Erdő Péter köszöntő beszéde a Közel-keleti Püspöki Szinóduson

Szentséges Atya,
Eminenciás és Excellenciás Urak,
Kedves Püspök- és Paptestvéreim,
Kedves Testvéreim!

Az európai püspökök nevében, akiknek képviseletében a földrész püspöki konferenciáinak elnökei üléseztek tíz nappal ezelőtt Zágrábban az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) negyvenedik plenáris ülésén, szeretném kifejezni legőszintébb és legszívélyesebb köszöntésemet az itt egybegyűlt főpapoknak és a Közel-Kelet valamennyi katolikusának.

Európából nézve a Szentföld és Közel-Kelet kelet felé található. Innen érkezett hozzánk Krisztus fénye, aki mindörökre a napnyugtát nem ismerő Győzhetetlen Nap marad. Jézus arca úgy ragyog, mint a Nap (Mt 17,2) és bevilágítja az emberiség egész történelmét. Ezt a ragyogást látták a kiválasztott tanítványok a színeváltozás hegyén, miközben már küszöbön állt az Úr szenvedésének és feltámadásának drámája.

Európa adósa a Közel-Keletnek. Nem csupán kultúránk számos alapvető eleme származik ebből a régióból, hanem földrészünk első hittérítői is innen érkeztek. Hálával emlékezünk ara az epizódra, amelyet az Apostolok Cselekedetei beszél el: „Éjszaka Pálnak látomása volt: Egy macedón férfi állt előtte, és kérte: ’Gyere át Macedóniába, és segíts rajtunk!’ A látomás után rajta voltunk, hogy mielőbb útra keljünk Macedóniába, mert biztosak voltunk benne, hogy az Isten rendelt oda minket hirdetni az evangéliumot” (ApCsel 16,9-10). XVI. Benedek pápa gondviselésszerű döntése volt, hogy egy teljes évet szentelt Szent Pálnak, a népek apostolának, akinek buzgalma és bölcsessége rendkívül aktuális az új evangelizáció során.

Ennek kapcsán fel kell idéznem az európai püspökök zarándoklatát Tarzuszba, Szent Pál városába, de meg kell ismételnem az együttérzés és szolidaritás szavait is az európai püspökök részéről, amelyeket Õexcellenciája, Mons. Luigi Padovese, a Törökországi Püspökkari Konferencia egykori elnöke erőszakos halálakor juttattunk kifejezésre.

Amikor a Közel-Keletre gondolunk, nekünk, európaiaknak lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk. Él-e még közöttünk az Evangélium üzenete, a Jó Hír, amelyet az apostoloktól kaptunk? Vagy esetleg már nem is látható életünkben az a fény, az a lelkesedés, amely a Krisztusba vetett hitből származik?
Napjainkban, amikor a Közel-Kelet különböző országaiból keresztény menekültek és emigránsok érkeznek Európába, vajon milyenek a mi reakcióink? Vajon megfelelően odafigyelünk-e azokra az okokra, amelyek keresztények ezreit, ha nem millióit kényszerítik rá, hogy elhagyják azt a földet, ahol kétezer éve éltek őseik? Vajon nem igaz-e, hogy a mi magatartásunk is felelős azért, ami most történik? Valóban nagy kihívás elébe nézünk. Elemeznünk kell az Európában és a nyugati világban zajló változások természetét és hatásait. Vajon képesek vagyunk-e hatékonyan kifejezésre juttatni támogatásunkat a közép-keleti keresztények irányában? Vajon az európai közélet fő tényezői érzékenyek-e még a kereszténység által megvilágított értékekre? Vagy inkább közönyösek és bizalmatlanok értékes örökségük iránt? Az iránt az örökség iránt, amely nélkül Európa kulturális értelemben nem is létezhetne.

A Közel-Keletről érkező keresztények szívünk ajtaján kopogtatnak és felébresztik keresztény lelkiismeretünket.

Hogyan fogadjuk be ezeket a testvéreinket, hogyan járulunk hozzá ahhoz, hogy ősi, részben egyházi örökségük megmaradjon a jövőben is?

A jelen szinódus témája A Katolikus Egyház a Közel-Keleten: közösség és tanúságtétel. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy „a sok hívő mind egy szív, egy lélek volt” (ApCsel 4,32). Ez a közösség ma is létezik az Egyházban, sőt, a szentek közössége hitvallásunkban is szerepel. Ennek az alapvető közösségnek (mint magának az Egyháznak is) egyszerre láthatónak és láthatatlannak is kell lennie, jelen kell lennie a kegyelem világában éppúgy, mint az emberi társadalomban. Európa katolikusai azért imádkoznak, dolgoznak, harcolnak és arra törekszenek, hogy jelen legyenek és hatékonyak legyenek a látható társadalomban. Minden szomorúság és csalódás, negatív tapasztalat és a keresztényeket olykor érő megkülönböztetések és elnyomások ellenére, nem szűnünk meg abban reménykedni, hogy Európa újra megtalálhatja identitását, amely mélyen bele van gyökerezve az élet, a remény és a szeretet kultúrájába. Minél inkább tudatában vagyunk a társadalomban betöltendő keresztény küldetésünknek, annál inkább leszünk képesek sugározni az Evangélium erejét, amely hatalmas és képes átalakítani az emberi társadalmat a jelen korban is. A II. Vatikáni Zsinat tanításához és főképpen a Gaudium et Spes lelkipásztori konstitúcióhoz hűen követnünk kell az Egyház hívását: „Akik alkalmasak vagy kiképezhetők a politika nehéz, ugyanakkor nagyon nemes művészetére, készüljenek föl rá, és megfeledkezvén a saját érdekeikről és anyagi előnyeikről, gyakorolják azt. Az igazságtalanság és elnyomás, egy ember vagy politikai párt önkényuralma és intoleranciája ellen erkölcsileg feddhetetlenül és okosan lépjenek föl; de őszintén és méltányosan, sőt szeretettel, politikai bátorsággal Szenteljék magukat minden ember szolgálatára” (GS 75f).

„Orvos, magadat gyógyítsd!” (Lk 4,23) – írja Szent Lukács, a „kedves orvos” (Kol 4,14). Tehát gyógyítani kell magunkat nekünk, európai keresztényeknek, a Szentlélek segítségével, hogy képesek legyünk visszatükrözni Krisztus fényét, amelyet keletről kaptunk, és képesek legyünk viszonozni bátor tanúságtételünkkel a kapott ajándékot.

Ebben az értelemben kérem Isten áldását a jelen Szinódusra és Közel-Kelet minden keresztényére. Stella Orientis, könyörögj értünk!

Magyar Kurír