Erdő Péter előadása a Karizmák ünnepén Máriaremetén

2006. június 5.

1. Az idei évben Pünkösd hétfőjén a városmisszió előkészítésének különlegesen fontos állomásához érkeztünk. Pünkösd megdöbbentő tapasztalata volt, hogy az egybegyűltek a legkülönbözőbb nyelveken megértették ugyanazt az üzenetet. Így akarta Isten nyilvánvalóvá tenni a Szentlélek jelenlétét. Különféle nyelveken beszéltek azok, akik a Lelket elnyerték, vagy legalábbis a különféle anyanyelvű emberek a saját nyelvükön értették meg az apostolok beszédét. A Szentlélek csodája volt ez, akinek a személyében a szeretet kiárad a szívünkbe. Õ az, aki egybegyűjti az Egyházat az egész földkerekségről. Ahogyan egy VI. századi afrikai keresztény szerző mondja (PL 65, 743-744): „akkor a Szentlelket elnyert egyetlen ember is elegendő volt arra, hogy sokféle nyelven beszéljen. Ma már a Szentlélek által összegyűjtött Egyház egysége beszél minden nyelven”. Ha tehát valaki számon kérné tőlünk, miért nem beszélünk minden nyelven, ha egyszer elnyertük a Szentlelket, bátran válaszolhatnánk neki: igenis mindenkinek a nyelvén szólunk, hiszen tagjai vagyunk Krisztus titokzatos testének, az Egyháznak, amely minden nyelven beszél.

Amikor Szentatyánk, XVI. Benedek pápa a Szent Péter téren áldást ad a Városnak és a világnak, folytatja elődjének szokását, és ünnepi jókívánságait több tucat nyelven fejezi ki. Szimpatikus és kedves gesztus ez. Mi magunk is örülünk, ha magyarul halljuk a pápa szavait. De az örömszerzésen túl különleges, szimbolikus jellege is van ennek a szép gesztusnak. Ilyenkor a pápa – néha nehezen ejtve az egzotikus nyelvek szavait – személyében tesz tanúságot arról, hogy az Egyház minden nyelven beszél, hogy a Szentlélek minden néphez küldi az Egyházat.

2. A nyelvek pünkösdi csodája nem önmagáért, vagy a puszta megdöbbentő hatás kedvéért történt. Szent Péter Krisztus feltámadásának és a megváltásnak az örömhírét hirdeti. Ennek kell eljutnia minden nemzethez. Ezért áll Krisztus missziós parancsában is: „Elmenvén az egész világra, tanítsatok minden népet…”. Azért kapta tehát az Egyház a nyelvek ajándékát, mert egyetemes, univerzális, világra szóló küldetése van. Minden kor és minden ország minden emberének meg kell hirdetnie Krisztus evangéliumát. Önmagán belül pedig az egység jelével kell megmutatnia, hogy Krisztus szeretete Isten háznépévé, családjává kapcsol egybe minket. Ahogyan Szent Pál mondja: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet!” (Ef 4,2).

Néhány évvel ezelőtt az olasz újságok kezdtek arról írni, hogy a Vatikánban sok nem olasz dolgozik. Õket gyakran „prelati stranieri”-nek, külföldi prelátusoknak nevezték. Hívők és papok fejcsóválva olvasták ezt a kifejezést. Szinte mindenki ugyanúgy reagált rá: Krisztus Egyházában senki sem idegen. Ahogyan a Szentírásban olvassuk, mindnyájan a szentek polgártársai vagyunk.

3. A világ nagyvárosaiban sokféle ember él együtt, sokféle kultúra, sokféle vallás és világnézet, de főleg sokféle társadalmi helyzet, sokféle életállapot jellemzi az embereket. Nagy lehetőségek és nagy szenvedések. Amikor az Egyház a nagyvárosokban hirdeti Krisztus örömhírét, olyan feladat ez, ami az Egyház szívének közepéből fakad, ami egyetlen helyen is kifejezi és megvalósítja az Egyház küldetésének egyetemes jellegét. Városmissziós előkészületeink során tavaly Lisszabonban jártunk, ott kapcsolódtunk be a város lelki megújulásába. José da Cruz Policarpo bíboros, a város pátriárkája, pásztorlevelében maga is a Szentlélek pünkösdi csodájához hasonlította azt a tapasztalatot, amit az igaz városmisszió ígér. Sokféle nyelven, az emberi kommunikáció, az érzések és gondolatok kifejezésének ezer útján kell eljutnia az örömhírnek minden emberhez. Hitünk egyszerű és meghívó erejű tanúságtételét mi, keresztények sok módon kifejezhetjük: egyszerűen becsületes életünkkel, az igazsághoz való hűségünkkel minden körülmények között. De kibonthatjuk hitünket a dialógus formájában is, személytől személyig, mikor ezt a körülmények lehetővé teszik. Kifejezhetjük bizalommal teli imádságunk csendjében, vagy az élet megpróbáltatásainak méltóságteljes elviselésében. Kifejezzük akkor is, amikor az Egyház liturgiájának gazdag jelképi és szóbeli nyelvén bekapcsolódunk a szent titkok ünneplésébe, amikor hallgatjuk vagy egyházi megbízásból akár képviseljük is a tanító egyházat, hitünk tanítómesterét.

Kifejezhetjük hitünk tanúságtételét azzal is, hogy észszerűen keressük mindazt, ami az emberből és a világból értelemmel felfogható, kifejezhetjük a művészeti szépség által, de kifejezhetjük a segítségünkre szoruló embertestvéreink nagylelkű szolgálatával is.

Hallgassuk figyelemmel, tanuljuk meg a közlés különböző nyelveit, azokat a módokat is, amelyek látszólag evilágiak, tanuljunk meg érteni és gondolatot, hitet kifejezni mindazok nyelvén, akik városunkban élnek. Mindezeknek a nyelveknek az összessége csodálatos kulturális közeget alkot, valódi keretet ad minden keresésünk, minden gondunk és örömünk, különösen pedig hívő meggyőződésünk kifejezésére. Ezeken a nyelveken keressük és kereshetjük az igazságot és a szépséget. Az Egyház önmagában is a nyelveknek és kifejezésmódoknak hatalmas sokféleségét és gazdagságát kínálja. Azzal, hogy vallásos meggyőződésünket meghatározzuk és megvalljuk, nem zárunk ki, nem tagadunk meg senkit azok közül, akik itt élnek körülöttünk, akiknek az élete a miénk is. Sőt a kultúra világában való jelenlétünkkel, a mindennapi élet tanúságtételével gazdagítjuk ezt a világot, magunk is eleven részét alkotjuk annak az egyetlen nagy szövedéknek, amelyben kortársainkkal együtt élünk. Ahhoz, hogy sóként és kovászként találjuk meg a helyünket és a szerepünket ebben a nagy együttesben, nagy alázatra és nyitott szívre van szükségünk. Olyan magatartásra, mint azoké az embereké, akik idegen nyelveket tanulnak. Tisztelettel és nyitott szemmel kell tekintenünk környezetünkre, hitünk igazságáról őszintén meggyőződve, nem kész „konzerv” válaszokat kell csupán az emberek elé tárni, hanem valódi türelemmel észre kell vennünk, hogy mi terheli, mi szomorítja, mi keseríti el esetleg a körünkben élő embereket, mi az, ami esetleg a mi saját gyöngeségünk vagy hibáink miatt tartja őket távol Krisztustól.

4. 2007-ben Budapest városmissziót tart. A város tartja? Inkább úgy mondanám, a városban élő katolikusok közössége. Az előző években más nagyvárosokban elhangzott, hogy egy ilyen városmissziós megújulás valószínűleg nem teszi egy csapásra hívővé egy mai világváros lakosságát. Még csak nem is az a célja, hogy vallásunk külső jeleivel a történelmi, művészeti örökségtől radikálisan eltérő módon, feltűnően és tartósan megjellegezze a nyilvános életet, de az a hatása mindenkép várható és remélhető, hogy hitünk megújulásával, lelkünk megnyílásával segítünk a minket körülvevő világ humanizálásában. Krisztus mindent tudott az emberről. Õ mutatta meg, mire van az embernek igazán szüksége. Ha közelebb kerülünk Krisztushoz, közelebb kerülünk a saját emberségünkhöz is. Ha mi magunk Krisztus hiteles tanúivá válunk, ezzel emberségesebbé tesszük az egész közösség életét.

A város a szó ősi értelmében akár az ország, a városállam, a világi társadalom jelentését is hordozza. Az Egyház a városban, a mindenkori városokban és társadalmakban él. Meg kell éreznie a városok és a társadalmak lelkét. Nyitott szívvel igyekeznie kell megérteni az itt élő emberi közösségeket, felfigyelni az emberi mobilitásra, arra hogy hány órát töltünk el lakásunk és munkahelyünk között naponta a forgalomban, arra, hogy mennyire rászorulunk a nyugalomra, a békességre, a jó levegőre és a csendre. Arra, hogy milyen nehezen veszünk erőt magunkon, hogy legalább amikor megtehetjük, ezt a csendet élvezhessük is. Minden városnak lelke van, integráló ereje, szenvedésekkel és sikerekkel teli története. Sok nagyvárost emleget úgy a környezete, hogy bűnös város. Budapestről is hányszor elmondták ezt az utóbbi évszázad során. De Jézus nem az igazakat hívja, hanem a bűnösöket. Az emberi szerencsétlenség csodálatos hangon hívogatja az Egyházat, fölébreszti lelkünkben az Egyház örök küldetését. Amikor az első világháború után Mihalovics Zsigmond a karitászmunka szervezésébe fogott, szembesülnie kellett ezzel a valósággal. Budapest hite és nyomora – ezen a címen foglalta össze tapasztalatait. A szociális testvérek és számos más egyházi közösség, szerzetesek és világiak igyekeztek a szegények sorsának javításán. És persze igyekeztek mások is, a társadalom különböző rétegeiből, különböző elgondolások alapján.

De a nagyváros hordoz magában csendet is. A nagyváros szívében vannak csendes pontok, ahol az ember elmélyülhet és Istennel találkozik. Milyen jó lenne, ha meg tudnánk oldani jó néhány templomunk őrzését, hogy napközben nyitva tarthassanak, és az arra járók betérhessenek szentségimádásra, csendes imára. Az utóbbi évtizedek során úgy alakult a biztonság, hogy ez egyre nehezebbé vált. Kíséreljük meg hát új módon megnyitni, nyitva tartani a templomainkat. Ez a megnyílás szól a hívő és imádkozó embernek, de szólhat, szóljon az érdeklődő kívülállóknak is. Szép régi templomaink nem szükségtelen vagy titokzatos maradványai egy letűnt kornak, nem is az Egyház állítólagos gazdagságának emlékei, hiszen tudjuk, legtöbbjüket annak idején maga a város emelte és díszítette. Hanem részei ezek gazdag kulturális örökségünknek, csodálatos emlékei a művészetnek, de tanúságot tesznek őseink hitéről, nagylelkű vallásos életéről is. Jó volna követni jövőre legalább egyetlen napon azt a szép szokást, amit Bécsben és más városokban elkezdtek. Így beszélnek róla: „A templomok hosszú éjszakája”. Egy szép nyári estén nyitva hagyják a város katolikus és más vallású templomait egészen késő éjszakáig, fogadják az arra járókat hol kulturális programokkal, zenével, hol művészeti bemutatóval, hol az imádság és az elmélyülés eseményeivel. Lehet, hogy ma városunk templomainak többsége az egyes plébániák tulajdonában van, de értékében, gazdagságában, üzenetében mindenkié. Jelképezze hát egyszer a templomok nyitott kapuja is a szívünk megnyílását.

5. A mai napon átadom a megbízólevelet azoknak a világiaknak és szerzeteseknek, akik az egyházmegye nevében és küldetésében előkészítik, szervezik, összehangolják jövőre tartandó missziós évünk programjait. Képviselve vannak közöttük a különböző plébániák és lelkiségi mozgalmak. Ki-ki a maga módján, a saját karizmája szerint járul hozzá közös lelki megújulásunkhoz. Kérem és bátorítom egész hívő közösségünket, a plébániák vezetőit és híveit, hogy fogadják szeretettel ezeket a missziós hírnököket és kapcsolódjanak bele maguk is az előző évek plébániai misszióinak tapasztalata alapján a város közös missziójába.

Mit remélünk a városmissziótól? A felocsúdás és a megnyílás ünnepi pillanatait? – Biztosan. De reméljük tőle azt is, hogy tartós hatása marad, hogy plébániai közösségeink egyre inkább ráébrednek missziós küldetésükre, arra, hogy hitünk az Egyház életében és küldetésében való cselekvő részvételre szólít bennünket.

6. Az idei évben Püspöki Konferenciánk imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért. Ez a megújulás kiengesztelődést és bizalmat kíván. Bizalmat a gondviselésben, mely mindmáig kísérte népünk és Egyházunk életét. Kiengesztelődést társadalmunkban és a megújuló Közép-Európa népei között. 2004-ben, az Európai Unió kibővítésekor ezeknek a népeknek a képviselői közös zarándoklaton találkoztak Mariazellben. Nem csak politikai és gazdasági dimenziója van az Unió bővítésének és történelmünk jelenlegi szakaszának. Hanem van lelki dimenziója is, amely minket, keresztényeket különösen is kiengesztelődésre, együttműködésre, a normális, személyes emberi kapcsolatok megerősítésére és megújítására szólít. Ez is az Egyház és a város, a mindenkori város, az emberek városa találkozásának alkalma.

Lelki megújulásunk imaévének, mely a városmisszió legszebb előkészülete, számos nagy eseményére készülünk. Jövő szombaton Lengyelországban, a sandomierzi egyházmegye Szent Kereszt kolostorának ezredik évfordulóját ünnepeljük magyar zarándokok körében. Ennek a kolostornak a Szent Kereszt-ereklyéjét még Szent Imre herceg ajándékozta, akire ott az egész régió népe hálával emlékezik. Június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén Esztergomban tartunk közös ünnepélyes liturgiát, ugyancsak a lelki megújulás jegyében. Augusztus 6-án Kalocsán végzünk közös hálaadó szentmisét a nándorfehérvári győzelem 550. évfordulója emlékére. A gondviselő Isten szabadításáért újra és újra eltölt minket a hála, amikor évszázadok óta délben felhangzik a harangszó, hirdetve ennek a csodálatos eseménynek az emlékezetét. Augusztus 15-én az esztergomi bazilika búcsúnapja, Szűz Mária mennybevételének ünnepe. Ekkor a mariazelli népek zarándoklatán résztvevő országok és a Kárpát-medence püspökeinek képviselőivel tartunk közös ünnepi szentmisét. Augusztus 20-án Szent István király ünnepe és a Szent Jobb körmenet kiemelkedő eseménye imaévünknek. Dziwisz bíboros úr, krakkói érsek vállalta, hogy II. János Pál pápa népünkhöz intézett beszédei és üzenetei alapján hirdeti meg ezen a szertartáson a keresztény reménység és öröm tanítását. Augusztus 31-én koncerttel és konferenciával, szeptember 2-án pedig közös püspöki szentmisével ünnepeljük az esztergomi bazilika felszentelésének 150. évfordulóját. Ugyanezen a napon áldjuk meg a felújított esztergomi nagyszeminárium remek épületét is, amely a teológia és pedagógiai felsőoktatáson kívül múzeumnak, levéltárnak, lelkiségi és konferenciaközpontnak ad helyet. A benne folyó szellemi munka magyar, szlovák, lengyel és más diákok és kutatók részvételével kiemelkedően alkalmas arra, hogy térségünk népeit igazságban és szeretetben, közös kutatásban és párbeszédben összekapcsolja egymással. Ezért is viseli majd ez a központ Szent Adalbertnek, főegyházmegyénk ősi védőszentjének nevét, akit a hit továbbadásának szenvedélyes szeretete országról országra vezetett. Esztergomba, Magdeburgba, Prágába vagy akár a poroszok közé, ahol elnyerte a vértanúságot is. De munkatársai Magyarországon is itt maradtak és kivették a részüket a magyar egyház megszervezéséből.

Különösen szép eseménye lesz lelki megújulásunk évének Salkaházi Sára boldoggáavatása, melyre előreláthatólag idén szeptemberben Budapesten kerül sor. Szentatyánk különleges ajándéka volt népünk számára, hogy áprilisban aláírta a boldoggá avató határozatot. Sára testvér személyében példaképet állított katolikus közösségünk elé, a Krisztus és a szenvedő embertársak iránt életét is áldozni kész szeretet példaképét. Salkaházi Sára Budapest új vértanúja. Szent Gellért szobra hirdeti, hogy a budai oldalról a Dunába vetett vértanú püspök védőn terjeszti ki kezét városunk fölé. Most új boldog is könyörög városunkért, Salkaházi Sára testvér, aki 1944 végén üldözötteket bújtatott rendházában és ezért velük együtt a pesti oldalról lőtték a Dunába. Személye és tanúságtétele aktuális és értékes kincse városunk és egész népünk lelki örökségének.

Október folyamán nemzeti zarándoklatot teszünk Fatimában, ahol megújítjuk országunk felajánlását a Boldogságos Szűzanyának. Végigjárjuk a magyar keresztutat is, amelyet annak idején az 1956-os áldozatok emlékére emeltek. Október 22-én ugyancsak az ő emlékükre tartunk ökumenikus istentiszteletet a Szent István bazilikában. Magyar küldöttség fog részt venni Capestranoban, Olaszországban, a Kapisztrán Szent János halálának 550. évfordulójára rendezett ünnepségen. November elején egyházmegyénk küldöttsége bekapcsolódik a brüsszeli városmisszióba, a hónap végén pedig Rómában lesz megemlékező szentmise 1956. áldozataiért. Ugyancsak Rómában, majd Budapesten is megnyitjuk a Szent Erzsébet-emlékévet is.

Mindezek a programok emlékeztessenek arra, hogy múltunk értékei, a világegyház közössége és a mai idők jelei útján a Szentlélek szól hozzánk, ő újítja meg hitünket, küldetésünket és szeretetünket. Az ő örömét és áldását kérem egyházmegyénk és egész népünk számára.

Magyar Kurír