Erdő Péter bíboros szentbeszéde Esztergomban, Nagyboldogasszony ünnepén

Lk 1,39-56

Főtisztelendő Paptestvérek, Kedves Diakónus Testvéreim, Krisztusban Kedves Testvérek!

Szűz Mária mennybevételének ünnepe, Nagyboldogasszony napja Főszékesegyházunk búcsúja is a Bazilika újjáépítése óta. Gondoljunk erre, valahányszor belépünk hazánknak ebbe a legfőbb templomába, és feltekintünk a főoltár képére, mely lendületében és szerkezetében hűségesen hordozza Tiziano gyönyörű oltárképének vonásait, melyet Velencében a „Frari” templomában találhatunk. De nem csak a XVI. században ábrázolta már a művészet Mária mennybevételét, nem csak akkortól ünnepli a liturgia hitünknek ezt a titokzatos valóságát. Arra, hogy az egyházatyák részletesen tárgyalnak erről a kérdésről, már az V-VI. századból vannak példáink. A mennybevétel ünnepe pedig már az V. században mind a keleti, mind a nyugati egyházban elterjedt volt, olyannyira, hogy már az efezusi zsinat (431) előtt is élő gyakorlat kellett, hogy legyen, hiszen a szokás még a nestorianus keresztények körében is tovább él, akik pedig ekkor váltak el a katolikusnak, ill. ortodoxnak nevezett egyháztól. És nem is egyszerűen Mária mennybevételét ünnepelték, hanem a liturgikus könyörgésekben kifejezetten test szerinti mennybevétel szerepel. Természetesen az egyház folyamatos liturgikus ünneplése erős érv egy hitbeli igazság mellett. De valljuk meg, hogy a régi keresztények a szóbeli hagyományon kívül a Szentírás szavát is szem előtt tartották: „És nagy jel tűnt fel az égen: Napba öltözött asszony, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona” (Jel 12,1). Ezt a képet vonatkoztathatjuk magára az Egyházra, Krisztus jegyesére is, de ősidők óta látták benne a Boldogságos Szűz Mária képét is, akinek ragyogása ahhoz a fényhez hasonló, amely a színeváltozás hegyén Krisztus alakját és a mellette álló Mózest és Illést beborította. Isten dicsőségének ragyogásáról van szó, amely gyarló emberi szavainkkal és elképzeléseinkkel érzékelteti a megdicsőült ember testének és lelkének részesedését az örök isteni boldogságban. „Hasonlóvá leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.” (1Jn 3,2; vö. 2Kor 3,18)
A keresztény művészet egyébként szintén különleges módon ábrázolja a Szent Szűz halálát, vagy pontosabban elszenderülését. A régi ikonokon, Mária ágyon vagy ravatalon fekszik, de a lelkét jelképező fehér alakot, mely testét elhagyja, már Krisztus várja kézen fogva a mennyei dicsőségben.

Külön említést érdemel, hogy a sírok és ereklyék tiszteletének hagyománya hogyan tanúskodik Szűz Mária földi életének végéről. Egyfelől a Temesvári Pelbárt által is hirdetett szentföldi hagyomány úgy tartotta, hogy Jeruzsálemben töltötte életének utolsó éveit, és hatvan vagy hatvanhárom éves korában ott is hunyt el, a Getszemáni-kertben helyezték koporsóba, és harmadnapig virrasztva imádkoztak mellette. Utána a koporsót fényes felhő vette körül. Majd az Úr megjelent, köszöntötte a tanítványokat, akik azt felelték: „Igazságnak látszatik Uram a te szolgáid előtt, hogy amint te a halált meggyőzvén országolsz örökké, úgy a te Szűz Anyádnak testecskéjét felelevenítsed és a te jobbodra helyheztesd örökké” . Ugyanakkor ennek a hagyománynak az ismertetése mellett Telek József, nagy magyar ferences hitszónok és Mária-tisztelő, a Cesare BARONIO és Jeremias DREXEL (1581-1639) által képviselt hagyományt részesíti előnyben, amely szerint: „midőn (…) a Szeplőtelen Szűzanya életének hetvenkettödik esztendejét folytatná, a legcsendesebb halálnak álmában elnyugovott, de ismég isteni hatalommal feleleveníttetett, és testestöl-lelkestöl a mennyei koronára felvitetett.” Tény, hogy mind Jeruzsálemben, mind Efezusban beszélnek a Szent Szűz sírjáról vagy temetési helyéről, de a holttestét, a földi maradványait, a testéből származó ereklyéket sehol sem tisztelték, viszont az egyházatyák kora óta bizonyítható testestől való mennybevételének hagyománya.

Õsi meggyőződéssel tette fel tehát a koronát XII. Piusz pápa, amikor 1950. november 1-jén Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezésében dogmaként határozta meg Mária testestől való mennybevételének hitigazságát. Nem új hittételt alkotott tehát, hanem éppen úgy járt el, ahogyan az Egyház máskor is a történelem során. A hagyományban gazdagon megőrzött hitbeli örökséget világos formában összefoglalta. Többek között ezt jelenti ki: Mária „a sír romlásától mentes maradt, s úgy, amiként már Fia, aki legyőzte a halált, testével és lelkével a mennyei legfőbb dicsőségbe fölvétetett, ahol Fiának, az idő halhatatlan Királyának, jobbján királynőként tündököl. (Vö. 1Tim 1,17)”
Tudjuk tehát, hogy ki az, aki – képletesen szólva – a megdicsőült Krisztus jobbján ül az ő országában: maga a Boldogságos Szűz Mária. Amikor Zebedeus fiainak édesanyja Jakab és János apostol számára mintegy protekciót akart kérni Jézustól, hogy jobbján és balján ülhessenek majd győzelmes országában, természetesen nem tudta, mit is kér valójában. Jézus válasza azonban titokzatosan előrevetítette a mai ünnep igazságát, hiszen azt jelezte, hogy jobbján a hely azt illeti, akinek az készíttetett. (Vö. Mt 20,20-23) Szűz Mária tehát nem apostoli, presbiteri vagy püspöki küldetést kapott vagy töltött be az Egyházban, hanem sokkal magasabb rendű szolgálatot és hivatást kapott, ennek megfelelő a helyzete is az üdvösség rendjében. Ezért hát az Egyház természetfölötti mélységeitől távol állna, ha földi tisztségek és feladatok szerint rangsorolnánk az embereket az üdvösség szempontjából. Szerencsére nem így van ez, hanem ebben a dologban, az üdvösségre való meghívásban egyrészt egy másfajta, igazibb egyenlőség uralkodik, másrészt kinek-kinek az útja és beteljesülése el van rejtve a minket végtelenül szerető Isten örök tervében.

Szűz Máriát a lorettói litánia ősi dicsőítő fohászaiban úgy is nevezzük: „Mária, aranyház”. Erőteljes utalás ez a Salamon király által épített Jeruzsálemi templomra, amelyről azt olvassuk a Királyok első könyvében: „Az egész templomot bevonta arannyal, az egész épületet mindenestül” (1Kir 6,22). Ha Isten dicsősége kellett, hogy megpihenjen a frigyláda fölött, ha a jeruzsálemi templomban a Magasságbelivel való találkozás színhelyét tisztelték, mennyivel inkább így volt ez a Boldogságos Szűz Mária személyében, aki méhében hordozta az Örök Igét, a második isteni személyt. Ezért hisszük és valljuk őt „valóságos istenszülőnek”. Az isteni jelenlét kísérője a kinyilatkoztatásban a dicsőség és a ragyogás, ez töltötte be Mária lelkét kezdettől fogva. Ezért is nevezi őt az angyal kegyelemmel teljesnek. Ez az isteni közelség és dicsőség érkezik végső céljához Mária életében a testestől való mennybevétel titokzatos eseményével. Ezért mondja róla kiváló barokk egyházi szónokunk, ILLYÉS István, esztergomi nagyprépost: „Nagy dolog, drága munka, gazdag épület: mert nem embernek készíttetik lakóhely, hanem az Isten Fiának”. Szűz Mária tehát már testestől részesült Szent Fia feltámadásában és dicsőségében. De ő valóban az Egyház anyja, ő valóban mutatja számunkra az utat. Mert a maga módján a keresztséggel minden ember a Szentlélek templomává válik, az Eukarisztiában testünkbe is beköltözik Krisztus, és a feltámadott test dicsőségére mi is hivatást kaptunk. Ezért valljuk meg a kezdet kezdetétől őrzött alapvető keresztényi meggyőződésünket, hogy hiszünk a test föltámadásában. Mária mennybevétele tehát nem csupán gyönyörű hittitok, amelyet csodálunk, hanem program is a saját életünk számára. Õ maradéktalanul teljesítette azt a küldetést, amire Isten kiválasztotta. Bár nem értette, hogyan lehetséges ez, bár a kereszt alatt úgy is érezhette, hogy Krisztus küldetése talán tragédiával végződött. Mégis hűséges maradt feladatához, és ezzel jutott el a legnagyobb kiteljesedésre és boldogságra, amely ember számára elérhető.
Nekünk is ezzel az alázattal kell keresnünk Isten akaratát a saját életünkben, családunk, Egyházunk, népünk életében, és ezzel a hűséggel kell megmaradnunk a felismert igazság és az elvállalt kötelességeink mellett.

Amikor ebben a szentmisében a Főegyházmegye állandó diakónusaival találkozunk, erre gondoljunk. Õk is hívó szót hallottak, őket is megragadta a liturgiában felragyogó isteni jelenlét vonzása, ők is alázattal vállalkoztak Krisztus és az Egyház szolgálatára. De a liturgia mellett a diakónusok küldetése a szeretetszolgálatra, a szegények, a betegek, a rászorulók segítésére is szól, mégpedig nem pusztán az emberi jóérzés szintjén – pedig már ez is nagyszerű dolog! –, hanem magának az Egyháznak a nevében. Nős diakónus testvéreink az Egyház szándékának megfelelően az állandó diakonátust vállalták, erre szól a hivatásuk, melyet az Egyház közvetítésével kaptak, erre irányult képzésük és felkészítésük is. Mert más dolog az, mikor valaki papnövendékként, átmenetileg gyakorolja a diakonátust a papi rendre való felkészülés során, és ismét más, ha ezt állandó élethivatásként választja. Ehhez a sajátos egyházi hivatáshoz kívánok sok erőt, kegyelmet és örömet diakónus testvéreinknek.

Nagyboldogasszony, mennyekbe fölvett Királynő, könyörögj mindannyiunkért, hogy Szent Fiadat követve példád nyomán mindannyian teljesíthessük keresztényi hivatásunkat. Ámen.

Magyar Kurír