Erdő Péter bíboros úrnapi szentbeszéde

Krisztusban Kedves Testvéreim!

Jézus tanítványai, meg az érdeklődők, akik hallani akarják a tanítását, utánamennek még a sivatagba is, ahol egyedül akarna lenni. Utánamennek a bajaikkal, utánamennek az éhségükkel. Éhségükkel elsősorban a szavára, a tanítására. Utánamennek a betegségükkel, hogy gyógyulást keressenek. És Jézus tanítja őket, és megváltoztatja a programját, és a magány helyett megint a sok ember felé fordul. De közeledik az éjszaka, messze van minden segítség, messze vannak azok a boltok, ahol enni lehet kapni, messze van a szállás, messze van minden, ami emberi biztonságot adhatna.

Egyedül vannak, magányosak azok, akik Jézust akarják követni, akik Nála keresnek tanítást, gyógyulást. És ezt a magányosságot szólítja meg Jézus, erre válasz a kenyérszaporításnak a csodája is. Mert Isten nem hagyja el azokat, akik Hozzá fordulnak. Emberileg magányos, a mindennapi biztonságtól elszakadó azoknak az élete, akik komolyan az Isten szavára akarnak figyelni. De ez a magány, ez a látszólagos nélkülözés Istentől olyan választ kap, ami minden emberi biztonságot és biztosítékot messze meghalad.

Jézus enni ad nekik. És ez az étkezés, amit ott a sivatagban rendez, nem egyszerűen kenyérrel, ennivalóval látja el őket. Mert mit is jelent az ilyen fajta lakoma a Szentírás embere számára?

Tudjuk azt, hogy már az Ószövetségben is föl-fölbukkan az Úr, aki lakomát rendez népének. És azután Krisztus kortársai különösen is így várták az Isten országát, így várták az üdvösséget. Izajás apokalipszisében egy olyan lakomáról van szó, amelyet az Úr rendez minden népnek. És ott válogatott ételek lesznek és olyan bor, amely nagyszerűbb minden földi bornál.

De hát nem erre utal számtalanszor maga Jézus is? Vajon a Kánai menyegzőnek a bora, amely a vőlegény legreprezentatívabb borát is árnyékba borítja, nem ennek a lakomának egy finom előrejelzése? Vagy az a kijelentés, amikor Jézus azt mondja: „nem iszom a szőlő terméséből, amíg majd azt az újat nem iszom Atyám országában”. Maga Jézus is hányszor utal erre a lakomára! És ezt a lakomát kezdi el itt, a sivatagban azokkal, akik vállalták az ellátási nehézségeket is, csakhogy Õt kövessék.

Elindul ennek a lakomának a története az emberiség körében azzal, hogy Jézus eljött hozzánk. De előképe ez a lakoma, konkrét előképe, magának az Eucharisztiának is. Hiszen halljuk a szavakat, látjuk a gesztusokat, Jézus, áldást mond, megtöri a kenyeret, olyasmit tesz, amit majd később az utolsó vacsorán, vagy a feltámadás után az emmauszi tanítványokkal együtt étkezve fog tenni. Itt az ígéret, az Eucharisztia közvetlen előrejelzése. Isten terít asztalt az embereknek, akik követik Õt. És a puszta magányában, a beköszöntő éjszakában a legtöbbet adja, amit ember kaphat: Isten társaságát, a Vele való közösség kezdődik meg az ember számára.

De hát ennek a lakomának vannak munkatársai is. A tanítványoknak mondja Jézus, hogy „ti adjatok nekik enni!”. Azoknak a tanítványoknak, akik éppen azt kérdezik, hogyan lehetne az ember biztonságnak az eszközeit megtalálni, hol lehetne mégis csak kenyeret vásárolni ennyi embernek? Ezeknek a tanítványoknak azt mondja, hogy ne az emberi biztonságot és ellátást keressétek, hanem ti adjatok nekik enni! Miből? Abból a kevésből, abból a szinte semmiből, azért mert Jézus azt mondja. És a tanítványok nemcsak hogy a kevésből is elég ennivalót tudnak osztani az embereknek, hanem tizenkét kosárnyi még a morzsa is. Tizenkettő... Azaz jut az új választott nép minden törzsének. Azaz végtelen. Azaz mindenkinek elegendő. Ami látszólag az elején szinte semmi volt.

A kenyérszaporítás csodájából több konkrét teológiai tanulságot kell levonnunk. Ezek világítják be számunkra a mai Evangélium jelentőségét.

Az első mindjárt, hogy ennek a lakomának a házigazdája maga az Isten. Nem is egyszerűen Jézus mint köztünk járó ember, hanem Jézus mint a Fiú, Jézus, aki a szemét az égre emeli, aki az Atyához fohászkodik. Az Isten által nekünk készített üdvösség kezdődik meg ezzel a lakomával. És ez a lakoma, itt az Eukarisztiában közöttünk a földön már él, már működik.

A második nagy tanulság, azokra vonatkozik, akik munkatársai ebben Jézusnak. Az apostolokról van szó és utódaikról. Azokról, akiknek majd azt mondja, hogy: „Ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre”. Mert a papnak a munkája – nemcsak az eucharisztikus szavak kimondása, mikor Jézus nevében beszél, hanem minden papi tevékenysége – Jézust jeleníti meg. Csak azt adja, amit Istentől kapott. Ha mást akar adni, ha az emberi biztonságot akarja adni, ha a saját, nagyszerűnek érzett képességeit akarja adni, akkor keveset ad, akkor nem lesz elegendő mindenkinek. De ha arra figyel, hogy Jézus rajta keresztül mit akar ajándékozni, akkor a saját látszólagos szegénységén és semmiségén túl, maga az Isten fogja mindennel ellátni azokat, aki hozzá fordulnak. Tehát közvetítő, szolgálattevő az, aki ezt a történelem során bármikor elvállalta, akit az Egyház erre küldött. Ez a papságnak a legcsodálatosabb vonása, hogy átérezhetjük, valami más, valami nálunk sokkal nagyobb erő működik rajtunk keresztül. Mi csak azt tehetjük, hogy azzal a kevéssel, amink van, megpróbálunk Vele együttműködni. És utána köszönetet mondunk, és utána magunk is megállunk néha csodálattal az előtt, ami az emberekben Isten erejéből történik. Hol vagyunk mi attól, hogy ezt magunktól el tudtuk volna érni?

De hirdeti nekünk a mai Evangélium az Egyházra vonatkozó üzenetet is. II. János Pál pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában klasszikusan foglalja össze a teljes keresztény hagyomány alapján az Egyháznak a II. Vatikáni Zsinaton az Eucharisztiáról adott tanítását: „az Eucharisztia építi az Egyházat, és az Egyház hozza létre az Eucharisztiát” (nr. 26). Mert azok, akik ott ülnek együtt, akik abból a kenyérből esznek, amit Jézus ilyen csodálatosan ad nekik, akiket Jézus tanítása gyűjtött oda egybe, (hisz azért mentek ki a sivatagba) azok egyetlen közösséget alkotnak. És ez a közösség ma már az Egyháznak a közössége. Azoké, akiket Krisztus megajándékoz, azoké, akiket ez az ajándék egymással is szolidárissá kell, hogy tegyen. Mert nem lehetséges az, és ezt Szent Pálnál már a kezdet kezdetén olvassuk, nem lehetséges az, hogy akik egy kenyérből esznek az Úr asztalánál, azok között szociális igazságtalanság legyen, azok között az egyik dúskáljon a fölöslegben, a másik pedig komoly nyomorúságot szenvedjen. Ezt megértette már a jeruzsálemi kereszténység is ott, a kezdet kezdetén, amikor a hívek felajánlották, amijük volt, s odatették az apostolok lábához. Szent Pál pedig apostoli útjai során már adományokat, élelmiszert gyűjtött az éhező palesztinai testvéreknek. Ez is hozzátartozik ennek a kenyérszaporítási csodának az üzenetéhez.

Kérjük a mai napon, az Oltáriszentség ünnepén, hogy az Eucharisztia áldozatként és az isteni szeretet lakomájaként életünk nélkülözhetetlen része legyen, hogy az Oltáriszentséget szentmisén kívül is illessük szerető hódolattal és imádással, hogy az Eucharisztia legyen minden tevékenységünk csúcspontja és minden jó igyekezetünk forrása, és így Krisztus asztalközösségének tagjai lehessünk. Amen.

Magyar Kurír