Erdő Péter bíboros szentbeszéde Székely János püspökké szentelésén

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Püspökszentelésre gyűltünk egybe hazánk főtemplomába, a török időkben összeroppant, de romjaiból háromszáz év után mégis újraépült, és immár százötven éve álló és égbe mutató prímási bazilikába. Egybegyűltünk ide, a Magyar Sion hegyére, mely az országra pusztulást hozó, viharos évszázadokban távolból visszavágyott központja volt Egyházunknak és hazánknak. Az isteni gondviselés és népünk élni akarása hosszú idő és emberfeletti nehézségek leküzdése után hozta vissza Egyházunk lelki központját erre a hegyre. Ebből a régi, nagy visszatérésből érezhettünk meg valamit 2006-ban, ennek a bazilikának a százötven éves felszentelési évfordulóján, amikor fél évszázad után ismét megnyithattuk a nagyszeminárium épületét a vallási élet és a kultúra számára. Nehéz újjászületés volt ez is. Isten irántunk tanúsított különleges szeretetének jele. Szinte magunk is rácsodálkoztunk, mintha számüzetés után hazatérve álmaink megvalósulását látnánk (Zsolt 126; vö. Zsolt 137). Ez persze nem ment fel bennünket a további igyekezettől és a küzdelmes munkától.
Mint a felolvasott kinevező bullában hallottuk, XVI. Benedek pápa gondoskodó szeretettel kíséri főegyházmegyénk és magyar egyházunk életét. Ezért új segédpüspököt nevezett ki számunkra, hogy az egyházi rend szentségének legmagasabb fokozatából erőt merítve különös lelki hatalommal szolgálhassa Isten szent népét. Az a küldetés, amelyet a felszentelésben a püspök elnyer, Krisztus hármas feladatának, a tanítás, a megszentelés és a kormányzás szolgálatának különleges gyakorlására szól egy egyházmegye, vagy részegyház és az egész világegyház javára. János testvérünk küldetése most ide, a magyar egyházba, a Magyar Sionra szól, Egyházunk történetének mai pillanatában.

2. Az imént felolvasott evangéliumi szakasz Fülöp és Natánael (Bertalan) meghívását beszéli el. A szövegrész ezzel a szóval kezdődik: „Másnap”. Az előző napokban ugyanis Jézus más tanítványokat hívott meg. Keresztelő János két tanítványát, azután Simon Pétert. Más és más napokon kapják a meghívást az apostolok és utódaik nemzedékről nemzedékre az évszázadok hosszú során át. Más és más korokban, más és más történelmi pillanatban kell tanúságot tenniük Krisztusról és továbbadniuk az ő örömhírét. A meghívás évezrede, éve és napja más ugyan, de a küldetés ugyanaz. Az apostolok egyetlen közösséget alkottak Jézus körül, az ő testületük utóda a világ püspökeinek kollégiuma. Minden új püspök, aki a katolikus egyházzal teljes közösségben van, szentelésével tagja lesz ennek a testületnek (LG 22a, CIC 336. k.).

Fülöp meghívásáról csak pár szót hallunk. Jézus felszólította: „Jöjj, és kövess!” Más a helyzet, kissé küzdelmesebb, Natánael meghívása esetében. Õ Fülöptől hall először Jézusról: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát”. Csakhogy Natánael ismeri a Szentírást. Nyilván úgy gondolkodik, mint a Jézus korabeli írástudók, akik Máté evangéliuma szerint (Mt 2,4-6) a napkeleti bölcseket is a júdeai Betlehembe irányították, mikor azok a Messiás szülőhelyét keresték. „Jöhet-e valami jó Názáretből?” – kérdezi tépelődve Natánael. Hogyan lehetne Messiás az, akiről mindenki úgy tartja, hogy Názáretből való? Ezzel a nehézséggel az első keresztényeknek is meg kellett küzdeniük. De Natánael nem zárkózik be a tények felületes ismeretének falai közé. Hiszen valójában alig tud valamit Jézusról. Elhamarkodott, tudálékos dolog lenne eleve elzárkózni a találkozás elől. „Jöjj és lásd” – mondja neki Fülöp. Visszacseng ebben a felhívásban Jézus válasza, amit nem sokkal korábban Keresztelő János tanítványainak ad, akik utána lopakodnak, és zavartan azt kérdezik tőle: „Mester, hol laksz?”; „Jöjjetek és lássátok” – feleli Jézus (Jn 1,39).

3. Jöjjetek, és lássátok! – ez volt a brüsszeli városmisszió jelmondata két évvel ezelőtt. Ezt a jézusi hívást ismétli barátjának Fülöp apostol, és ugyanezt a hívást közvetíti az Egyház ma is a világ felé. És a meghívott ember válasza, aki az igazságot és a megváltást, egyén és közösség bajaiból a szabadulást keresi, mindig az, hogy elindul Jézushoz. Felülemelkedik előítéletein, komoly figyelemmel, szenvedélyesen keresi az igazságot. És az ember lépéseire Jézus szeretete, szinte azt is mondhatnánk, Jézus ujjongó öröme a válasz. Mert Jézus, mihelyt meglátja Natánaelt, máris dicsérettel üdvözli: „Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs semmi álnokság”. Egy tisztaszívű, az írásokat szenvedélyesen tanulmányozó, előítéletektől mentes ember, aki hallgat Isten hívó szavára, amely társain keresztül érkezik hozzá, valóban Isten ajándéka, igazi Natánael – hiszen ezt jelenti ennek a tanítványnak a neve. De a párbeszéd nem áll meg ezzel, mert az új apostol a komoly, tisztességes kereső nem éri be önelégülten azzal, hogy a mester megdicséri őt. Joggal kérdezi: „Honnan ismersz engem?”, honnan tudod, hogy milyen ember vagyok? Jézus válasza pedig megrázó erővel hat rá. Az olvasó csak találgathatja, mire célzott a mester, amikor azt mondta: „Mielőtt Fülöp hívott volna, láttalak a fügefa alatt”. A tanítvány mindenesetre megrendül ezektől a szavaktól, megérzi a saját életén, múltján és jelenén Jézus mindent átható tekintetét. És úgy reagál, ahogyan minden igaz ember teszi, ha az isteni mindentudással találja szemben magát: „Te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya” – kiált fel. Elismeri a Messiás, Krisztus uralmát a saját élete fölött is. Már nem szükséges, hogy válaszoljon Jézusnak, nem kell kimondania, hogy ő is tanítványai közé szegődik. Még egy lépést sem tett Jézus nyomában az úton. Ez a vallomása máris a teljes odaadást jelenti. Isten az életünk királya. Jézus a parancsolónk. Ezt minden halogatás és minden fenntartás nélkül elfogadni – ez az igazi tanítványság, ez az apostoli küldetés szilárd alapja.

Ha pedig ilyen feltétlen készséggel állunk a szolgálatára, akkor Isten ajándéka leszünk paptestvéreink és a ránk bízott hívők számára, de a nem hívő világ számára is, amely vergődve, vonakodva, tusakodva, de mégis vágyik Isten szabadító szeretetére. Arra a szeretetre, amelynek a küldöttei Jézus apostolai és az ő utódaik az idők végéig.

4. A tanítvány élete lehet nehéz, de Isten mindenható jelenléte kíséri. Kíséri munkájában, erőt ad a szavának. „Aki titeket hallgat, engem hallgat” – mondja Jézus (Lk 10,16). A hetvenkét tanítvány pedig ujjongva tér vissza küldetéséből: „Uram – újságolják – nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk” (Lk 10,17). Jézus pedig biztosítja a küldetésében járó tanítványokat: „Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi” (Lk 10,19). De a jól végzett apostoli szolgálat után a végső idők megdicsőülésének is részesévé, tanújává teszi Jézus apostolait: „Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl- s leszállnak az emberfia fölött” (Jn 1,51). Jákob álmában létra kötötte össze az eget és a földet, Istent és az emberek világát (Ter 28,12). Az emberfia alakja Dániel próféta könyvét idézi szemünk elé (Dán 7,13). Utal Krisztus megdicsőülésére, mely kereszthalála után valósul meg (vö. Jn 12,23; 13,31). Halálával Jézus bíróvá lesz és ítéli a világot. Mert az emberiség történelmének a vége nem értelmetlen kipusztulás, nem is az örökké tartó földi paradicsom az ember sorsa, hanem elmúlik ez a világ (vö. 1Kor 7,31), de a történelem vége Krisztussal való találkozás, az emberiség nagy drámájának végső összefoglalása. Az ítélő Krisztus, akit Michelangelo olyan megrázóan ábrázol a Sixtusi kápolna oltárképén, maga mellé veszi ítélőtársakul az apostolokat (vö. Mt 19,28). Õ maga az összekötő Isten és ember között, ő az út, amely az égbe vezet, az ő közvetítő művében fogadja társakul apostolait.

5. Omnes vivunt ei – mindenki Õérte él (Lk 20,38). Jézus szavai Szent Lukács evangéliumában ihlették új püspöktestvérünk jelmondatát. A jézusi beszédben pedig ezt a gyönyörű kijelentést egy súlyos megállapítás előzi meg: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké. Az örök élet szilárd hite arra kötelez minket, keresztényeket, hogy másképpen nézzük magunk körül a világot. Nem a halál, nem a pusztulás, nem az elmúlás mondja ki az utolsó szót, hanem a halálon is győz az élet, mert Isten örök életébe emeli, boldogságában részesíti az igaz embert, múlhatatlan szeretetközösségre akar lépni mindannyiunkkal. Ez a meggyőződésünk pedig a törhetetlen keresztény optimizmus forrása nemzedékről nemzedékre. Kérjük Urunkat, hogy ajándékozzon egyházmegyénknek és népünknek az új püspök atya személyében reménységre vezető, szerető jó pásztort! Magyarok Nagyasszonya, Szent Adalbert püspök és vértanú, Szent János apostol, könyörögjetek értünk! Ámen.

Magyar Kurír

Kép: Török Viktória