Erdő Péter bíboros szentbeszéde a szatmárnémeti Jézus Szíve-búcsún

(Jn 19,31–37)

Főtisztelendő Püspök Úr! Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Jézus Szíve búcsúját ünnepeljük a Szatmári Egyházmegyében. Sokan kérdezték már a történelem során, hogy nem újkori jelenség-e csupán az Egyházban Jézus Szívének tisztelete. Igaz, hogy XIII. Kelemen pápa a lengyel püspökök kérésére csak 1765-ben engedélyezte meghatározott területre Jézus Szíve szentmiséjét és zsolozsmáját, az egész világegyházra pedig Boldog IX. Piusz pápa terjesztette ki az ünnepet 1856-ban. XIII. Leó pápa pedig az egész világot Jézus Szívének szentelte, éppen 110 évvel ezelőtt, 1899-ben[1]. XI. Piusz 1928-ban elmélyítette a Jézus Szíve-tiszteletről szóló tanítást, kimutatta annak kapcsolatait az Egyházatyák teológiájával és a középkori misztikával[2]. XII. Piusz pápa pedig az éppen nekünk, magyaroknak olyan fontos, tragikus, de reményt hordozó 1956-os esztendőben az ünnep bevezetésének századik évfordulójára adott ki körlevelet a Jézus Szíve-tisztelet bátorítására[3].

A közvéleményben ez a vallási gondolat szorosan összefonódik Alacoque Szent Margit látomásaival, amelyek kétségtelenül nagy lendületet adtak a Jézus Szíve-tisztelet elterjedésének. Méltán bizakodunk Jézus ígéreteiben. Ma is aktuális értéke vallási életünknek az elsőpénteki szentgyónás és szentáldozás. Mégis, a Jézus Szíve tiszteletnek sokkal mélyebb gyökerei vannak az Egyház hitében. Az Ószövetség a szív fogalmával az egész embert, az ember egész személyes működését jelölte. Így a szívet nem csupán az érzelmek, hanem például a gondolkodás székhelyének is tekintették. Az Újszövetségben már személyesen Jézus Szívéről olvasunk: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” – mondja az Üdvözítő. Amikor pedig Krisztus kereszthalálának történetében azt találjuk, hogy a katona lándzsája átverte Jézus oldalát és sebhelyéből vér és víz folyt, erről Szent János apostol olyan ünnepélyesen tesz tanúságot, hogy biztosak lehetünk benne, ő ebben a jelenetben hitünk egyik legnagyobb, központi igazságát látta. János evangéliuma alapján a legrégibb keresztény szerzők is a keresztség és az Eucharisztia jelképét látták ebben a vízben és ebben a vérben, vagyis azt az igazságot, hogy Krisztus kereszthalála által kegyelmet és örök életet adott nekünk. Így szól erről Szent Justinus, Lyoni Szent Ireneus, de Tertullianus és Szent Cyprianus is. A középkor vallásos elmélkedésében tovább bontakozott Jézus Szívének tisztelete: ebben látták Krisztus szeretetének kifejeződését jegyese, az Egyház iránt. Sőt egyesek a Teremtés könyvének mélyebb értelmét fedezték fel benne, mondván: ahogyan a Biblia leírása szerint Isten az első Ádám oldalbordájából alkotta Évát, úgy Krisztusnak, a második Ádámnak lándzsával átvert szívéből keletkezett az Egyház.

De a szív már hosszú évszázadok óta az érzelmek jelképe is. Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153) híres himnuszában így ír.

„Ó, Jézus, emlékezni Rád,
A szívnek szent örömet ád,
S mely minden méznél édesebb:
Szívünkben bírni Tégedet”.

Katolikus vallásunk az öröm vallása. A Krisztus szeretetében való élet az idők viszontagságai és hullámzásai között biztonságot és bátorságot ad. Ha Krisztus szeretetében élünk, egymást is szeretnünk kell, sőt, ha igazán szeretjük őt, akkor szükségképpen szeretjük egymást is. Jézus Szívét a katona lándzsája mindannyiunkért járta át, halálával minden embert megváltott. „A szereteben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet” – írja Szent János apostol. Majd így folytatja. „Azért szeretjük Istent, mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy szereti az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent sem, akit nem lát” (1Jn 4,18-20).

2. A Jézus iránti személyes szeretet titkáról Scheffler János, a Szatmári Egyházmegye vértanú püspöke így vall: „Magától értetődik, hogy az igazi barátság mindenben vállalja a sorsközösséget… Sőt, a barátság néha a… szeretet legmagasabb áldozatát is megkívánja: ’Hogy valaki életét adja barátaiért’ (Jn 15,13). Az én isteni Barátom így tanította barátságát, s apostolaitól is szó szerint kívánta meg a legnagyobb fokú barátságnak ezt a bizonyítását. Utánuk is sok ezer barátját tüntette ki azzal, hogy hűségüket mártír vérükkel pecsételhették meg. Másoktól nyugodt időkben csak az önfeláldozó munka martyriumát kérte. Hogy nekem mindkettőt szánta-e, nem tudom”[4]. Késői utódként mi már határozottan felismerhetjük, hogy: igen, Scheffler János Jézus szeretetét mindhalálig tartó hűségével viszonozta.

3. Jézus Szíve tisztelete ma is aktuális számunkra. Ha körülnézünk a világban, sokszor szorongva látjuk, hogy nem a józan ész és a szeretet irányítja az életünket, sőt az egész emberi közösség is mintha történelmi, társadalmi csapdába került volna. Riadtan keressük, de mindmáig nem találjuk a módját, hogy hogyan tudjuk a világban társadalmilag elérni azt, hogy ne úgy működjön a gazdaság, a tudomány, hogy ennek következtében elpusztul a környezetünk és az emberiség élete földünkön egyre nehezebbé, talán lehetetlenné válik. Joggal érezzük magunkat úgy, mint a híres varázslóinas, aki hatalmas erőket szabadított fel, de azután nem tudott uralkodni rajtuk. Ha az emberiség a világban önmagára van utalva, a látható világ pedig értelem és cél nélkül sodródik a létben, akkor nehéz meggyőzni az egyes embert, hogy miért kell vágyait mérsékelnie, tekintettel lenni másokra, felelősséget vállalni a jövőért, és reménykedni abban, hogy életünk munkájának, igyekezetének és akár szenvedésének is valamilyen értelme és értéke van.

Jézus Szíve azt jelképezi számunkra, hogy a világ nem értelmetlen és az ember nincs egyedül: Jézus személyében maga Isten szeret bennünket, gondoskodik rólunk, és létünket is fenyegető botladozásainkat mégiscsak átöleli jóságával. Ezért van mély és egyetemes értelme annak a rövid fohásznak, amelyet ma is elimádkoznak a hívő katolikus emberek: Jézus Szentséges Szíve, bízom benned! Ebben a fohászban remény és jövendő van. Ez a fohász értelmet és erőt tud adni az életünknek. Ugyanilyen joggal imádkozzuk azt is: Jézus Szentséges Szíve, jöjjön el a te országod! Bízunk abban, hogy a végső időkben, pontosabban az idők végén, Isten szeretete az emberiség iránt nyilvánvalóvá válik. Új eget és új földet várunk (vö. 2Pt 3,13; Jel 21,1), ahol nem kell már tükörben és homályosan szemlélni a minket megalkotó és létben tartó isteni szeretetet (vö. 1Kor 13,12), hanem nyilvánvaló lesz számunkra, hogy mindent személyesen a minket szerető Istennek köszönhetünk. Ezt az állapotot nevezik Isten boldogító színelátásának.

4. Az utóbbi évtizedekben széles körben elterjedt az Isteni Irgalmasság tisztelete. Szent Fausztina nővér megvilágosult írásai alapján a minket szenvedésével megváltó, nekünk mindig megbocsátani kész és minket messze érdemeink felett ajándékaival elhalmozó Krisztus szeretetét tiszteljük. Nehéz történelmi korszakok után emberileg szólva a teljes igazságtétel mindig lehetetlen. De a szívünkben keserűséget hordozva, bizalmatlanságban, félelemben, megosztottságban élve sem lehet újat, jobbat, igazságosabb világot építeni magunk körül. Ehhez a megbocsátás művészete, az irgalmasság ereje és a megújuló, nagyvonalú szeretet hősiessége szükséges. Hogy ez nem csupán jámbor elmélkedés, azt katolikusként, de magyarként is nap mint nap tapasztaljuk.

Érdekes módon az Isteni Irgalmasság nagy titkára is olyan kép emlékeztet minket, amelyen a fénylő sugarak Jézus Szívéből indulnak ki. Akárhogyan szemléljük emberi tekintetünkkel, mindig Isten szeretetéhez jutunk. Ez a szeretet legyen bizalmunk forrása, ez adjon életet és lelki megerősödést, igazi összetartást ennek az Egyházmegyének, egész népünknek és Egyházunknak.

Ámen.

[1] Vö. XIII. Leó, Enc. Annum sacrum: ASS 31 (1899) 646-651.
[2] Vö. XI. Piusz, Enc. Miserentissimus Redemptor: AAS 20 (1928) 165-178.
[3] Vö. XII. Piusz, Enc. Haurietis aquas: AAS 48 (1956) 309-353.
[4] Scheffler J., A pap, Szatmárnémeti (1998), 376.