Erdő Péter bíboros szentbeszéde a szári orvostalálkozón

Kedves Orvosok!
Kedves Paptestvérek!
Krisztusban kedves Testvérek!

(Jn 15,1–8) A szőlőskertről, a szőlőről mint növényről sokat lehet olvasni az Ószövetségben. Valahogy mindig az üdvösség történetével kapcsolatban bukkan elő a szőlő. Általában az Úr szőlőjének vagy szőlőskertjének magát a választott népet nevezik, melynek termésében aztán az Úr örömét leli.

Jézus ebbe a hagyományba kapcsolódik bele, amikor a szőlőtőről beszél. De micsoda változás, ő magát nevezi a szőlőtőnek, rajta a követőit, a hívőket pedig a szőlővesszőnek. Tehát ő nem mint a gazda, nem mint egy külső szemlélő áll szembe azzal a csodálatos folyamattal, ami az emberben az üdvösségre vezet, ami az üdvösség kibontakozását jelenti, hanem benne áll ennek a folyamatnak az életáramában. Az üdvösség megjelölésére – például a latinban vagy a görögben – olyan szót használunk, amely az egészséget is jelenti. Az Istennel való eleven kapcsolat mindent képes megváltoztatni az életünkben. Az üdvözítő egyben gyógyító is.

Õ a szőlőtő, mi vagyunk a szőlővesszők, és az Atya gondozza ezt a kertet. Lemetszi, letisztítja az egyes szőlővesszőket. Amelyik nem hoz termést, azt levágja, letakarítja; amelyik pedig termést hoz, azt letisztítja, hogy még jobban termést hozó legyen. És ebben a gondozásban az Atyának a gondoskodó szeretete nyilvánul meg.

Mert ez az igazság, hogy az isteni élet bennünk nem egy egyszeri változás utáni, maradandó nyugodt állapot, hanem állandó gondozást igényel. Nem úgy áll a dolog, hogy egyszer megtér az ember, és utána tehet, amit akar, ő már élete végéig igaz ember lesz.

Amikor elkezdődött bennünk az isteni élet, a keresztségkor, akkor gyertyaláng formájában rábízták jelképesen a szüleinkre és a keresztszüleinkre, hogy őrizzék és gondozzák ezt az isteni életet bennünk, hogy ez a gyertyaláng soha ki ne aludjon. Ebben az értelemben gondozást kíván a hitünk és a kegyelmi életünk. De hogyan?

Az első, amit mindjárt maga az evangélium is mond, a gyümölcstermés. Ez a célja, de ez a gondozásnak is a legjobb módszere. Aki a hitéből fakadó megfelelő cselekedeteket végez, aki a hit szerint tudja a saját cselekedeteit alakítani, az gondozza legjobban a hitét. Mert élő folyamat az, érezzük újra meg újra azokat a sugallatokat, azokat az ötleteket, mit kellene most hitből és szeretetből mások javára tenni.

És ha ezeket meghalljuk, megérezzük, és rögtön követjük is, ez visszaigazolja számunkra a hitet. Ettől erősödik a hitünk, mert élő folyamattá válik bennünk. Ha azonban elhalasztjuk, azt mondjuk, hogy most sok dolgom van, majd később törődöm vele, persze, hogy hívő maradok én, de most nem kívánhatja senki, hogy felforgassam az életemet; akkor lassan kialszik ez a láng, akkor lassan érzéketlenné válunk, lassanként elhanyagoljuk azokat az isteni sugallatokat, amelyeket kegyelmi éltünk folyamán újra meg újra tapasztalunk. Tehát maga a gyümölcstermés a legjobb gondozása ennek.

De van még más is, ami fontos: nem önmagától lesz termő ez a szőlővessző, hanem attól, hogy a szőlőtővel eleven életkapcsolatban van. Jézus a szőlőtő, Vele kell ilyen kapcsolatban lenni. Azt szokták mondani, néha a kegyelem állapotában vagyok, ha most meghalnék, nem kárhoznék el, nekem ez elég. Hát nem elég, hogy volna elég, nem erről van szó, hanem arról van szó, hogy minél inkább hatékonyabbak legyünk, vagyis minél inkább gyümölcsöt hozunk.

Ebben pedig a szentáldozás újra meg újra erősít bennünket. Ez az az élő kapcsolat, amely minket Jézushoz vezet, ez az, amelyiknek révén a szőlővessző a szőlőtőhöz kapcsolódik, és sokat terem. Ilyen az, hogyha Jézusnak a szavát hallgatjuk, ilyen, ha a Szentírást olvassuk, elmélkedünk róla. Ezzel is Jézushoz kerülünk közelebb, ezzel is erősödik a kapcsolat Vele.

A másik útja ennek a kapcsolatnak az imádság. Nehéz azt mondani, mert az ember sokszor nem gondol rá. A személyes beszélgetés is ezt a kapcsolatot erősíti, ez is a hitünket és a kegyelmi éltünket alakítja.

Ehhez kérjük az éleslátást és az erőt, hogy örömteli, bontakozó, fejlődő folyamat lehessen az isteni élet bennünk. Ámen.