Erdő Péter bíboros szentbeszéde Esztergomban, a János napi boráldás alkalmával

Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent János apostol és evangélista ünnepét üljük. A mai liturgiában ősi szokás szerint borszentelést is végzünk. Mit tanulhat a hívő ember személyesen Szent János apostoltól, és hogyan kapcsolódik a borszentelés az ő alakjához? Van-e ennek is valamilyen lelki üzenete számunkra?

1. A mai evangéliumban, és szinte csak itt, olvasunk valakiről, aki már a feltámadt Krisztussal való találkozás előtt, pusztán az üres sír látványára, hinni kezdett a feltámadásban. Mert tudjuk, hogy János evangéliuma különös figyelmet szentel annak a „másik" tanítványnak, másutt is előkerül ez az evangélium során. Arról a tanítványról van szó, akit az Úr nagyon szeretett. A fiatal Szent Jánosról. És ez a másik tanítvány Péter előtt odaér, majd együtt, bevárva Simon Pétert belépnek a sírba és látja az üres sírt. Persze a sír nem teljesen üres. Ott vannak a leplek, gondosan összehajtva. Ilyet rabló nem tesz. Valami különleges volt ebben az üres sírban. De hát a gondosan összehajtott leplek és a feltámadás között még hosszú az út. És mégis, ez a másik tanítvány, már ekkor hinni kezdett. Igen, mert úgy látszik, a hit nemcsak a személyes találkozásnak a meggyőző ereje által alakulhat ki az emberben, hanem Istennek a kegyelmi ajándéka. Ezt tanítja, ezt vallja azóta is az Egyház. A szeretett tanítvány a szeretet nyelvén megértette, hogy mit jelentett a gondosan összehajtott lepel az üres sírban anélkül is, hogy a Megváltóval újra találkozott volna. És ez az a feladat, amire bennünket is hív Krisztus, hogy ezt a bizonyos másik tanítványt kövessük, mert mi is látjuk az üres sírt, de élő testi valóságában, itt a földön, nem találkozunk felismerhető formában Krisztussal.

2. Szent János apostol és evangélista személyét az első évtizedek egyháza különös tisztelettel illette. Péterrel és Jakabbal együtt ott látjuk őt Jézus megdicsőülésének és megaláztatásának tanúi között (vö. Mt 17,1; 26,37), sőt azt olvassuk, hogy az utolsó vacsorán az Úr keblén nyugodott (Jn 13,23). Valószínűleg jelen volt Annás főpap házában is, amikor ott Jézust kihallgatták (Jn 18,15-16). Ott állt Krisztus keresztje alatt Máriával együtt. Neki mondta Jézus Szűz Máriáról: „Íme a te anyád” (Jn 19,26). Legkülönlegesebb szerepéről pedig a mai evangéliumban hallottunk: Péterrel együtt tanúja volt az üres sírnak és hitt a feltámadásban. Szent Péterrel bensőséges közösségben volt (ApCsel 3,1 stb.), Jeruzsálemben úgy tisztelték, mint az Egyház oszlopainak egyikét (Gal 2,9).

A hagyomány szerint később János Kisázsiába költözött, Efezusban telepedett le és a környék egyházainak lelki, szellemi vezetője volt. Így olvassuk ezt Eusebius egyháztörténetében (HE 3,31,3; 5,24,3). Erről tudósít Lyoni Szent Irenaeus is (Adv.Haer. 2,22,5; 3,1,1). Domitianus császár idején Patmosz szigetére száműzték, ahogyan ezt a Jelenések könyve is érzékelteti (Jel 1,9). Az ugyancsak Eusebius által tanúsított hagyomány szerint ott írta magát a Jelenések könyvét is (HE 3,18). Ugyanez a hagyomány úgy tartja, hogy Nerva császár uralkodása idején, vagyis Krisztus után 96-98 táján visszatérhetett száműzetéséből Efezusba. Ott halt meg igen idős korában, Traianus császár uralkodása alatt.

Ezekhez a többé-kevésbé történeti híradásokhoz számos legendás elbeszélés is kapcsolódik. Szent Jeromostól ismerjük annak emlékét, hogy idős korában kedvenc mondása volt: „Fiacskáim, szeressétek egymást”. Megható összefoglalása ez egy olyan élet tapasztalatának, amely a Jézussal való személyes találkozás jegyében állt (Ep. ad Gal. 6,10). Egy másik aktuális hagyományt Alexandriai Szent Kelemen őrzött meg róla (Quis dives salvetur 42). E szerint János apostol megtérített egy elvadult fiatalembert, aki azonban később mégis rablónak állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte őt a presbiternél, akire nevelését rábízta, s annak szomorúan meg kellett vallania, hogy elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd az ifjú keresésére indult. Rablók közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána futott, és kiáltozott neki: „Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!'' Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte. János tehát úgy áll előttünk ebben a történetben, mint az emberek üdvösségéért felelősséggel és szeretettel fáradozó igazi pásztor.

Annak emléke, hogy Rómában Krisztushoz való hűsége miatt olajban főzték, de túlélte a kínzást, Tertullianusnál található (Praescr. 36). A borszentelés viszont azért kapcsolatos Szent János alakjával, mert a hagyomány szerint kiürítette a mérgezett borral telt poharat, de nem ártott meg neki, pedig előtte ugyanattól az italtól már ketten meghaltak (Lipsius, Apocr. Apostellegenden 1,426). Ez a régi hagyomány felidézi Krisztus ígéretét, amelyet búcsúzásakor tanítványainak tett: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18). A méregpohár történetéből azután a középkor folyamán Szent János apostol ábrázolásában is egy állandó attribútum, egy rá jellemző jelkép keletkezett. A XIII. századtól gyakran látjuk képét arany pohárral, melyből kígyó mászik ki. Erre az ábrázolásra és erre a legendára vezetik vissza a Szent János napján végzett boráldás szokását. Ennek az áldásnak a régi szertartásában a következő mondat szerepelt: „Bibe amorem Sancti Ioannis”, vagyis „Idd Szent János szeretetét”. A szokás a hívő ember számára tehát azt az üzenetet hordozza, hogy kövessük Szent János apostol szeretetét Jézus Krisztus és embertársaink iránt, legyünk hűségesek hitünkhöz, és semmilyen emberi hatalom nem árthat nekünk.

3. Ha a mai kultúrában a borra gondolunk, eszünkbe jut egy nemes élelmiszer, eszünkbe jut az alkoholizmus veszélye, de eszünkbe kell hogy jusson az is, hogy az ember életének minden mozzanatát testestől-lelkestől, emberi méltóságának megfelelően éli át. Ezért étkezésünk sem csupán táplálkozás, hanem a közösségnek és az ünnepnek a megjelenítője. Maga Jézus is lakomához hasonlította a mennyek országát. Ez pedig azt jelenti, hogy egész életünk Isten színe előtt folyik, hogy a kultúráltan és igényesen ápolt hagyományok nem pusztán ínyencséget és szórakozást jelentenek, hanem a fegyelemnek, a tájak és az emberi hozzáértés megismerésének, a közösség megteremtésének, a szeretet kifejezésének is méltó alkalmai lehetnek.

Krisztus az utolsó vacsorán kenyeret és bort adott tanítványainak. Ezt változtatta át testévé és vérévé. Így a bornak az ősi keleti terményáldozat helyett számunkra a szentmisében még nagyobb jelentősége van: Krisztus értünk ontott vérét teszi jelenvalóvá. Ezért terjedt Európa-szerte a kereszténységgel párhuzamosan északi irányban is a szőlő és a bor termelése. Ezért találunk a kolostorok, püspökségek közelében gyakran jelentős borpincéket.

Kérjük a mai szentmisében, hogy Szent János apostol példájára a szeretet emberei legyünk, és életünk minden helyzetében méltónak bizonyuljunk a Krisztus vére árán megváltott ember hivatásához.

Ámen