…Erdő Péter bíborost a Városmisszió tapasztalatairól

– Néhány hete véget ért a Városmisszió, és ezzel lezárult egy ötéves nemzetközi folyamat is. Hogy látja Bíboros úr, mennyire építkeztek egymásra vagy egymásból az öt város missziói?
– Nagymértékben! Nemcsak építkeztek, hanem kezdettől összefonódtak, hiszen a bécsi Városmisszió elejétől minden egyes helyszínen jelen volt a többi város delegációja is: maga a főpásztor, papok, világi hívek, lelkipásztori felelősök, lelkiségi mozgalmak és az egyházmegyék központi szervezetei. Ez azt jelenti, hogy a tapasztalatgyűjtés mellett minden delegáció konkrét feladatokat is kapott, így tehát az egyes városok cselekvően is kivették részüket a másik misszionálásából, az utcai missziótól kezdve a beteglátogatáson át a körmenetek szervezéséig vagy a sajtóban való szereplésig. Ez Budapesten is megfigyelhető volt. A résztvevő zenekarok például nagyrészt külföldről érkeztek hozzánk. Egyes rendezvényeken tolmácsolnunk is kellett, mert az aktív szereplők külföldiek voltak. Maga az egyhetes kongresszus a Szent István-bazilikában pedig végig többnyelvű tolmácsolással folyt, hiszen az előadások és a tanúságtételek több mint fele külföldiek részéről hangzott el, ahogy korábban a többi városban is. Azt gondolom tehát, hogy maximálisan együtt tudtunk működni a módszertani egyeztetés, a közös tervezés és a végrehajtás terén is.

Ennek az együttműködésnek távlata is van, hiszen az itt megjelent főpásztorok közül többen azt javasolták, hogy maradjunk kapcsolatban, tartsunk találkozókat, kongresszusokat kisebb lelkipásztori, teológiai vagy egyéb témákról, és igyekezzünk egy harmadik világbeli rászoruló várost közösen segíteni. Úgy van ez a városokkal is, mint az ifjúsági csoportokkal: egy ideig összejönnek, jól érzik magukat, zenét hallgatnak, beszélgetnek, imádkoznak, de ha mindig ez marad a program, és ezen nem tudnak túllépni, akkor amint elérik a házasságkötés korát, lemorzsolódnak, hiszen ez nem volt több egy szép együttlétnél. Ha viszont egy ifjúsági közösség rájön, hogy együtt segíthetnek másoknak, időseket, betegeket látogathatnak, rászorulóknak anyagi vagy emberi segítséget nyújthatnak, akkor a közösség tartós marad, és egyre szilárdabb lesz.

– Mit gondol arról a folyamatról, amelyet az öt város missziója láthatóan már más városokban is elindított?
– Azt gondolom, hogy most már a nyilvánosság számára is látható módon testet öltött II. János Pál pápának egy zseniális és karizmatikus ötlete. A harmadik évezred küszöbén az újraevangelizációnak egy konkrét programját jelölte meg, amely a Római Főegyházmegyében plébániai missziós sorozat keretében bontakozott ki. A „Plébánia Hete” (La settimana della parrocchia) három év alatt bejárta a várost, és felkészítette a Római Főegyházmegyét a jubileumi évre. Ebből ihletet merítve fogtak össze ezután más európai nagyvárosok főpásztorai, így indult el ez a missziós kör. Bebizonyosodott, hogy ez a fajta misszió más városokban is lehetséges, és az öt év során ígéretesnek tűnő megoldásokat találtunk. Ez lehet az egyik oka annak, hogy újabb püspökök érdeklődését is felkeltette a rendezvény. Õk most folytatják a megbeszéléseket az eddigi szervezőcsoporttal, és egy újabb kört indítanak.

– Az öt város közül Budapest kicsit más történelmi múlttal rendelkezik, elsősorban a közelmúlt történelmére gondolok. Ez a „másság” a missziós programokban is nagy hangsúlyt kapott, különösen Esztergomban, a vértanúság napján. Mennyire sikerült ezt bemutatnunk a külföldieknek?
– Hogy amit bemutattunk, mennyire felel meg a valóságunknak, azt nem tudom. Egy hét alatt nem mutatkozhat be ekkora hívő közösség. Lelki értékeink, arculatunk, bizonyos markáns vonások igen, de messze nem az egész. Mégis azt kell mondanom, hogy nagy hatással volt a külföldiekre, és nagyon jó élményekkel tértek haza. Sok lelkes levelet kaptam külföldről a résztvevőktől, világiaktól és püspököktől egyaránt, és nagyon sokan emelték ki az esztergomi tanúságtétel napját. Mert más az újságban olvasni arról, hogy Kelet-Európában az egyházat valamikor üldözték, és más ezt olyan emberektől hallani, akik hosszú éveket töltöttek börtönben, kényszermunkatáborban, megaláztatások között. Hallani a beszámolójukat, és látni rajtuk a derűt, látni rajtuk a Lélek erejét. Ezekre a tanúságtételekre nekünk is nagy szükségünk van, mert ezek egyben erőforrásaink is. Titkos erőforrásunk, amit most egy rövid találkozás erejéig a nyugatiak is megpillanthattak. Azt hiszem, leginkább azon lepődtek meg, hogy ebben a városban normális élet folyik, és a katolikus egyház él. Ráadásul nem úgy él, hogy megszűnt és most újraindítjuk, hanem folyamatosan él. Pedig nagy az elvilágiasodás! Budapest nem arról híres, hogy a hagyományos vallásosság ma is jellemezné a lakosságot, bár kivételszerűen vannak ilyen területek is a régióban. Mégis ez a szekularizált Budapest eleven katolikus hitéletet hordoz, van lelki, emberi és vallási tartása. Sokkal inkább, mint ahogy azt a külföldiek gondolták. Ez a tartás pedig nem újítás, nem a kereszténység visszaplántálása egy már kiszáradt talajba, hanem a folyamatos élet következménye. A szocializmus ellenére az egyház és a hit nálunk nem jobban, hanem kevésbé pusztult, mint egyik-másik nyugati országban. Ez az ő számukra reveláció erejével hatott, ugyanúgy mint az a tény, hogy Budapest normális európai város, építészeti emlékekkel, szépségekkel, művészeti örökséggel, kedves emberekkel, olyan családokkal, akik szívesen fogadják a vendéget, és valamilyen nyugati nyelven még beszélgetni is tudnak vele. Vendégeink nagyon jó élményekkel tértek haza.

– A vértanúság napja mellett újdonságnak volt mondható a Szakrális Művészetek Hete. Játszhat-e szerepet, és milyent a kultúra és a művészet az istenkeresésben és az evangelizációban?
– A művészet és a kultúra mindig is nagy szerepet játszott benne. Egyszerűen azért, mert az emberi lélek kifejezésének, azaz a kommunikációnak az eszköze. A kereszténység a kezdet kezdetétől nem csak beszélt, hanem himnuszokat írt, énekelt, mondott. Létezett emellett a keresztény irodalom és létezett a képzőművészet, amit az egyházművészet a mai értelmében fokozatosan öltött magára. A keresztények már az üldözések korában építettek templomokat, olyannyira, hogy a milánói rendeletnek 313-ban rendelkeznie kellett a konfiskált templomok visszaadásáról, amelyből nem volt kevés. Az üldözések után, amikor császári adományok, nagyobb adakozók jótékonysága révén ezt megengedhette magának az egyház, egy nagyon szép, antik művészeti értékeket felvonultató egyházművészet bontakozott ki.

A Szakrális Művészetek Hete mellett egyházi építészeti konferenciát is rendeztek a missziós héten. Nagyon sok érték jelentkezett ezen kívül az ötvösművészetben, a textilművészetben, a festészetben, a szobrászatban, a mozaikművészetben. A II. Nikaiai Zsinaton az egyház rögzítette is, hogy mi tiszteljük a képeket, de nem imádjuk őket. Ettől kezdve számunkra – akár a nyugati katolikus tradícióban, akár a keleti ortodoxiában – a képtiszteletnek nem pusztán kommunikációs és dekoratív jellege van, hanem a kép az ember személyes vallásosságának, lelkiállapotának, imaéletének bensőséges eszköze. Sok embernek van szüksége arra, hogy valamilyen módon – ha tudja is, hogy a történelmi valóságnak esetleg nem felel meg – el tudja képzelni azt, akihez fohászkodik, vagy azt a szentírási jelenetet, amelyről elmélkedik. Loyolai Szent Ignác hangsúlyozza is ezt elmélkedési módszerében. Ezért nem véletlen, hogy a szentképeket az emberek ma is keresik. A szentkép a mi számunkra – a szó vallásos és nemes értelmében – használati tárgy. Hozzátenném, hogy a modern művészet, akár a modern, nonfiguratív művészet is jelen van, és otthon van az egyházban. Párizsban a katolikus egyház kiváló kapcsolatokat ápol művészi irányzatokkal. Persze nehéz dolog egy merészen modern épületet vagy műalkotást elhelyezni az egyházi élet összefüggésében, kell hozzá bátorság és anyagi háttér. De nem lehet az az alapállásunk, hogy ma nincs pénz, a templomokat gyakrabban látogató hívek adományaira vagyunk utalva, kevés önerőnk van, így legyünk egyszerűek és mondjunk le a művészetről. Ez az egyszerűség nem jelentheti azt, hogy ízlés dolgában is igénytelenné váljunk. Lehet kisebb méretű a templom, vagy lehet kevésbé költséges módon létrehozni liturgikus tereket, de a művészi értékből és tisztaságból nem volna szabad engedményeket tenni. Az alacsony szint, a bóvli nem az evangéliumi szegénység jele, hanem a szellemi igénytelenségé. Az esztétikai igényesség és a reális gazdasági megoldások állandó újragondolást és igyekezetet kívánnak tőlünk.

– Milyen tapasztalatokat hallott, milyen visszajelzéseket kapott a külföldiektől és a magyaroktól?
– Külföldiek részéről csak a lelkesedést. Lisszabonban egy hónappal a rendezvény után megszólítottak papok és világiak is, hogy milyen nagyszerű volt Budapesten. Számomra a magyarországi sajtó és a tömegtájékoztatás szava is tanulságos volt. Nem öntöttük el a hírközlési eszközöket, akkora kereslet nem volt ezek iránt az információk iránt, de jelen voltunk, és tudomást szerzett rólunk a város. Ahogy a programunkban gondoltuk: bátran, de nem agresszíven. Semmiképpen nem beszélhetünk érdektelenségről vagy negatív magatartásról a minket körülvevő nem hívő világ részéről sem. Az igyekezetünknek legalább egy része megtalálta azt a nyelvet, amelyen a mai budapesti emberek értenek. Persze ahány ember, annyiféle ízlés, de zeneakadémiai hangversenytől a WestEnd tetején adott éjszakai koncertig minden megtalálható volt ezen a héten. És fontos az, hogy ki-ki a maga műfajában igyekezett szépet és igényeset nyújtani.

– A Városmisszió Bíboros úr számára is tartogatott új helyzeteket. Gondolok itt a beszélgetésre a Westendben, a Moszkva téri látogatásra vagy a Soul&Gospel Fesztiválon való megjelenésére. Milyen élmény volt ebben a másféle közegben azokhoz az emberekhez szólni, akiket az evangélium talán még nem szólított meg? Hogyan érezte magát Bíboros úr?
– Õszintén szólva otthonosan! Soha nem éreztem azt, hogy egy nem templomba járó ember tőlem idegen volna. Majdnem azt mondom, hogy ezt a „másságot” sem éreztem, mert úgy gondolom, hogy mindannyian mai budapesti emberek vagyunk, ugyanazzal a villamossal jártunk, ugyanabban az utcában tanultunk, ugyanott vettük a kenyeret. Nem szabad, hogy nehézség legyen hangot találni egymással. A bevásárlóközpont különösen is kedves hely számomra, mert azt gondolom, hogy a vásárlás, a piac nagyon világos képet ad az emberről, a mindenkori, örök emberről és ugyanakkor a társadalom pillanatnyi arcáról is. Ahogy annak idején a lengyel piacok, ahol még stand se volt, hanem csak egy ponyvát terítettek le a földre. Ma egy elegáns üzlet a belvárosban vagy éppen egy bevásárlóközpont képviseli a nyugati világ fogyasztói kínálatát, és egyben újfajta magatartásra hívja fel az embert. Egy pláza lehet útvesztő, lehet csapda is, ugyanakkor lehet tanpálya is – ahogy ott is mondtam –, ahol az ember megtanul válogatni és rendet tenni a saját programjai és érdeklődési tárgyai között. Értékrendet állít fel az ember, hiszen azért megy oda, hogy valakinek ajándékot vegyen, vagy megvásárolja azt, amire a családjának éppen szüksége van. De az is lehet, hogy valaki éppen mozizni megy a bevásárlóközpontba. A választásban kell nagykorúnak lenni! Tudni kell, mit akar az ember, és akkor ki tudja választani azt, ami valóban értékes, nemesen szórakoztató. Azt hiszem, az emberen múlik, hogy kárára vagy hasznára van ez a fajta kínálat. Meg kell tanulnunk helyesen élni vele.

A Moszkva tér vagy a nagy nyilvánosság előtti improvizálás szintén hozzátartozik ahhoz, amit a keresztény embernek adott esetben meg kell tennie. Papok számára ez nem lehet váratlan helyzet, hiszen a hivatásunkkal jár, hogy kiálljunk az emberek elé, és szóljunk hozzájuk. A liturgia bemutatása mellett a templomban is ez az egyik fő feladatunk: szemben az egész hívő közösséggel – legyen az tíz vagy tízezer tagú – egyes szám első személyben Jézus Krisztusnak a szavait mondom el. Ez egyszerre felemelő és félelmetes is, és ugyanakkor szolgálat azok számára, akikhez fordulok, mert az ő számukra, abban a pillanatban én képviselem Krisztust. Ez a papi hivatás egyik legnagyobb szépsége. De mindig tudni kell, hogy Krisztust képviselem, nem saját magamat. Nagy feladata annak, aki pap lesz, és gyakorolja a hivatását, hogy mindig tudatosítsa: ő Krisztus képviseletében beszél, végzi a szertartásokat és szólítja meg a hívő közösséget. A papság nem csupán szerep, hanem életforma is.

Ugyanakkor volt lehetőség elgondolkodóbb, reflektálóbb magatartásra is a Városmisszióban. Hiszen van olyan, amikor nem a nagyvilághoz, hanem a legszűkebb munkatársainkhoz szólunk. Ilyen volt a Sapientia főiskolán a papokkal és szerzetesekkel való találkozó. Jézus maga is néha nagy tömegnek beszélt, néha olyanoknak is, akik szemmel láthatóan nem értettek vele egyet, máskor viszont külön hívta tanítványait, és úgy oktatta őket. Azt hiszem, szorosan hozzátartozik a pap életéhez is, hogy lelkiségi közösségben, családközösségben, papi közösségben tudjon önmaga lenni, és így tudja erősíteni a többieket.

Nem hiszem, hogy idegen lenne tőlünk az említett nyelvnek az alkalmazása. Lehetnek olyanok, akik szeretik az ún. értelmiségi beszélgetést is, az egyéb ismeretekkel, kulturális meglátásokkal való összevetést. Hitünknek ebben nagyon komoly funkciója van. Meggyőződésem, hogy a világnézet, többnyire a vallásos hit minden kultúrának a magvát alkotja. A kultúra teszi egységes egésszé az ember körüli világot. A kultúra: közösségileg közvetített kép a valóság egészéről. A kultúrában éljük meg azt, amit a közösség a valóságról tart, fölismer vagy vél. Így adódik aztán, hogy a kultúrához tartoznak az ünnepek, az idő és tér beosztása, az urbanisztika, a városépítészet, a falvak szerkezete, a lakások berendezése, a divat, a konyhaművészet és persze az életfordulók megünneplése. Minden kultúra mélyén ott a világnézet. Azért lehet azt mondani, hogy a nyugati kultúrának szerves kapcsolata van a kereszténységgel, mert 2000 vagy helyenként 1000 éve a népi, nemzeti hagyományok ötvöződtek a keresztény világnézettel, és egy olyan világlátás alakult ki az egyes közösségekben, amely nem vágható el a kereszténységtől. Márpedig az, hogy kultúránk lelkével harmóniába kerüljünk, komfortérzésünket is befolyásolja. Ha az emberi közösség képe a világáról reális, akkor ez garantálja a közösség fennmaradását is. Ilyen értelemben a kulturális beszélgetések hasznosak abból a szempontból is, hogy a kereszténységnek ezt az integráló funkcióját méregessük. Nagyon sokszor váratlanul pozitív visszajelzésekkel találkozunk ebben a tekintetben. Ismétlem akkor, ha mindenkit tisztelettel hallgatunk meg. Nem arról van szó, hogy egy sematikus ajánlatot teszünk, és azt mondjuk, hogy vagy elfogadja ezt valaki, vagy az ő kulturális szintjét mi nem akarjuk elismerni. Nem erről van szó. Az viszont igaz, és a misszió kapcsán el kell mondani, hogy a kereszténység univerzális.

A kereszténység Jézus személyén alapul, akinek a személyében Isten az emberről kimondta a legtöbbet, amit közölhetett vagy közölni akart. Tehát minden kultúrát meg akart szólítani. Van ahol a kultúra egészében nem nyert el még olyan funkciót, mint valamikor a nyugati világban. De ez nem azt jelenti, hogy nem képes rá. Nem azt jelenti, hogy érintkezve más kultúrákkal azokat nem lényegítené át sajátos értékeik megszüntetése nélkül. Sőt, képes fölértékelni azokat a hagyományos értékeket vagy elemeket, amelyek egy-egy nép kulturális világában megvannak. Ez az a nagy inkulturációs törekvés, amit a XX. század második felétől az egyház teljes tudatossággal folytat. A misszió nagyon jó alkalom arra, hogy a konkrét elvárásainkat szembesítsük ezzel az elvvel.

– A Városmisszió egyszeri és megismételhetetlen esemény. Mégis sok helyről – nemcsak a szervezőktől, hanem plébániai közösségekben, lelkiségi mozgalmakban is – hallani, hogy folytatni kell. Hogyan lehet a megkezdett missziós folyamatot továbbszőni? Lesz-e szervezett folytatása? Milyen jövőt kezdtünk el építeni?
– Amikor az egyházmegye pasztorális tanácsával először beszélgettünk a misszióról – akkor még a plébániai missziókról –, fölmerült az a kifejezés is, hogy pasztorális terv. Ez semmiképpen sem varázsszó. Ahány európai várost és egyházmegyét láttam – van, ahol létezik ilyen dokumentum, van, ahol nem –, egészen mást értenek ezen. A mostani tapasztalat mindenesetre valamiféle közös tervezésnek is az alapja. Vannak olyan elemei a missziós hét programjának, amelyeket meg kell, érdemes és meg is lehet ismételni. Például a Nyitott templomok éjszakája, egy-egy előbb említett bevásárlóközponti program, az egyes plébániáknak néhány szép és jól sikerült rendezvénye, ahol maga a közösség mondja azt, „hogy ugye jövőre is tartunk ilyet?". Hát persze, hogy tartunk! Ezeket érdemes folytatni, illetve bizonyos ritmusban ismételni. Azok, akik kivették részüket a misszió szervezéséből, egyfajta erőtartalékot jelentenek az egyházmegye számára, és való igaz, hogy akár másokat is tudnak képezni egy-egy jól bevált módszerre. Ezt is valamiképpen rendszeresíteni kellene. Vannak alkalomszerűen ilyen képzések, de itt a lelkiségi mozgalmak és az egyházmegye együttműködésétől még konkrétumokat várok.

Török Viktória/Magyar Kurír

Képek: Magyar Kurír