Erdő Péter bíboros szentbeszéde a KPSZTI 10. évfordulóján rendezett ünnepségen

Kedves Testvérek!

1. A mai napon az Egyház Lisieux-i Szent Teréz egyháztanító emléknapját ünnepli. Különleges egybeesés, talán nem véletlen, hogy éppen most adunk hálát a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet 10 éves fennállásáért. Tudjuk, hogy a hívő nép által Kis Szent Teréznek nevezett személy a kármelita rendben a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér nevet viselte. Lelki életében a gyermekség ártatlanságának, szerénységének és kicsinységének különleges szerepe volt. Az a kristálytiszta, szerény és rendíthetetlen katolikus életforma jelent meg az ő személyében, amelyet méltán szoktak a „kis út” néven emlegetni. Nem a politikai és tudományos intézmények vezetéséből vette ki a részét, hanem a hétköznapi szerzetesi élet minden részletét élte meg Krisztus iránti hamisítatlan szeretettel és teljes odaadással. Ebben volt tanítónk is. Ez tükröződik írásaiban, ezért nyilvánította őt II. János Pál pápa Divini amoris scientia kezdetű brévéjében 1997. október 19-én az Egyetemes Egyház doktorának, vagyis egyházdoktornak. Kinek a pártfogását kérhetnénk hát inkább iskoláink számára, mint éppen az övét, aki az élet leglényegesebb dolgaiban tanítója mindannyiunknak, és aki különös mélységgel élte át a gyermek Jézushoz fűződő kapcsolatát.

2. A gyermekség Jézus tanításában nem naivitást jelent, hanem a szülőre való teljes ráhagyatkozás bizalmát. Ahogyan a zsoltárban (Zsolt 131,2-3) olvassuk: „Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem. Remélj, Izrael, az Úrban, most és mindörökké!” Ez a fajta gyermekség tehát eszmény mindannyiunk számára. A Máté evangélium a gyermek példaképül állítása után megjegyzi még, hogy Jézus hozzáfűzte: „Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát” (Mt 18,10). A gyermekség tehát és Isten arca nem csak Szent Teréz nevében kapcsolódik össze. Szent János apostol első levelében ezt olvassuk: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van” (1Jn 3,2). Ilyen szemmel kell néznünk a gyerekekre, a bennük fölragyogó Istenarc iránti tisztelettel és odaadással. Amit őértük, a gyermekekért teszünk, egyért a legkisebbek közül, azt magáért Jézusért tesszük. Tehát a természetes emberi felelősség, a népünk jövőjéért érzett elkötelezett igyekezet mellett a keresztény oktatásnak és nevelésnek ilyen természetfeletti dimenziója is van.

3. Amikor tehát Egyházunk és iskoláink kapcsolatáról gondolkodunk, ebből az igazságból indulunk ki. Hálát adunk a Gondviselésnek, mely lehetővé tette, hogy az utóbbi 17 évben szabadon indíthassunk, vagy indíthassunk újra katolikus iskolákat. Ezeknek az iskoláknak az értéke villant fel a szeptemberi budapesti missziós hét alkalmával is. Nagy örömmel láttuk, a gyermekek, a pedagógusok, a munkatársak, a szülők vidám részvételét az egyes missziós eseményeken. Mindezért ezalkalommal is hálás köszönetet mondok.

Iskoláink fejlődése, érlelődése, működésük csiszolódása, azonosságuk erősödése vitathatatlan és bíztató folyamat. Ennek fényében súlyukat vesztik a különböző ellenvetések. Mondhatja valaki, hogy nem küldetése az Egyháznak a mai jogi formák szerint erősen szabályozott általános tudást közvetítő iskolák intézményes fenntartása. Való igaz, hogy Jézus közoktatásszervezésről nemigen szólt tanításában. Küldetést adott viszont olyasmire, amit ma éppen ezen a téren nagyon is megvalósíthatunk, nevezetesen a hit továbbadására és a felebaráti szeretet gyakorlására. Az Egyház tehát egyrészt a szülők megbízásából, másrészt saját eredendő küldetése folytán vesz részt ebben a feladatban. A megkeresztelt embernek joga van a keresztény neveléshez (CIC 217. k.), hogy az evangélium szerinti életre kapott meghívásának eleget tehessen. Ugyanakkor a szülők után és sajátos módon is „a nevelés feladata és joga különösképpen megilleti az Egyházat, mert isteni küldetése van arra, hogy az embereket a keresztény élet teljességének elérésére segítse” (CIC 794. k. §1). Csakhogy az ember nem szakítható részekre, nem lehet a gyermekeket úgy oktatni, hogy közben akarva vagy akaratlanul ne neveljük is őket. Ahogyan egyházunk tanítja: „az igazi nevelésnek a teljes emberi személy alakítására kell törekednie, mégpedig az ember végső céljára és a társadalmak közjavára való tekintettel”, így bontakoztathatják ki a gyermekek képességeiket, így jutnak el a teljesebb felelősségérzetre, és tanulnak meg „helyesen élni a szabadsággal” (CIC 795. k.). Ennek a nevelésnek pedig kiemelkedő eszközei az iskolák (vö. CIC 796. k.). Tehát az iskola és sajátosan is a katolikus iskola a mai társadalom és kultúra egy alapvető kérdését veti fel, jelesül hogy mi a közjó, hogy hol az ember helye a világban, mik azok a legnemesebb dolgok, amelyekért „erőnk szerint” küzdenünk kell. Ez a kérdés ma sem válaszolható meg pusztán egy nagyobb emberi közösségre vagy egy népre való utalással, hanem a legradikálisabb világnézeti problémát veti fel, teremtményi mivoltunknak a kérdését, Isten és ember viszonyának a kérdését. Tehát igazi nevelés csak világnézeti alapon lehetséges.

Egy másik szokásos ellenvetés katolikus iskoláinkkal szemben, hogy nincs meg a megfelelő identitásuk, egyik-másikuk talán csak védjegyként használja a katolikus nevet. Ez igazán komoly nehézség, de nekünk, akik több évtizedes szünet után indíthattunk meg számos iskolát, egészen nagy kihívást jelentett, hogy a katolikus azonosságot nem pusztán fenntartani, vagy védeni kellett, hanem mai hitünket és lelkesedésünket latba vetve szinte a semmiből kialakítani. Nem csoda hát, ha a siker még nem mindenütt teljes, de nagyon sok bátorító fejleménnyel találkozhatunk ezen a téren. Többek között ebben is sokat köszönhetünk a KPSZTI-nek, mely jelentős katolikus szellemű szakmai támogatást nyújt iskoláinknak. A szellemiséggel való azonosság valóban kulcskérdés, ez növeli iskoláink méltóságát, ez ad alapot arra, hogy a szülők és az Egyház rendkívüli áldozatokat is vállaljon az iskolákért személyes áldozatkészség és közösségi szolidaritás formájában egyaránt.

További ellenvetés vagy kockázat szokott lenni, főleg nyugati tapasztalatok alapján, hogy az egyházi iskola kiszolgáló intézménnyé válhat, vagyis jellegét, programját sokszor a szülők egy csoportjának vagy egy-egy módosabb szponzornak a szeszélyei szerint alakítja, adott esetben eltávolodva a hittől vagy az egymás között különösen is kötelező igazságosságtól és segítő szeretettől. Csakhogy a katolikus iskola szolgál és nem kiszolgál. Nem puszta igényeknek vagy vágyaknak felel meg, hanem alapvető szükségleteknek. Ebben is fontos a KPSZTI munkája, és nélkülözhetetlen az a stabil és központi finanszírozás, melyre a hazai önkormányzati és egyházi iskolák egyaránt jogosultak. Ez teszi lehetővé, hogy ne pusztán egyes jól fizető megrendelők szeszélye szerint működjenek, hanem megtartsák színvonalukat és az identitásukat. A pusztán megrendelői szemlélet nagy egyenlőtlenséget is okozhatna, pedig iskoláinknak a szolidaritást, a szociális szeretetet is ki kell fejezniük. Krisztusi küldetésünkhöz tartozik a segítő szeretet gyakorlása. Ez a parancs pedig az oktatás területén is érvényes.

Végül elhangzik olykor, hogy talán az egyházi iskolafenntartás már korszerűtlen dolog, esetleg régi idők visszaálmodása. Azt hiszem, azt nem kell szégyelni, ha valakinek pozitív gyerekkori emlékei fűződnek régi egyházi iskolákhoz. Ez inkább elődeink munkáját dícséri. Ezenkívül a mi térségünkben, ahol sokáig ateista ideológia uralta a közoktatást, különösen is korszerű és aktuális dolog az iskolaválasztás szabadságának lehetősége. Tudjuk, hogy ma Magyarországon az egyházi iskolák aránya talán 10 %-a sincs annak, ami a háború előtti időket jellemezte. Ha olyan nagy mennyiségben volnának iskoláink, mint hajdan, valóban emberfeletti feladat volna ezek azonosságának kialakítása. Itt azonban másról van szó. Ha iskoláink egyben-másban eltérnek korunk széthulló tendenciáitól, ez nem szégyen, ha vállalják annak képviseletét, ami örök érték, ami objektíven jó az embernek. Az összeszedettség, a nyugodt munka és tanulás szentélyei lehetnek iskoláink zilált korunkan. Ez pedig nagyon is jövőbe mutató lehetőség, mely továbbra is sok áldozatot és munkát kíván.

4. Ebből a háttérből emelkedik ki a KPSZTI 10 éves szolgálata, mely ma talán aktuálisabb, mint valaha. Nyugaton egyes országokban, pl. Olaszországban vagy Spanyolországban, különböző katolikus iskolaszövetségek vannak eltérő módszertani, szellemiségi irányzatok alapján, de mindannyian megfelelő egyházi felügyelet alatt. Hazánkban bevált – és az iskolák újraindulási idejének és módjának hasonlóságai miatt ma is indokolt – egy országos központi szakmai bázis fenntartása. Ez az egyes iskolák egyedi jellegét, sajátosságait nem csorbítja és nélkülözhetetlen támogatást nyújt az adminisztráció és módszertan nehézségeivel küzködő fenntartók számára.

Hálát adunk tehát a Gondviselésnek ezért a fontos intézményért, sok áldást és örömet kívánunk további munkájához. Kis Szent Teréz, egyháztanító, könyörögj értünk!

Ámen