Erdő Péter bíboros szentbeszéde a Meszlényi emlékmisén

Eminenciás Bíboros Úr, Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak, Kedves Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai igeliturgiában többek között a Timóteusnak írt második levél egy részletét hallottuk. Az apostol buzdítja Timóteust, akit – mai szóval – püspöknek rendelt, és szentelt fel. A levél elején utal is rá: „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned” (2Tim 1,6). A mostani szentmisében egy igazi apostolutód, Meszlényi Zoltán vértanú püspök mennyei születésnapjának hatvanadik évfordulóját ünnepeljük. Tisztelettel emlékezünk meg róla a liturgiában, és kérjük pártfogását papságunk, egyházmegyénk, püspöki karunk és egész népünk számára. A szentleckében a Nemzetek Apostola így bátorítja Timóteust: „Légy hát, fiam, Jézus Krisztus kegyelmében erős, s amit tőlem számos tanú jelenlétében hallottál, azt közöld megbízható emberekkel, akik alkalmasak rá, hogy másokat tanítsanak. Vállald velem együtt a nehézségeket, mint Jézus Krisztus hű katonája” (2Tim 2,1-3).

Az apostol felszólításában kifejezetten utal arra, hogy a szentelés kegyelme erőt közvetít. Erőt arra, hogy továbbadjuk az apostoli tanítást. Nem arra szól hát a küldetésünk, hogy új igazságot, új hitrendszert találjunk ki. Annak a hagyománynak vagyunk a letéteményesei, amely Istentől ered, Krisztusban megjelent, és az apostolok által érkezett el egészen a mi korunkig. Ezt kell továbbadnunk. A kereszténység ugyanis nem természeti vallás, nem a világot nyitott szemmel figyelő ember puszta elmélkedésének, keresésének a műve, hanem Isten ajándéka. Kinyilatkoztatásra épül a hitünk, amit Isten az ószövetségi szentek és próféták útján, majd az idők teljességében Jézus Krisztusban adott meg nekünk. Krisztus tanítása, szenvedése, halála és feltámadása tanít meg minket végérvényes erővel arra, hogy ki az ember. Krisztus művében mutatkozik meg az ember számára felfogható legteljesebb módon Isten valósága is, és ez nyilatkoztatja ki számunkra azt is, hogy mi a teremtő és megváltó Isten szándéka, terve az emberiséggel, és személy szerint velünk magunkkal.

A püspök hivatása tehát ennek a nagyszerű hagyománynak a hiteles, és minden korban friss és újszerű átadása. Valóban pontifex minden püspök, nem a pogány római vallás értelmében, ahonnan ez a szó származik, hanem ebben az új, keresztény összefüggésben: úgy kell hidat vernünk Isten és az ember között, hogy hűségesen továbbadjuk az egyetlen igazi közvetítőnek (1Tim 2,5; vö. Zsid 12,24), Krisztusnak a tartalmilag és történetileg hiteles örömhírét. De lehetetlen, hogy találkozva – nem a „megtévesztő mesék” képzeletbeli Krisztusával, hanem – a valódi történeti Krisztussal, akiben az első keresztények is hittek, ne ragadjon minket magával a személyes isteni jelenlét és szeretet végtelen ereje. A tanúskodás tehát nem csak tények közvetítése, hanem a valóságban szilárdan megalapozott személyes megragadottság továbbadása is.

Tehát tanúságtétel a hivatásunk. Vonatkozik ez a mindennapi élet helyzeteire, a munkára, a lelkiismeretes kötelességteljesítésre, ami nem a közvetlen anyagi hasznot nézi, a nagylelkű segítő szeretetre, arra hogy mindig készek legyünk megbocsátani egymásnak. Csupa olyan tulajdonságokra, amelyek Meszlényi Zoltán püspököt egész életében jellemezték. Mert a vértanúság nem összefüggéstelenül hasít bele egy ember életébe, hanem a Krisztus felé törekvés versenyfutásának győzelmi koszorúja – ahogyan a régi keresztények mondták.
A Krisztusért való katonáskodás és lelki küzdelem kedvelt, központi igazsága volt Zoltán püspök lelki életének. Különösen a papi hivatás küzdelmes voltát állította az újonnan szentelendők elé 1945. július 8-ai papszentelési beszédében, amelyet az esztergomi Belvárosi Templomban mondott, mert a Bazilika a háborús károk következtében használhatatlanná vált. Így tanított: „Most, mikor (…) a Szentlélek erejével új papokat szenteltünk, milyen biztatással bocsássuk őket az élet útjára? (…) Nevelőim számtalanszor figyelmeztettek atyai szavakkal, hogy az élet, különösképpen a pap élete, katonáskodás a földön, a lelkipásztorkodás örökös küzdelem saját gyarlóságunkkal és azoknak az embereknek örök gyarlóságával, akik között élnünk kell, mint a szent titkok kiszolgáltatóinak; hogy a világ az ő démoni erőivel mindig ellentétes beállítottságú az Egyházzal szemben, mert nem tudja elviselni az erkölcsért és a jóért folytatott harcot, s ennek a harcnak végső kimenetelébe vetett győzedelmes hitet, mellyel az Egyház papjai előtte jelentkeznek (…)” .

Boldog Meszlényi Zoltán hasonlóan sok más magyar paphoz és főpaphoz a katolikus hithez való hűsége és a hiteles tanítás érdekében a legnehezebb időkben is tudott alázatos, ha tetszik óvatos lenni. Megtalálta az önmérsékletnek és a teljes katolikus igazság kristálytiszta kifejezésének az útját. Nem kereste a konfliktusokat. Nem állt be nagyhangú szenvedéllyel a pillanatnyi küzdelmek sodrába. Életével bizonyította, hogy a szerénység a hitelesség ára. Ez a tanítása ma is rendületlenül aktuális. Hitelességét a saját vérével pecsételte meg.

A vértanúság tehát summája és összefoglalása az igaz és odaadó keresztény életnek. Ugyanakkor jutalom is: a legmegrendítőbb megtiszteltetés, hogy Krisztus elfogadja valakitől egész életét mint neki felajánlott áldozatot, mint tényleges egyesülést megváltó halálával. Zoltán püspök a feltámadás rendíthetetlen hitével mondta itt, az Esztergomi Bazilikában 1950 húsvétján a következőket: „Mit ér nekem a rövid élet virágzó kertekkel, ha rám is koporsó vár, és egy szűk sírnak örök sötétsége, ha a sír nem nyílik meg újra soha? Az üres sziklasír, amely előtt megilletődött lélekkel figyelünk, azzal dicsekszik, hogy egyedül ő, a jeruzsálemi sír volt az, mely újra megnyílt, éspedig foglyának saját akaratából. Megnyílt, mert az ő foglya (…) azt tanította magáról, hogy ő nem csak az út és igazság, hanem az élet is. Jézus, az élet királya, felvette a harcot a győzhetetlennek látszó hatalommal, a halállal (…). Úgy látszott, hogy az élet maradt alul. (…) Tehát győztél a harcban, halál? Feleljen a kérdésre az üres sír.”  Zoltán püspök szavai mindannyiunk sírjának szűkös sötétségéről és a feltámadt Krisztus üres sírjáról szinte hátborzongatóan kézzelfoghatóak itt, Esztergomban, ahol két évvel ezelőtt hivatalosan felnyitottuk a kriptában Meszlényi püspök koporsóját. Olyan emberi maradványokat találtunk, csontokat, fekete ruhafoszlányokat, amelyek láttán bárki megkérdezhette volna: Ennyi egy ember? Ennyi marad belőlünk? De a boldoggá avatás liturgiája felragyogtatta a fényt. A csontokat ma ereklyeként tiszteljük Szent Adalbert oltára alatt, sőt most itt, a főoltáron is. A földi maradványok nyomorúsága a szentek hathatós közbenjárását ígérő ereklyék hatalmává változik. A katolikus ereklyetisztelet nem varázsszernek tekinti a szentek maradványait, hanem szavakba nem foglalható bizalommal kéri általuk is a szentek közbenjárását. Ugyanakkor hódolattal borul le Isten előtt, aki a történelem különböző helyzeteiben élő szentekben más és más vonását mutatja meg csodálatos gazdagságának.

Boldog Zoltán püspök, egyházmegyénk vértanú főpásztora, könyörögj egész népünkért, családjainkért, püspökeinkért, papjainkért, szerzeteseinkért! Könyörögj az árvákért és azokért, akik csonka családban nőnek fel, hogy mindnyájan meghalljuk Krisztus tiszta örömhírét, aszerint rendezzük be az életünket, és szerény bátorsággal utolsó leheletünkig kitartsunk Krisztus mellett! Szent Adalbert püspök és vértanú, székesegyházunk védőszentje, könyörögj érettünk! Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! Ámen.

Magyar Kurír