Erdő Péter bíboros szentbeszéde húsvétvasárnap

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Krisztus feltámadása szétfeszítette azokat a kereteket, amelyeket a hétköznapi emberi élet természetesnek, a természet részének tekint. A feltámadás pillanatát emberi szemtanú nem látta. Szent Máté evangéliuma számol be a legtöbb kézzel fogható részletről ezzel az eseménnyel kapcsolatban. Első hallásra úgy tűnik, hogy az asszonyok, akik hajnalban a sírhoz mentek, szinte tanúi magának az eseménynek. Elbeszéli az evangélium, hogy őriztették a sírt. Úgy érezzük, az asszonyok közvetlen tanúi a földrengésnek, amit az angyal megjelenése okozott. Ám maga a föltámadás pillanata leírhatatlan marad. Az üres sírról az angyal szava tudósít minket. De Máté sem elégszik meg az üres sírral, sőt az angyali jelenésen kívül a feltámadás megdöbbentő, szinte félelmet keltő híre az asszonyok lelkében már kiváltja a húsvéti örömet. A félelem és az öröm egyszerre kísérője minden találkozásnak a feltámadt Krisztussal, minden igazi húsvéti eseménynek.

2. De így van ez mindig, ha az ember magával az Istennel találkozik. Elbűvölő és félelmetes élmény ez a számunkra (mysterium fascinosum et tremendum). Ez fejeződik ki abban a nagyszerű pillanatban is, amikor az asszonyok először találkoznak a Feltámadottal. Jézus köszöntő szavai biztatást tartalmaznak, örömre szólítanak fel: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek”. A föltámadt Krisztus előtt leboruló asszonyok már ekkor, az első találkozás pillanatában küldetést, missziót kapnak. Az a küldetésük, hogy továbbadják a feltámadás örömhírét a tanítványoknak, akiket Jézus a testvéreinek nevez. Mintha a zsoltár ősi mondata teljesedne be: „hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsőítelek téged a gyülekezetben” (Zsolt 22, 23). Jézus arra szólítja fel tanítványait, hogy menjenek Galileába: ott vár rájuk majd a legfontosabb feltámadás utáni megjelenése, ott kapják meg ők is az egész világra és az idők végezetéig szóló küldetést.

3. A Húsvét örömhíre tehát számunkra, szeretett testvéreim, misszió és küldetés. Összetalálkoztunk Isten erejével és személy szerint felénk forduló nagy szeretetével. Rátaláltunk az örök élet lehetőségére és titkára. Ha tényleg hiszünk ebben, akkor érzéketlen, önző, szívtelen emberek volnánk, ha nem akarnánk ezt belekiáltani az egész világba, hírül adni minden embertestvérünknek. Ha a természettudomány új, hatásos gyógyszert talál egy halálos betegségre, ha a technika olyan felfedezést tesz, amely megkönnyíti mindnyájunk életét, nem rejthetjük el ezt önzőn, s ha valóban nagy szükségről, nagy, tömeges veszedelemről van szó, a megoldás elsőrangú közérdek, nem kezdhetünk el abból a magunk javára önző módon hasznot húzni, másoktól elzárva a szabadító, az életet jelentő tudást. Vannak olyan felfedezések, amelyek az emberiség közkincsei kell, hogy legyenek, amelyek eltitkolásával zsarolni a nyomorúságban lévőket az emberi testvériség megcsúfolása és a legsúlyosabb vétkek közé tartozik. Az embermentő nagy felfedezések arra valók, hogy világgá kürtöljük őket. Hogy értéküket és örömüket megosszuk mindenkivel.

Mennyivel inkább ezt érezték Krisztus tanítványai, mikor a Föltámadottal találkoztak. Mennyivel inkább kötelességünk nekünk is, hogy megújult erővel és újra, szinte extatikus lelkesedéssel kiáltsuk bele a világba a feltámadás igazságát és örömét. A tavalyi év Budapesten a városmisszió éve volt. Nem hiszünk a feltámadásban igazán, ha nem halljuk ki belőle a missziós parancsot. Mert a kereszténység nem filozófia, nem életbölcsesség, még csak nem is tanrendszer vagy elmélet, bár megvannak a maga világosan megfogalmazható, szilárd, objektív igazságai. A kereszténység esemény. Egyetlen nagy esemény. Ezt hirdették az apostolok, és az örömhír tartalma a következő volt: Jézus a Krisztus, Jézus a Messiás, ő szabadít meg minket a bűntől és a haláltól. És minderről maga Isten tett tanúságot, amikor feltámasztotta őt a halálból (vö. ApCsel 2, 22-25,31-33). „Isten ezt a Jézust támasztotta fel, akinek mi mind tanúi vagyunk” (ApCsel 2, 32) – hirdeti Szent Péter apostol pünkösdi beszédében.

Ez az esemény él bennünk és közöttünk ma is. Ha az első tanítványok örömével hisszük és hirdetjük, akkor hallgatni fog sok mai ember is a szavunkra, mert nem a népszerűséget keressük, nem közvéleménykutatást végzünk arról, hogy mit szeretnének hallani az emberek, hanem tanúságot teszünk egy eseményről, amely az egész világban és a mi egyéni életünkben is mindennek megadja az értékét és az értelmét. Mert a feltámadás igazságának fényében nincs reménytelen helyzet egyetlen ember, még a szenvedő és a haldokló ember számára sem, nincs reménytelen helyzet egyetlen közösség, egyetlen nép számára sem. Ha meg kell újulnunk gondolkodásunkban, ha őszintén, tisztességesen, minden bajunkat elismerve kiemelkedünk a közönyből és a szétszórtságból, ha megtanulunk lemondani pillanatnyi önzésünkről és hasznunkról, ha megtanulunk áldozatot hozni legalább a hozzánk közelállók, a családunk tagjai, a rokonaink, a szeretteink érdekében, ha bízunk abban, hogy Isten velünk van és terve van velünk, akkor nem illúzió számunkra a Húsvét öröme, hanem a megmaradás és a boldogság igazi záloga és kiapadhatatlan erőforrása.

Feltámadt Krisztus! Ámen.