmegtagadással is jár, de az is igaz, hogy végül is nem az ember lelke és testi vágyai közötti harc a böjt lényege, hanem egy másfajta küzdelem. Olyan erőpróba, amely a lelkek világában folyik. Azt olvassuk az evangéliumi szakasz elején, hogy Jézust „a Lélek” kivitte a pusztába. Ott pedig megkísértette a Sátán. Isten Lelke és a Gonoszlélek küzdelme jelenik meg Jézus böjtje során. Az örök emberi kísértések, a test kívánsága, a szemek kívánsága, vagyis a hatalom és a birtoklás vágya, meg az élet kevélysége, amely odáig ragadhatja az embert, hogy arra törekedjék, hogy mágikusan befolyásolja még a természetfölötti erőket is, hogy még Isten hatalmát is szinte a maga szolgálatába állítsa – ezek a nagy kísértések hangzanak el a Sátán ajkáról Krisztus felé. Jézus azonban nem csak bölcs rabbi módjára válaszol ezekre a kísértésekre, éppen a Szentírással érvelve, hanem a bibliai igazságok fényében, a Lélek erejével, a saját életében le is győzi ezeket a kísértéseket. Nemcsak azt mondja, hogy a Biblia tanítása szerint az emberi élethez több kell, mint a puszta eledel, hanem képes személyesen lemondani az evésről is, valami magasabb rendűnek, az Istennel való szoros kapcsolatnak a kedvéért. Nemcsak azt mondja, hogy Istenen kívül senki mást nem szabad imádni, kivált nem a hazugság atyját, a Sátánt, hanem le is mond személyesen minden földi hatalomról és gazdagságról, amit a kísértő kínál föl neki. Meg fogja ismételni ezt a lemondását Pilátus előtt is, amikor majd megvallja, hogy király ő, de az ő országa nem erről a világról való. És el fogja tűrni a tövissel való megkoronázást, meg azt is, hogy a katonák a zsidók királyának csúfolják, szóval a legkiáltóbb ellentétét mindannak, amit ezen a világon gazdagságnak és hatalomnak hívnak. De ezzel az elutasítással majd megszégyeníti és legyőzi a Gonoszt, és bebizonyítja, hogy milyen keveset is ér, amit ezen a földön uralomnak neveznek.
Jézus nemcsak szentírási idézettel utasítja vissza, hogy istenkísértő módon, vakmerően bizakodva, az emberek ámulatára vadászva levesse magát a Templom erkélyéről, hanem ténylegesen is elvállalja az életében, hogy a mindenható Isten, a szerető Atya kihúzza alóla a védőhálót, amikor majd a kereszten kell a halálba zuhannia. Múljék el tőlem ez a pohár – imádkozza – de hozzáteszi, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Így imádkozik majd Jézus az Olajfák hegyén, közvetlenül a kínszenvedése előtt. Jézus böjtjében tehát nemcsak az érvelés és az igazság síkján, hanem a személyes döntés vállalásában is legyőzi az Isten Lelke a Gonosz Szellemet. Ettől lesz Jézus böjtje és megkísértése egész megváltói művének drámai nyitánya, a későbbi nagy fizikai és lelki összecsapás megrendítően tömör összefoglalása.

3. A keresztény ember böjtje is a lélek síkján zajlik. A mi böjtünkben is felvonulnak a keresztény létmód legfőbb kísértései, nehézségei, konfliktusai és győzelmei. Mert hát ahogy Bellarmin Szent Róbert az 1570-es években Leuvenben elmondott szentbeszédében olyan találóan lefestette , az élet itt a Földön csak ugyanolyan, mint egy elegáns olaszországi vendéglő. Különösen az itáliai fogadósok értették már akkor is a módját, hogy hogyan fogadják a vendégeket. Alighogy befordul a vendég a kocsma felé vezető úton – írja –, a tulajdonos elé siet, mégpedig mosolyogva és vidáman, tárt karokkal, szeretettel fogadja. Örömmel újságolja, hogy épp most érkezett friss áru mindenből. A legjobb házi kenyere, a legkitűnőbb bora van, frissen vágott borjúból vagy frissen ejtett vadból a legjobb húsételek készülnek. De még a szobák is kitűnőek, elegáns, kényelmes a berendezés, mintha csak otthon lenne az ember. Ilyenkor persze az árakról még szó sem esik. Nem számít az – mondja a tulajdonos –, érezd magad úgy, mint otthon, fogyassz nyugodtan abból, ami tetszik. Amíg hordja a finom fogásokat, kínálja számolatlanul a jó italt, még tréfálkozik is hozzá, s ha igazán jó vendéglős az illető, képes kellemes, emelkedett hangulatot kelteni az egész étkezés során. S hogy ez a fajta szívélyesség vagy kultúra máig sem veszett ki, sokan személyesen is megtapasztalhattuk. Egy-egy jó római vendéglőben elég annyit mondani, hogy ma este egy jó halvacsorát szeretnénk, a többiről, a halak, kagylók fajtájáról, az előételekről, a borokról, a zöldségről és minden földi jóról a saját ízlése szerint és a megfelelő ritmusban gondoskodik a konyhafőnök és a tulajdonos. Azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy az emésztés megkönnyítésére sokszor a ház ajándékaként küldik ki az italt, vagy egész kocsin tolják elő a desszert- és likőrválasztékot, hogy fogyasszon belőle ki-ki, amennyit jólesik. Hanem azért a hangulat mégsem marad ennyire kötetlen, mert előbb-utóbb csak megérkezik a számla, ahol bizony tüzetesen felsorolásra kerül mindaz, amit elfogyasztottunk, sőt néha még az is, amit nem.

Így van ez az élet dolgaival is. Kisebb vagy nagyobb bőkezűséggel, de hordja elénk az élet a lehetőségeket, főleg az anyagiakat, vagy azt, ami sebzett emberi természetünk vágyainak megfelel. Olykor a tulajdonszerzés lehetőségével, olykor az emberek megbecsülésével, olykor a fontosságunk vagy talán a befolyásunk érzetével kecsegtet. Egy-egy különleges pillanatban még azt is elhiteti velünk, hogy talán titokzatos, a hétköznapi élet erőit meghaladó energiákat és sikereket vásárolhatunk titkos kompromisszumok, tisztességtelenségek, gonoszkodás útján. De minél inkább hallgatunk az életnek ezekre a szirénhangjaira, annál kijózanítóbb lesz a végén a számla, mert persze a számla előbb-utóbb hozzánk is megérkezik. És nemcsak arról szól ez a számadás, hogy hogyan használtuk fel az életünk energiáit és idejét, hogy mit tehettünk volna jobban, hanem főleg arról szól, hogy kinek az igazsága szerint, kinek az akarata szerint éltünk. A Kísértőre hallgattunk-e, mint a Teremtés könyve mondja a bűnbeesés történetében, okosabbak akartunk-e lenni, mint maga az Isten, vagy Krisztus példáját követtük és a mennyei Atya akaratát kerestük-e az életünkben. Mert végül is életünk nagy számadásának a mérlege ettől a kérdéstől függ. A főparancsban, Mózes V. könyvében, amit Krisztus olyan nagy hangsúllyal állít életünk középpontjába, azt olvassuk: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. A másik parancs pedig, az emberszeretet parancsa – mint maga Jézus mondja –, „ehhez hasonló: Szeresd embertársadat, mint magadat”. De miért is hasonló? – Mert maga Jézus mondja: ”Amit egynek a legkisebbek közül cselekszetek, nekem teszitek”. Erről szól tehát az egész emberi élet nagy lelki küzdelme, és ezt sűríti össze, ezt fejezi ki jelképi erővel a böjt is, hogy mi, emberek szeretjük-e mindennél jobban az egész világmindenségnél hatalmasabb, azt bölcsességével és szeretetével fenntartó, bennünket létrehívó és boldogságra szánó Istent, vagy mindenféle apró szempontok szerint igazítjuk az életünket, és végigbotorkálunk, végigsodródunk azon a néhány esztendőn, ami megadatik nekünk itt, a Földön.

4. Legyen az idei nagyböjt az éberség, a valóságra való ráébredés ideje a számunkra. Újuljunk meg Isten szeretetében, és ezáltal váljunk olyan szeretetközösséggé, amely itt, Esztergomban és az egész világban sugározni tudja maga körül, hogy van Isten, hogy a lelkek harcában az ő végtelen bölcsessége és szeretete mondja ki az utolsó szót, hogy az ember számára is mindig van remény. Ebben az elhatározásban és örömben újítson meg minket a Szentlélek a mostani lelkipásztori látogatás alkalmával az idei nagyböjtben és egész életünkben. Amen.