Erdő Péter bíboros szentbeszéde a Szent Erzsébet-év megnyitó szentmiséjén

Budapest, Szent István-bazilika, 2006. november 19.

Excellenciás és Főtisztelendő Apostoli Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak, Főtisztelendő Oltártestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Ünnepi esztendőt kezdünk a mai napon Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére, aki 800 évvel ezelőtt született. Személyében egy világhírűvé vált magyart tisztelünk, hazánk földjének szülöttét, aki korán külföldre került és fiatal életének hősies szeretetével meghódította az akkor ismert keresztény világot. Nem véletlen, hogy tegnapelőtt Rómában nyithattuk meg a Szent Erzsébet év nemzetközi ünnepségsorozatát. Ahogyan napjainkban Boldog Kalkuttai Teréz anya üzenetét megértette az egész világ, mert a legszegényebbek, a legkiszolgáltatottabbak iránti szeretet nagy jelét mutatta fel az embereknek, ugyanúgy a maga korában Szent Erzsébet is a szegények iránti hősies szeretet nyelvét beszélte, azt a nyelvet, amely minden nemzet szívéhez szól, amelyet minden nép megért.

2. A mai evangélium Jézus tanításának összefoglalását tartalmazza erről a hősies keresztény szeretetről. Különleges ünnepi alkalom tehát ez a mai, szinte kötelez bennünket arra, hogy Szent Erzsébet példájának üzenetéről elmélkedjünk, arról, hogy mit is jelent a keresztényi szeretet. Mert azt mondjuk, hogy ez a főparancs, azt mondjuk, hogy Szent Erzsébet történetében, példájában is ez a lényeg. Nagyon nagy dolgot jelentett ez a szeretet, mert nem egyszerűen jó indulatot, nem egyszerűen segítőkészséget tanulunk mi Krisztustól. Hanem a mai szentmisének a szentírási szakaszaiban ijesztő szavak hangzanak el. Az ellenségszeretetről van szó, arról van szó, hogy nem elég korrektnek, tisztelettudónak, igazságosnak, barátságosnak lenni a másik emberrel, hanem úgy kell szeretni a többi embert, ahogyan Isten szeret minket. És ennek keretében látjuk Szent Lukács megfogalmazásában az ellenségszeretet parancsát is. Hiszen Jézus azt mondja az evangéliumban, hogy úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Isten szeret bennünket. Azt mondja, hogy oda kell adni az életünket a többiekért, úgy ahogyan azt Õ maga tette. Ez az, amit keresztény hit nélkül aligha tudna elképzelni az ember. Vajon többet ér a másik ember élete, mint az enyém? Miért? Akkor miért kell nekem odaadni a saját életemet másokért? Ez az, ami a keresztény üzenet fényében kap értelmet. Hiszen nem arról van szó, hogy egyikünk vagy a másikunk élete, a tettei mennyit érnek. Nem arról van szó, hogy azért segítsünk valakinek, mert megérdemli, hanem arról, hogy Isten végtelenül szeret bennünket, előre szeret bennünket, még mielőtt megszületnénk, hogy Isten megbocsátó módon szeret bennünket, hűséges hozzánk akkor is, ha eltávolodunk Tőle, vár és hív bennünket, hogy térjünk vissza Hozzá, hogy boldogok lehessünk.

Tehát az ellenségszeretetet, az irgalmas és megbocsátó szeretetet kívánja Krisztus tőlünk. De hát hogyan tehetjük meg ezt mi, hogyan vehetünk mi példát magáról Istenről szeretet dolgában? Istent a bűnös ember bűne személyében nem teszi kisebbé, nem fenyegeti, nem pusztíthatja el. Mi emberek viszont, itt a földön nagy kockázatot vállalunk, hiszen kiszolgáltatott, gyönge az életünk, tudjuk azt, hogy a mindennapok tülekedésében is, aki jó akar lenni, gyakran alul marad, gyakran nem győztesként ér be a célba. Hát akkor hogyan lehet nekünk mégis ilyen kiemelkedő, legfőbb kötelességünk, hogy végtelen türelemmel és megbocsátással szeressünk mindenkit? Megengedhetjük ezt magunknak? Lehet így élni? Igen, de csak azért, mert a földi életünk nem az életünk egésze, a halállal nem fejeződik be az életünk, hanem örökkévalóságra kaptunk hivatást, és ennek az örökéletnek a tekintetében mi is, hasonlóan magához Krisztushoz, sebezhetetlenek vagyunk. Ha Hozzá ragaszkodunk, ha Vele közösségben élünk már itt a földön, akkor nem árthat nekünk semmi. Szent Pálnál olvassuk, hogy nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy kard, semmi sem árthat annak, aki Krisztus szeretetében él. Hát így vagyunk ezzel valahogy mi is, és ezért kell teljesen Istenre bízni az életünket, ebben a biztonságban, ebben a reménységben tudunk igazán szeretni. És akkor a szeretetünk nem lesz számító, nem lesz méricskélő, hanem hasonló lesz Isten nagylelkű szeretetéhez.

3. Az Árpád-házi szent királyok nemzetségének legsajátosabb és a világtörténelemben példaadó hagyományát, az életszentséget vitte tovább II. András királyunk leánya – hangsúlyozza a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ünnepi körlevelében. Mindezt azzal az egyszerűséggel tette, amely a szentet Istenhez köti. Erzsébet 1207-ben magyar földön, Sárospatakon született. Még kislányként elkerült Thüringiába, Lajos őrgróf családjához. Mi magyarok különösen magunkénak érezzük őt, de jól tudjuk, ő az egész Egyházé. Mi tette annyira vonzóvá alakját, mi az amiért személye ma is aktuális? Szent Erzsébet misztikus volt, a legtökéletesebbek közül való. Isten szeretetében élt, az evilági dolgok is Istent juttatták eszébe. Ahogy ma körülöttünk, úgy annak idején körülötte is kavargott az evilági élet, a családi viszályok, az intrikák, a hálátlanság, de a földi boldogság is. A királyi származás, a szülőföld, a vagyon, a hatalom: mind jött és ment. Erzsébet pedig imádkozott és minden körülmények között derűs maradt. Vidámmá akarta tenni az embereket. Isten- és emberszeretetének sugárzása megszelídítette rosszakaróit, beragyogta férjéhez fűződő szerelmét, családját, szegényeit.

4. A fiatal Erzsébet és Lajos őrgróf házasságot kötöttek. Szentségi házasságuk testi-lelki egység és a megszentelődés forrása lett. Olyannyira, hogy amikor Erzsébet a szeretet örömében odáig ment, hogy az éhínség idején a fejedelmi raktárakat is megnyitotta, férje, Lajos őrgróf azt felelte az áskálódó udvari előkelőségeknek: „Engedjétek jót tenni”. Az isteni vonzás, a szentségi titok erejében Erzsébet férje iránti szerelme annyira kiteljesedett, hogy beleegyezett: kövesse lelkiismerete szavát, induljon az Úr életének és halálának szent helyeit védelmezni. Később férje halálhírét is hittel és bizalommal tudta elfogadni.

Szent Erzsébet életében a szegények és rászorulók hősies szeretete a házasság szentségéből és az igazi keresztény családi élet szeretetéből sugárzott ki a távolabb állókra is. Szent Erzsébet tehát nem csupán a felebaráti segítő szeretet példaképe, hanem a keresztény házastársi és anyai szeretet vonzó példája is.

Különlegesen aktuális kérdés számunkra, hogy hogyan élte meg Szent Erzsébet a szegénység eszményét, hogyan volt a Szent Ferenc-i lelkiség nagyszerű megvalósítója. A hagiográfia történetéből tudjuk, hogy a XIII. század első évtizedeiben a kor szentjeinek életében gyakran szemléletesen ábrázolják, hogy milyen kemény, milyen szigorú, milyen megborzongató szegénységet és nyomorúságot vállalt az illető Krisztus iránti szeretetből. Assisiben járva ma is megérint bennünket, például a San Damiano kolostorban, ennek a szinte ijesztő és egyúttal tiszteletet parancsoló szegénységnek a szelleme. A későbbi elbeszélésekben azután, amelyek ugyanezekkel a szentekkel foglalkoznak, gyakran már nem a szegénység nagysága és a szenvedés keménysége dominál, hanem a szeretet, az Istenhez forduló engesztelő imádság és az embertársakért vállalt áldozat kerül előtérbe. Szent Erzsébet esetében még a korszellem sem tudta elhomályosítani a derűnek és a szeretetnek azt a lendületét, amely fiatal szívéből kezdettől áradt.

5. Életének üzenete ma is rendkívül aktuális. Szeretetből és bátran vállalni a házasságot és a gyermekeket a hiteles keresztény életszentség egyik legszebb formája. Mindnyájan kötelesek vagyunk segítő szeretettel fordulni a gyermekeket nevelő családok felé. Kötelesek vagyunk erre egyénileg is, közvetlen, személyes, konkrét segítséggel. De kötelesek vagyunk mindent megtenni azért is, hogy a társadalom ne valamiféle ajándéknak vagy könyöradománynak tekintse a családok és a gyermeknevelés támogatását. Ha ezt csupán tehertételnek látjuk, akkor mi lehet a saját életünknek, mi lehet a közösségünk életének az értelme? Az emberi életnek jár a szeretet és a segítség a többi emberek részéről. Nemcsak a harmadik világ éhező gyermekeiről szóló filmek rendítenek meg minket. Az sem hagyhat közömbösen, ha a pedagógusok mesélik, hogy milyen sok gyerek jön reggeli nélkül az iskolába. A család és a gyermekek vállalásának nem szabad, hogy szegénység legyen a következménye.

Öregjeink és betegeink számára is meg kell hogy nyíljon a szemünk és a szívünk. A fizikai segítségen túl, melyet nemcsak rokonaik, hanem az egész társadalom részéről megérdemelnek, ismét nem pusztán tehertételként, hanem az emberi élet méltóságának jogán, segítenünk kell őket abban is, hogy meglássák a szenvedés értelmét és eltaláljanak Krisztushoz. Mert nem maga a szenvedés ellenkezik az emberi méltósággal, hiszen maga Krisztus is a saját keresztjét nevezte felmagasztalásnak, hanem az ellenkezik méltóságunkkal, ha értelmetlennek, céltalannak, értéktelennek látjuk az életünket. És ez az, amiből Isten szeretete egyszer s mindenkorra kiemel minket. Õ az, aki reményt és jövőt ad nekünk.

Erre a reménységre pedig nagyon nagy szüksége van a világnak. Szüksége van azért, mert olyan történelmi időket élünk, amikor nagyon bonyolulttá válik körülöttünk az élet. Amikor nemcsak megtenni nehéz a jót, hanem meglátni is nehéz, hogy mi volna a helyes, a sokféle, bonyolult, reménytelennek látszó, szövevényes helyzetben. Még az embereknek nyújtott segítség dolgában is, bizony hitbeli éleslátás kell ahhoz, hogy rájöjjünk, ki az, aki igazán rászorul, ki az, akinek mi magunk igazán tudunk segíteni. És lehet, hogy nem is kell messze keresni, lehet, hogy elég körülnézni a családban vagy a rokonságban, lehet, hogy elég megtalálni azokat a betegeket és időseket, akik a szeretteink közé tartoznak, hogy meglátogassuk őket, hogy segítsünk nekik, hiszen maguk már nem biztos, hogy teljesen el tudják látni magukat. De ugyanígy a szeretet és a segítség sokszor a gyerekekre kell, hogy irányuljon, hiszen itt élnek köztünk és ők is rászorulnak, bizony rászorulnak a nagyobbaknak, a felnőtteknek az odafigyelő szeretetére és segítségére.

Erre a nagylelkű szeretetre segítsen meg mindannyiunkat a Szentlélek, hogy valóban Szent Erzsébet példáját kövessük, hogy valóban a krisztusi szeretet sugározzék belőlünk, és így adjunk, sugározzunk reményt másoknak is szerte Európában és az egész világon.

Ámen