Erdő Péter bíboros szentbeszéde Úrnapján a Szent István-bazilikában

Krisztusban Kedves Testvérek!

Úrnapja van, Egyházunk ma az Oltáriszentséget ünnepli. Az Eucharisztia az utolsó vacsora óta középpontja, feladata és erőforrása az Egyház közösségének. A hagyomány, de a mai Egyház tanítása és fegyelme is három szempontból közelíti meg ezt a „legszentebb” misztériumot (Sanctissimum): szemléli mint áldozatot a szentmisében, szemléli mint lakomát a szentáldozásban, és szemléli mint szent jelenlétet az Oltáriszentség őrzése és imádása tekintetében.

A szentmise áldozatjellegét különösen az újkorban vonták sokan kétségbe, pedig történelmileg ez látszik a legnyilvánvalóbb és legerőteljesebb ténynek. Maga Jézus ugyanis az utolsó vacsorán kezébe vette a kenyeret, és ezekkel a szavakkal nyújtotta tanítványainak: „’Vegyétek és egyétek, ez az én testem!’, aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: ’Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára’” (Mt 26,26-28). Mindezt Jézus a tanítványokkal elköltött utolsó „húsvéti vacsora”, vagyis pászkavacsora közben mondta (Mt 26,18). Az eredeti húsvéti bárány pedig, amely a pászkavacsora központi eledele volt, áldozatnak számított. A Kivonulás könyvében ezt olvassuk: „Mózes összehívta Izrael véneit… és így szólt hozzájuk: ’Menjetek, és szerezzetek bárányt családjaitok számára, és vágjátok le, mint húsvéti áldozatot. Fogjatok egy izsópköteget, mártsátok az edényben levő vérbe, s az edényben levő vérrel kenjétek meg a szemöldökfát és a két ajtófélfát’” (Kiv 12,21-22). Az áldozati bárány vére már ebben az ősi összefüggésben a szövetséget jelképezi, amelyre tekintettel Isten pusztító angyala elkerüli azokat a házakat, amelyek ajtaját ezzel a vérrel jelölték meg. A vérnek ugyanis az emberiség ősi jelképvilágában, nevezetesen a régi Izraelben is szövetséget megpecsételő áldozatjellege volt. Ezt világítja meg immár Krisztusra vonatkoztatva a Zsidókhoz írt levél, amelyben ezt olvassuk: „Az első szövetséget sem kötötték vér nélkül. Miután ugyanis Mózes… minden rendelkezést felolvasott… vette a bakok és borjak vérét a vízzel, majd… meghintette magát a könyvet és az egész népet e szavakkal: ’Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Isten veletek kötött’” (Zsid 9,18-20). Ezután a levél így folytatja: „Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét elvegye” (Zsid 9,28). Maga Krisztus tehát ebben a tudatban alapítja az Oltáriszentséget, mintegy elővételezve keresztáldozatát, melyet az apostolok és utódaik jelenvalóvá tesznek minden szentmisében. Személyesen maga Krisztus az, aki a saját vérét az új szövetség vérének nevezi. Ha oltalom volt a régi szövetség azoknak, akik házukon viselték a bárány vérének jelét, mennyivel inkább oltalom Krisztus vére a történelem minden veszedelmével és gonoszságával szemben, minden látható és láthatatlan „fejedelemséggel és hatalmassággal” szemben (vö. Ef 6,12; Kol 1,16).

A régi népek az áldozat bemutatása után valamiképpen részesedtek is a feláldozott állatokból vagy terményekből: közösségi lakomát tartottak. Problémát is jelentett az első keresztényeknek, hogy ehetnek-e a bálványoknak feláldozott húsból (vö. 1Kor 10,20-28). Tehát az áldozat közösséget erősítő, közösséget teremtő lakomában folytatódott. Így akarta Krisztus is. Vegyétek, egyétek… igyatok ebből mindnyájan – parancsolta. Azt akarta, hogy tanítványai az ő feláldozott testének és vérének lakomájában részesedjenek és így vele és egymással egyetlen szent közösséget alkossanak. Amikor tehát arról beszélünk, hogy a szentáldozásban Krisztust vesszük magunkhoz, emlékezzünk arra is, hogy az áldozás a hivatalos egyházi szóhasználatban a communio (koinónia) nevet viseli. Ezért mondja Szent Pál: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérben való részesülés? (koinónia) S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16-17). Ebből pedig következik, hogy a szentáldozás életünk központi ténye és erőforrása. Nem véletlen, hogy Egyházunk ősi idők óta szorgalmazza a gyakori szentáldozást, sőt a napi áldozást (vö. CIC 898 k.; 917. k.). Hatalmas segítség ez abban, hogy életünk minden pillanatát Isten színe előtt, tudatosan éljük: a legteljesebb bizalommal, a legnagyobb áldozatkészséggel, az örök értékek szolgálatának és elnyerésének örömével.

Még ahol esetleg – például vidéken, ahol egy papnak több települést is el kell látnia – nem lehetséges is, hogy minden templomban minden nap szentmisét tartsanak, azt meg lehet oldani, hogy minden nap ugyanabban az órában egy szabályos megbízással rendelkező áldoztató kiossza Krisztus testét a hívőknek. Sokszor a szentségi Jézus közvetlenül, a mi szerény szolgálatunkat messze meghaladva, maga végzi el a lelkipásztori munka lényegét az emberek szívében.

De a szentáldozás lényegéből következik, hogy Krisztus testét tiszta szívvel kell magunkhoz vennünk. Szentáldozáshoz járulni nem csupán annyit jelent, mint a templomban jelenlévő közösség mozgásában, gesztusaiban részt venni. Nem úgy áll a dolog, mint amikor közösen felállunk, leülünk vagy letérdelünk. A szentáldozás nem ilyen felszínesen teremt közösséget, hanem az üdvösség dimenziójában. Ezért is hangsúlyozza már Szent Pál: „Vizsgálja meg magát mindenki, s csak úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül, hogy megkülönböztetné az Úr testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor 11,28-29). Ennek az igazságnak a kibontását látjuk az Anyaszentegyház egész bűnbánati fegyelmének történetében. A keresztényüldözések idején például Szent Cyprianus vértanú püspök azt írja: „Egyesek népszerűnek akarnak látszani azzal, hogy újra megadják az Eucharisztiát (a hittagadóknak) jogos ok nélkül. Másrészt azonban éppen ezzel okoznak kárt az elbukottaknak. Azoknak maguknak, akik ilyet elkövettek, tudniuk kell, hogy igen súlyos bűn az, amire az üldözés késztette őket, hiszen az Úr, aki a mi bíránk is, azt mondta: ’Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt; aki viszont megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom’ (vö. Mt 10,32)… amikor enyhébb bűnökről van szó, az elkövetők tartsanak megfelelő ideig bűnbánatot, aztán bocsássák őket bűnmegvallásra a fegyelem szabályai szerint. A püspök és a papság tegyék rájuk a kezüket és így jogot kapnak a szentáldozásra” . Ezért örül az Egyház, ha a szentmisén résztvevő hívők közül sokan járulnak szentáldozáshoz. Azt viszont egy bizonyos aggodalommal nézzük, ha valahol szinte automatikusan mindenki kijön áldozni, pedig esetleg az adott templomban már régen nem volt gyóntatás. Ma is aktuális tehát, hogy ez mindenkinek a legszentebb, egyéni döntése, amit Isten színe előtt kell megfontolnia. Azt pedig nem kell szégyellni a közösség többi tagja előtt, ha az ember olykor – lelkiismerete szavára hallgatva – diszkréten a helyén marad, mert ezzel is kifejezi, hogy számára Krisztus testének vétele nem csupán külső formaság. Gondoljuk meg, hogy a szentáldozáshoz méltó lelki tisztaság követelménye volt a motorja a keresztény erkölcstan és a bűnbánati fegyelem fejlődésének!

De az Eucharisztia nem csupán áldozat és lakoma, hanem szent jelenlét is. Krisztus nem azt mondta tanítványainak a kenyérről és a borról, hogy ez az én testem és vérem jelképe, vagy hogy ez emlékeztetni fog titeket testemre és véremre, hanem egyszerűen az isteni mindenhatóság magabiztosságával, kijelentő módban szólt: Ez az én testem, ez az én vérem. Sokszor felmerült a kereszténység történetében a kísértés, hogy úgy tegyünk, mint hajdan a farizeusok, akik Jézus kafarnaumi beszédét bírálva azt kérdezték: „Hogyan adhatja ez testét eledelül?” (vö. Jn 6,52). Erre Jézus válasza az, hogy megerősíti: „Az én testem valóban étel, az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne” (Jn 6,55-56). Ezt a kenyeret „mennyből alászállott kenyérnek” nevezi és hozzáteszi: „Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él” (Jn 6,58). Ezt a jézusi mondást a katolikus hagyomány központi kijelentésnek tekinti az átlényegülés igazsága mellett. A háttérben pedig meghúzódik Krisztus istenségének alapvető igazsága is. Mert hogyan lehet mennyből alászállott Krisztus teste, ha nem úgy, hogy istensége és embersége között személyes egység (unio hypostatica) áll fenn? Így tanítja ezt ünnepélyesen – sok évszázad vitáit lezárva – a II. Konstantinápolyi Egyetemes Zsinat (553) . Tehát Isten örök Igéje, a második isteni személy van jelen az Oltáriszentségben. Krisztus emberi és isteni természete ugyanis egyetlen isteni személyében egyesül. Méltán ismerte fel az Egyház az átlényegülés igazságának ószövetségi előképét a 77. zsoltár szavaiban: „Mannát hullatott az égből eledelül, égi kenyeret adott nekik. Az angyalok kenyerét ette az ember ” (Zsolt 78/77,24-25). Az „angyalok kenyere” pedig maga az örök isteni Ige. Krisztus az, aki a megtestesülés révén az isteni örökkévalóságból, a mennyből szállt alá. Személyének titka mindent elsöprő erővel jelenik meg az Oltáriszentség misztériumában. Az ő teste és az ő vére már itt, a Földön, a kenyér és a bor színe alatt Istennek kijáró tiszteletet érdemel. Ezért olyan nagyszerű, ha egy templomban – mint most itt, a Szent István Bazilikában is – külön kápolnát szentelnek az állandó szentségimádásnak. Krisztus szentségi jelenléte sugárzó erő, mely kihat városunkra, országunkra is. Az átlényegülésből, a kenyér és bor színe alatt tartósan megmaradó, személyes isteni jelenlétből következik, hogy át kell élnünk, életünk középpontjává kell tennünk a találkozást ezzel a valósággal. Nem ő követeli tőlünk az egyes gesztusokat, a meghajlást, vagy akár a két térdre való leborulást. Nekünk van szükségünk rá, hogy megadjuk neki mindazt az imádást, amire emberi természetünk és kultúránk indít. Vegyük őt körül szeretettel a tabernákulumban, térdeljünk le a színe előtt szentségimádáskor. Hordozzuk körül örömmel az Oltáriszentséget városainkban és falvainkban ilyenkor, Úrnapján. Ahogyan a nagy ferences szónok, Telek József hirdette a XVIII. században: „Mi is, e mai győzedelmes napon emeltessük fel az oltár papjai által ezen imádandó szövetség szekrényét, az oltári nagy Szentséget, és buzgó ájtatossággal, szép éneklésekkel kövessük utcákrúl utcákra, hogy a kenyér színe alatt elrejtett kegyes Jézus által minden kívánt testi és lelki áldásokat megnyerhessünk, most és örökké” . Amen