Erdő Péter bíboros szentbeszéde a nagycsütörtöki olajszentelési szentmisén

Szeretett Paptestvéreim, Krisztusban Kedves Testvérek!

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket” (Iz 61,1) – így hallottuk Izajás próféta könyvének szavait a szentmise olvasmányában. Egyházunk a szöveg kiválasztásával is arra tanít minket, hogy az újszövetségi papság, amelyben részesültünk, pásztori, papi és prófétai küldetést jelent. A II. Vatikáni Zsinat szól a hívők egyetemes papságáról, de ettől világosan megkülönbözteti a szolgálati papságot, amelyben az egyházi rend szentsége által részesülünk. Ez a szolgálati papság pedig nemcsak fokozatban, hanem lényegileg különbözik a hívek egyetemes papságától (Lumen Gentium 10.b). Szent hatalommal (uo.) végezhetjük szolgálatunkat, nem azért, hogy a magunk fontosságát vagy dicsőségét érezzük, hanem azzal a megrendültséggel, hogy Isten természetfölötti erőt bízott ránk embertársaink szolgálatára. Ennek a szentségben kapott energiának nem tulajdonosai, hanem csak kezelői vagyunk. A vagyonkezelőtől pedig nem várnak egyebet, mint hogy hűséges legyen (vö. 1Kor 4,2).

Tehát Krisztus megbízottai vagyunk, ő az, aki az utolsó vacsorán szeretetének legnagyobb jelét adta nemcsak tanítványai iránt, hanem a következő nemzedékek iránt is, amikor megalapította az Oltáriszentséget és apostolaira bízta, hogy ezt cselekedjék az ő emlékezetére (vö. 1Kor 11,25-26). Papságunk Krisztus személyéből fakad. A lét rendjében különösen is hozzá köt minket a felszentelés, de az emberi szabadság rendjében hozzá kell, hogy kapcsolódjunk a legbensőségesebb, személyes szeretettel is, mert a pap életének különösen is alapja és éltető eleme a Krisztus iránti feltétlen szeretet.

Szentatyánk, XVI. Benedek pápa március 16-án bejelentette, hogy az idén Jézus Szíve Ünnepétől kezdődő egy esztendőre meghirdeti a papság évét. Az alkalom egy jeles évforduló, 150 éve halt meg Vianney Szent János (1786. máj. 8. – 1859. aug. 4). Az ő életében az eucharisztikus Krisztus iránti szenvedélyes szeretet és a hívek üdvösségének szolgálata olyan ragyogó példává nemesedett, ami hívők és nem hívők tömegének tiszteletét és csodálatát vívta ki. Õ valóban a lélek embere volt. Mégis meg szokták jegyezni róla, hogy kései hivatás lévén szeminarista korában nehézségei voltak a tanulással. Ez azonban nem jelenti azt, hogy műveletlen vagy szellemileg igénytelen ember lett volna. Ellenkezőleg, ha elmegyünk az Ars-i plébániára, ott ma is láthatók a könyei, amelyekből elmélkedett, amelyekből készült szentbeszédeire, tanításaira és a bonyolult erkölcsi esetek megoldására. Azok a könyvek pedig többnyire latinul vannak, és az akkori teológiai szakirodalom legszínvonalasabb alkotásai. Nem csupán zsebkönyvek vagy rövid összefoglalók, hanem derék fóliánsok.

Elmélkedjünk hát az idén arról, hogy papi hivatásunk kötelez minket az igényességre önmagunkkal szemben. Ha Krisztust elemi erővel akarjuk viszontszeretni, akkor éheznünk és szomjaznunk kell a legszínvonalasabb válaszokat mindazokra a nagy kérdésekre, amelyek hitünket érintik. Életünk és hivatásunk megköveteli, hogy a hit emberei legyünk. Ez a legfontosabb, enélkül minden más tevékenységünk és igyekezetünk elsekélyesedik. Ez egyszerre alapja és erőforrása papságunknak.

Megdöbbentő élményben lehet részünk, ha saját egyházmegyénk, vagy magyar katolikus egyházunk papságának történetét tanulmányozzuk. Olyan nehéz és reménytelennek látszó korszakban, mint amilyen a török hódoltság időszaka volt, olyan járványok, háborúk és polgárháborúk szaggatta bizonytalan korban, mint ami Buda 1686-os felszabadítását követte, katolikus papságunk nagyszerű odaadással dolgozott a hit megerősítésén, az Egyház, a kultúra és az egész ország felvirágzásán. Nagyszombatban már Pázmáy Péter megkezdte a megújítás művét, megírta a Kalauzt, hogy megerősítse az emberek hitét, hogy meggyőzzön mindenkit katolikus hitünk igazságáról. De megalapította az Egyetemet is, hogy a hit lendülete és elkötelezettsége az egész ország műveltségének javára váljon. Mert a hit a kultúra szíve-lelke, az ad erőt és optimizmust, hogy minden nehézséggel szembenézzünk. Márpedig nehézség volt bőven annak idején. Káldy György, a Biblia katolikus fordításának kiadója, vagy maga Pázmány Péter szentbeszédeik gyűjteményét magyarul is kiadják. Nagy szükség is van rá, mert drámai a paphiány és esendő a papság felkészültsége is. Erről maga Pázmány így ír: „Bezzeg ha elégséges számú papok volnának, kik predikálásokkal taníthatnák a községet, úgy tetszik, szükségetelen volna a magyar nyelven való predikátziók nomtatása. De látom az Isten igéjének éhségét, látom, hogy a papok szűk voltáért nem adhatunk mindenüvé egyházi embereket, hanem licenciátusokra kell bíznyia sok helyeket, hogy Postillát olvassanak… Az is szemem előtt forog, hogy a plébánosok nem egyaránt tudósok, nem is egyaránt bévesek jó könyvekkel, és így a prédikátzió csináláshoz sem egyaránt érkeznek” . Tehát minden nehézség ellenére döntő kérdés, hogy jól hirdessük Isten igéjét. Ebben pedig a püspöknek is kötelessége, hogy segítse a papok munkáját. Egy későbbi példa erre a főpásztori felelősségre Esterházy Imre prímás nagylelkű fáradozása. Õ az 1700-as évek első felében kifejezetten az Esztergomi Egyházmegye papságának használatára Bécsben kinyomatta a Zsoltárok Könyvét, Boldog Giuseppe Maria Tommasi (1649. szept. 12 – 1713. jan. 1) bíboros magyarázataival . Ez már nem csupán a szentbeszédet segítette, hanem a zsolozsma imádkozásához és elmélkedő megértéséhez nyújtott támogatást. De gondja volt a főpásztoroknak és az egész katolikus közösségnek arra is, hogy a magyar nyelv vagy az egyházmegyében élő hívek saját nyelve jó kiadványokkal gazdagodjék. [Egyházmegyénk kanonokjainak sorából hadd említsem meg most a kiválóan tehetséges székely származású testvérpárt, Illyés András (1637-1712) erdélyi püspököt és öccsét, Istvánt (1650-1711). András püspök csak néhány hónapot tölthetett egyházmegyéjében, mert a török idők után az erdélyi rendek többsége még mindig a fejedelemség hagyományát akarta követni, és nem kívánt katolikus püspököt látni azon a vidéken. Visszatért hát a Főegyházmegyébe és gazdagította a lelki és teológiai irodalmat erőteljes, világos, hathatós szavával. Öccse, István szintén esztergomi kanonok, veretes magyar nyelvű szentbeszédeket adott ki, olyan gazdag teológiai tartalommal és hivatkozásokkal, amelyet ma is sokan megirigyelhetnének.] Vagy szólhatnék a jezsuita Szentiványi Mártonról (1633. okt. 20. – 1705. márc. 29.), aki [tanár volt Grazban és Münchenben, Nagyszombatban és Bécsben, tanított skolasztikus teológiát, szentírástudományt és hitvédelmet, írt is ilyen témákból, ám] a legnagyobb szolgálatot az egyetemes magyar műveltségnek tette. Õ állította össze először Magyarország jogszabályait és szokásjogát egyetlen nagy gyűjteménybe, amelyet Corpus Iuris Hungarici-nak nevezett el. A gyűjteményt 1696-ban, tíz évvel Buda felszabadítása után adta ki, amikor még arról is megoszlottak a vélemények, hogy az addigi Királyi Magyarország és a felszabadított területek egyetlen egységes országot alkotnak-e. Szentiványi a törvények összegyűjtésének és bemutatásának módjával hitet tesz az ország egysége mellett, ugyanakkor a törvényhozás folyamatosságát is be akarja mutatni. Mellesleg ugyanő adja ki az első nagy magyar Enciklopédiát (Nagyszombat, 1689-1702) és az első magyarországi nyomtatású térképet is. Szóval a hitbei megújulás kisugárzik az élet minden területére.

Ennek a megújulásnak pedig lelki és szellemi értelemben a motorja a papság kell, hogy legyen.

Igaz volt ez fordulatos történelmünk során, és igaz ma is. De hogyan tehetünk a legtöbbet a ránk bízottak, a körülöttünk élők lelki, és ennek alapján kulturális, emberi megújulásáért? Először is, szilárdnak kell lennünk a hitben, látnunk kell küldetésünk lényegét, és szenvedélyes lelkesedéssel kell fáradoznunk. Ehhez ma Egyházunk igen sok segítséget ad. A Trentói Zsinat után hosszú évtizedekig tartott, amíg felépült egy szellemi galaxis, amely könyvekben is kifejeződött. A Zsinat határozatainak kötete, a Szentszék által jóváhagyott szentírási szöveg, vagyis az V. Sixtus (1585-1590), majd VIII. Kelemen (1592-1605) nevével fémjelzett Vulgáta-kiadás, a Római Katekizmus, mely minden vasárnapra feltüntette, hogy az adott szentírási szakasz kapcsán mely hitigzságok fejthetők ki, a Római Misekönyv és a Breviárium meg a régi egyházi jogszabályok 1582-ben átdolgozott, hiteles kiadása (Corpus Iuris Canonici) olyan összefüggő egységet alkottak, amely szilárd alapot jelentett a papság lelki élete és munkája számára.

A Gondviselés különös kegyelméből ma megint kialakult egy új galaxis. A II. Vatikáni Zsinat határozatait, a Latin Egyház Codexét (CIC 1983) és a Keleti Katolikus Egyházak Törvénykönyvét (CCEO 1990), a Neovulgátát, a Misekönyv, a liturgikus könyvek, a Zsolozsma új kiadásait, a Katolikus Egyház Katekizmusát és annak Kompendiumát kezünkben tarthatjuk. Ezeknek az alapvető műveknek a döntő többsége már magyar fordításban is megjelent. Ez az új együttes nem szakít az előzővel, mint ahogyan a régi sem a semmiből keletekezett, hanem a kettő szerves egységben van egymással és a Katolikus Egyház hagyományával, amely történelmi folyamatosságban visszavezethető az apostolokig, és magának Jézus Krisztusnak a személyéig. Örömmel merítsünk hát tiszta vizet az üdvösség forrásából (vö. Iz 12,3).

Napjainkban gazdasági bajok és nehézségek tépázzák az egész világot, de talán másoknál is jobban sújtják szegény hazánkat. Mindenki hivatott arra, hogy becsülettel tegye a kötelességét az igazságosság szabályai szerint, hogy ne engedjen teret életében az önzésnek, az ügyeskedésnek, a mások kárán való haszonszerzésnek. De minket a hit ennél többre is kötelez. Vegyük komoyan egyházközségeinket, vegyük komolyan a katolikus hívők szolidaritását. Ezért kértük meg az idén Egyházmegyénkben a Szent Erzsébet Karitászközpontot, hogy az 1940-es évek nélkülözési idején bevált hagyománynak megfelelően újítsa fel a havi önkéntes megajánlások rendszerét. Ez azt jelenti, hogy plébániánként azok a hívek, akik bizonyos havi állandó összeget tudnak adományozni rászoruló katolikus testvéreik elemi szükségletének enyhítésére, jelezzék ezt a plébánián. Magának az összegnek a befizetése csekken történik az egyházmegyei karitász javára, ki a vállalt összegeket tervszerűen osztja szét az arra leginkább rászoruló hívek között.

Sokszor azért nem tudunk segíteni, mert kéregetőkkel találkozunk, de ott él bennünk a gyanú – gyakran nem is alaptalanul -, hogy adományunkból nem a leginkább rászorulók részesednek. Karitászunk az emberi bizalomnak a helyreállításában is segít, mert az adományokat ellenőrzött módon juttatja el azokhoz, akiknek tényleg szükségük van rá. Ez a hívő nagylelkűség, tudom, nem pótolja a gazdaság megszervezésének nagy intézkedéseit, de ez az, amit ma biztosan tehetünk, ami erősíti egyházközségeinket.

Megújítva papi ígéreteinket, újuljunk meg lelkesedésben és Krisztus iránti szeretetben, vegyük komolyan az első három parancsolatot: imádjuk, ismerjük el egyetlen Urunknak Istent, nevét, személyét övezzük mélységes tisztelettel, szenteljük meg a napját, hogy az ő létének hatalmas valósága adjon keretet az életünknek. Ilyen megragadott lelkű emberként forduljunk hívők és nem hívő felé, adjuk át örömünket, hitünk objektív igazságát és Krisztus iránt szeretetünket mindenkinek. Ehhez kérjük a mai szentmisében Urunk és Mesterünk segítségét. Amen.