Erdő Péter bíboros szentbeszéde a Hajdúdorogi Egyházmegye alapításának 100. évfordulóján

Főtisztelendő Apostoli Nuncius Úr,
Megyéspüspök Úr,
Kedves Testvéreim a Püspöki és az Áldozópapi Rendben!
Krisztusban Kedves Testvéreim!

1. Nagy ünnepe van ma a Hajdúdorogi Egyházmegyének. Nagy ünnepe van az egész magyar Egyháznak is. Száz évvel ezelőtt alapította X. Szent Piusz pápa a Hajdúdorogi Görögkatolikus Egyházmegyét. Az alapítás olyan időben történt, amikor az Ungvári Unióból származó bizánci szertartású katolikus egyháznak már nagy múltja volt hazánkban. Ennek az egyházmegyének a születését éppen az indokolta, hogy ezen a tájon a görögkatolikus hívek magyarok voltak. Ezért a magyar nyelvet kívánták használni az egyházi életben is.

2. Csodálatos dolog a keresztény hagyomány! Egyszerre folyamatos és szakadatlan, hitben, erkölcsben, fegyelemben, liturgiában visszanyúlik az apostolokig és rajtuk keresztül Jézus Krisztus személyéig. Az apostoli hagyomány, az apostoli folyamatosság, amely a püspökökön keresztül fűzi össze az Egyház nemzedékeit, csodálatos erő. Benne működik Krisztus kegyelme, aki velünk van mindennap a világ végéig. A Második Isteni Személy, aki értünk emberré lett, aki belépett a világba, és megjelent az emberiség történetében. Emberekre bízta, tanítványaira bízta az örökséget és a küldetést. Az ő hangjukon akart szólni. A saját nyelvében és kultúrájában akar közeledni minden néphez és nemzedékhez. Így a hagyomány is folyamatosság és megőrzése az értékeknek, de ugyanakkor fejlődés, alakulás is, mert Krisztus velünk járja a történelem útját. És szól a göröghöz görögül, a latinhoz latinul, a szlávokhoz szlávul, a magyarokhoz pedig – már nemcsak az igehirdetésben, de a liturgiában is – szól magyarul, immár mindkét rítusban, bizánciban és latinban egyaránt. Hiszen Bizánc és Róma, és a kultúra minden más nagy központja a történelemben alakul. Az idő egyetlen pillanata sem örök, és minden kor minden emberének megvan a maga méltósága. Lehetnek mégis egy-egy kultúrában fénylő korszakok, ismerünk klasszikus időket, virágkorokat, és ismerünk az arany- és az ezüstkor után újra meg újra visszatérő vaskort. Igaz, hogy sokszor az egyes pillanatok megítélése is nézőpont kérdése, nagyban függ attól, aki a véleményt formálja. Más azonban az Isten értékrendje. Az ő útjai nem a mi útjaink, és az ő gondolatai mérhetetlenül meghaladják az ember logikáját.

3. A mai liturgiában Mindenszenteket ünnepeljük. Ezért rendeli a keleti egyház erre a napra Szent Máté evangéliumának a hit megvallásáról szóló részletét. Benne Jézus jövendölését a kereszthordozásról, meg arról, hogy aki őt megvallja az emberek előtt, azt ő is megvallja a Mennyei Atya színe előtt. Sok megpróbáltatás kísérte az Egyház útját. Ha voltak is nemzedékek, akik azt hitték, hogy kereszténynek lenni kényelmes vagy elegáns dolog, néhány évtizeddel későbbi utódaik újra látták, hogy Krisztusért,az Egyházon keresztül, akár a lelki örökségen keresztül is, végső soron mindig magáért az egyetlen Krisztusért szenvedni, sőt akár meghalni kell. Ez a tény adja meg minden érték helyét hitünkben, Egyházunkban, de magában a keresztény kultúrában is.

A Zsidókhoz írt levél az Ószövetség nagyjainak hitét és vértanúságát dicséri. Mintha a Makkabeusok korának vallásukért halálra kínzott vértanúi elevenednének meg az Újszövetség lapjain (vö. Pl.: 2Mak 6,18; 7,42 stb.). De a régi szentek példája már a keresztényeknek szól. Előre vetíti, sőt titkosan kimondja a keresztények elleni üldözések történetét. De a hangsúly soha nem az üldözésen van, hanem a hiten, a hit erején, és az Isten gondviselő szeretetén.

Az Egyház története, így ennek az Egyházmegyének és a Magyar Görögkatolikus Egyháznak a sorsa is szenvedések és megpróbáltatások históriája, de a hit és az életszentség tanúsága is. Ez az a pont, ahol összetalálkozik tegnap a mával, ókor a középkorral, a barokk időkkel és napjainkkal; ebben a pontban találkozik katolikus a katolikussal, keresztény a kereszténnyel, ember az emberrel. Ez a középpont pedig maga Krisztus, aki ugyanaz tegnap és ma, aki a kezdet és a vég. Övé az idő és az örökkévalóság. És őt magát, vagyis a lényeget fedezheti fel minden katolikus a saját rítusában. Őt követve hordozzuk a tradíciót, őt követve tudunk magunk is keresztény kulturális hagyományt teremteni. Benne lehet az ember szentté és példaképpé a későbbi korok számára. Így lehetett klasszikus a maga nemében Boldog Romzsa Tódor, Boldog Gojdis Péter Pál, és mások is annyian Scheffler Jánostól Meszlényi Zoltánig, Bogdánffy Szilárdtól Apor Vilmosig.

A Zsidókhoz írt levél az Ószövetség vértanúinak példáját ezzel a mondattal zárja: „Isten nekünk valami jobbat tervezett, nélkülünk nem juthatnak hát el az üdvösségre” (Zsid 11,40). Krisztus az Egyházban akarta átadni a világnak örömhírét és üdvösségre vezető kegyelmét. Ezért ünnepelhetjük hát a Szentek Közösségével együtt magát az Egyházat is, melyet méltán nevezünk Édesanyánknak, Anyaszentegyháznak is. Benne születünk újjá a keresztség által. Benne és rajta keresztül kapjuk meg a hitet, benne vesszük fel a szentségeket.

A részegyházak és az egyetemes Egyház viszonyáról a II. Vatikáni Zsinat így tanít: „A részegyházak az egyetemes Egyház képmásai: bennük és belőlük valósul meg az egy és egyetlen Katolikus Egyház. Így az egyes püspökökben saját egyházuk, valamennyiükben pedig – a pápával együtt – az egész Egyház mutatkozik meg a szeretet és az egység kötelékében” (Lumen Gentium 23a). A részegyházak ugyanis képmásai az egyetemes Egyháznak, de nem puszta alkotórészei, hanem annak egészét mintázzák. Azáltal jelenítik meg az egész Egyházat, hogy a püspök köré rendeződnek, akinek jelenléte megvalósítja bennük a krisztusi küldetés teljességét, és lehetővé teszi minden szentség kiszolgáltatását (vö.: Christus Dominus 11a).
Ezért olyan fontos, hogy saját egyházmegyéje, saját részegyháza lett a görögkatolikus magyarságnak, ezért ünnepel ma együtt az egész magyar Egyház. Ezért kérjük a mai napon Mindenszentek közbenjárást a Hajdúdorogi Egyházmegye és az egész Magyar Katolikus Egyház számára. Ámen.