Erdő Péter megnyitó beszéde a III. Ökumenikus Nagygyűlésen

Örömmel nyitom meg ezt a harmadik Európai Ökumenikus Nagygyűlést Jean-Arnold de Clermont tiszteletes úrral, az európai egyházak konferenciájának elnökével együtt. Üdvözlök mindenkit az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának nevében. Szívből köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat a részvételre.

Mint európai keresztények, megindultunk egy úton. Ezt az új találkozót úgy képzeltük el, mint egy folyamatot, egy európai zarándokutat. Utunk követi a két előző találkozó nyomdokait. Amikor Bázelben 1989-ben találkoztunk, Európa még megosztott volt, egy kemény fal választotta ketté. Románia, amely ma vendégül látja ezt a találkozót, és a többi közép-kelet-európai országok még ma is magukon hordják ezeknek a régebbi időknek a jegyeit. De a politikai és gazdasági változásokkal természetesen nem érkezett el a földi paradicsom. Ez a fajta utópia egyébként idegen keresztény hitünktől, amely arra vár, hogy az idők végén az egész emberiség találkozik az Úrral. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konkrét feladataink annak érdekében, hogy a világot már most igazságosabbá és testvériesebbé tegyük magunk körül.

Főként az igazságosság kérdése nincs megoldva. Grazban újra találkoztunk 1997-ben. Ekkor már egy új Európa vett körül minket, mely elindult a szabadság és az egyesülés útján. A vallások és kultúrák közti nem mindig harmonikus találkozások kísérik a globalizációt a mi földrészünkön is. A két erőközpontra épülő rendszer a világon úgy tűnik, átadta a helyét az egyetlen hatalom túlsúlyának, ez pedig egészen különleges erkölcsi felelősséget kíván a nyugati ember részéről. Egészen új jelenségek is feltűntek. Így például megjelentek a világ geopolitikai színpadán a nagy ázsiai országok, hangsúlyt kapott az igazságosság és az igazságtalanság nemzetközi méretű kérdése, az elkeseredés, a terrorizmus, a környezeti válság, a szekularizmus, az elvilágiasodás terjedése, a tudományok és a technika hallatlan mértékű fejlődése, különösen a biotechnológia haladása, mely kihívást jelent az emberről alkotott képünk számára, és amely igen komoly etikai meggondolásokat igényel. Különösen az emberi és keresztény értékek néznek szembe nagy kihívásokkal.

A jelenlegi Európa már nem a bázeli találkozó Európája és nem is a grazi összejövetelé. Mai Európánk egyrészről úgy tűnik, hogy céltalanul bolyong ideálok és konkrét célkitűzések nélkül, másrészről pedig egyre inkább érzi annak szükségét, hogy újra keresse léte értelmét. Ezért hát nagy a felelősségünk, hogy tanúságot tegyünk a világosságról (János 1,9). Az a világosság ugyanis, amely a felvilágosodás korából származik, és amely eredetében ugyan nem volt kulturálisan elzárva a keresztény örökségtől, ugyanakkor különleges hangsúlyt helyez a tudományos gondolkodásmódra, nem tűnik már elegendőnek utunk számára.

Meg vagyok győződve, hogy ezekben a napokban különösen komolyan kell vennünk azt a témát, amelyet nagygyűlésünk számára választottunk: Krisztus világossága mindenkit megvilágosít. A megújulás és az egység reménye Európában. Ez a téma mélységesen bibliai, hiszen amint a János Evangélium prológusában olvassuk, „az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít, a világba jött”(János 1,9).

Ezért éneklik a keleti liturgiában is: Krisztus világossága mindenkinek világosság. Hozzájárulásunk a nagyszebeni találkozó sikeréhez attól függ, hogy képesek vagyunk-e értő módon olvasni a különböző problémákat és szembe tudunk e velük nézni annak a világosságnak a fényénél, amely az Evangéliumból származik. Vagyis fel kell emelnünk fejünket, mert keresztény emberekként a keresztségben megkaptuk Krisztus világosságát. Ugyanakkor azonban nagyon alázatosaknak kell lennünk, mert az, amit a világnak ajánlunk, nem a mi termékünk. Mint keresztények, az Evangélium szolgálattevői és hírnökei vagyunk. Meg kell nyitni szívünket, hogy Krisztus világossága és szeretete rajtunk keresztül valóban minden embert átölelhessen.

A világosság krisztológiai szimbóluma, mintegy vezérfonala a teremtés bibliai elbeszélésének és az üdvösség történetének. Az Úr teremtő szava a csönden hangzik, és kijelenti, legyen világosság, és világosság lett. (Teremtés Könyve 1,3). Az idők teljességében pedig „az igazi világosság”(János 1, 9) eljön a világra, megtestesül (János 1,7.14). Az idők végén a szent városnak, Jeruzsálemnek „már nincs szüksége sem a nap fényére, sem a hold világosságára, mert Isten dicsősége ragyogja be, és a bárány lesz az ő világossága” (Jelenések könyve 21, 23).

Már a második Vatikáni zsinat arra tanít, hogy a keresztények megosztottsága miatt magának az egyháznak nehezebb kifejeznie minden szempontból a maga katolicistásának teljességét, az élet valóságában.

A keresztények teljes egységének szent ügye előmozdítása tehát az európai társadalom számára is megújulást kellene, hogy jelentsen, vagy hozzá kellene, hogy járuljon a megújuláshoz azonosságában a valódi emberi és keresztény értékekben.

Az ökumenikus probléma egyik szempontja a keresztények közötti szeretet. Néha a keresztények, akik nagyon hasonlóak a hitben, és a vallásos népi hagyományokban, félelemmel, bizalmatlanul vagy a múlt súlyos sérelmeinek keserű emlékeivel tekintenek egymásra. Az egyik fő probléma tehát továbbra is a szívek kiengesztelődése a keresztények között. Ez különösen aktuális a különböző rítusú katolikusok és az ortodoxok között, Közép- és Kelet Európában, egy olyan régióban, ahol a népek már annyit szenvedtek, és oly nagy szükségük van a társadalomban a keresztény ihletésre.

Ugyanakkor a keresztények egysége nem csupán érzelmi kérdés, hiszen vannak felekezeti megoszlások a hit igazsága miatt is. Az alapvető teológiai dialógus ezekről a pontokról természeténél fogva nem multilaterális, hanem konkrét keresztény közösségek között folyik. Így természetesen a mi mostani találkozónknak sem lehet feladata megoldani ezeket a problémákat.
Nincs helye a triumfalizmusnak és a könnyű lelkesedésnek . Az ökumené útja kemény keresztút. De Krisztus kitartó szeretete arra tanít minket, hogy hűségesek és következetesek legyünk minden jó ügyben, így az ökumenikus fáradozásainkban is.

Ahogy a rómaiakhoz írt levélben olvassuk: ”Ne alkalmazkodjatok e világ felfogásához, hanem alakuljatok át, újítsátok meg lelketeket, hogy meg tudjátok különböztetni, mi az Isten akarata, mi a jó, mi a kedves előtte, és mi a tökéletes.”(Római levél 12, 2).

De az ökumenikus út ugyanakkor az az út is, amelyen meglátjuk a föltámadt Krisztus arcát, aki azt ígérte , hogy övéivel marad a világ végezetéig (Máté 28,20). Az utóbbi évtizedekben megtanultuk megismerni, tisztelni, megbecsülni egymást és konkrét együttműködésben is kifejezni azt a már meglévő közösséget, amely sajnos még nem teljes közöttünk. Sok félelem megszűnt ebben a viszonylatban.

Most azonban még inkább el kell mélyülnünk fáradozásainkban.

Az első feladat, amellyel itt Nagyszebenben foglalkoznunk kell, a kereszténység megélésének elmélyítése. Gyakran fájdalmasan állapítjuk meg, hogy a kereszténység ma kevéssé ismert Európában, illetve nem ismerik annak valódi lényegét. Sok karikatúra van forgalomban a kereszténységről, gyakran tudatosan hamis képek terjednek róla. Úgy hiszem, hogy az első nagy akadálya az ökumenizmusnak a tudatlanság a kereszténységgel kapcsolatban, és a keresztény élet felületessége. Sürgős, hogy az ökumenikus fáradozások egyben a lelki és teológiai elmélyülés alkalmai is legyenek. Ha hiteles misszionáriusai akarunk lenni Krisztusnak, először is valódi tanítványai kell, hogy legyünk. Meg kell tanulnunk, vagy tanulmányoznunk és tanulnunk kell a Szentírást, és hitünk igazságait, így erősödhetünk meg keresztény azonosságunkban. Bizonyosan nem helyes út az egység felé, ha mindenki elfelejti a saját közösségének történetét, valóságát, tanítását és hitét. Az egység útja az igazságon és a szereteten át vezet. Nazianzi Szent Gergely, mint utolsó tanácsot azt írja búcsúlevelében a konstantinápolyi egyháznak: „Fiaim, kérlek benneteket, őrizzétek meg a letéteményt” – vagyis a hitletéteményt – „amelyet rátok bíztak” (Oratio 42, 27: SC 384, 112 114).

Egy másik sürgős ökumenikus feladat, hogy együttesen nézzünk szembe a modern világgal, és az elvilágiasodással. Kelet- és Nyugat-Európa keresztény közösségeinek különböző tapasztalatai vannak. Mindnyájan tanulhatunk valamit egymástól. Az a kötelességünk, hogy együttesen mutassuk meg, hogy az Evangélium képes párbeszédet folytatni minden kultúrával, és van ereje arra, hogy minden civilizációt gazdagítson. A jelenlegi történelmi pillanatban, amikor a szubjektivizmus szinte eluralkodik földrészünk gondolkodásában, és amikor főként a volt kommunista világban kulturális és morális vákuum van, mégpedig olyan mélységes, hogy az már szinte a társadalom kriminalizációjának fenyegetését és a közrend destabilizálását hozza magával, fontos hangsúlyoznunk, nagyon sok dolognak és nagyon sok emberi magatartásnak az értelmét és az objektív értékét. Meg kell újítanunk magunkban annak tudatát, hogy vannak szabályok, amelyek az ember természetéből és valóságából fakadnak, csak így tudjuk védeni és megóvni az egész teremtett világot. Máskülönben veszélybe sodorjuk – mi emberek, akik olyan „hatalmassá” váltunk – magának az emberi életnek a lehetőségét is ezen a bolygón. De az ember természetes értelmét a hitnek is meg kell világítania, Krisztus világosságának. A világnak szüksége van Krisztusra, és szüksége van ránk is, ha Krisztushoz tartozunk.

A nagyszebeni találkozó el akarja mélyíteni, és ki akarja szélesíteni az európai ökumenikus kapcsolatokat. Nekünk, delegátusoknak, akik Európa minden részéből érkezünk, feladatunk, hogy terjesztői és hírnökei legyünk Nagyszebennek, és még inkább hírnökei a keresztény hitnek, Krisztus világosságának szikrái.

Köszönetet mondok Nagyszeben egyházainak, és városának a vendéglátó szeretetért. Különleges öröm számomra, hogy ezen a történelmi földön találkozhatunk, ebben az ősi városban. Ez a régió, Erdély és egész Románia gazdag az ortodox, latin és bizánci rítusú katolikus és protestáns keresztény örökség eleven bizonyságaiban. Románia és Bulgária belépése az Európai Unióba az idei év elején számunkra az idők jelének tűnik. Még ha az Unió, mint olyan ebből a szempontból csupán keretet jelent is, mely lehetővé teszi a kiengesztelődést és a testvériséget sok nép között és sok etnikai csoport között, ez a kibővítés kihívást jelent számunkra, keresztények számára, felszólítást arra, hogy töltsük meg ezt a keretet tartalommal, olyan tartalommal, amely hitünk gazdagságából származik. A hely szellemére tekintettel nem mulaszthatom el, hogy megemlékezzem ennek a földnek a keresztény vértanúiról és hitvallóiról, akik között számos nagy főpásztort is tisztelhetünk. Tisztelettel kell megemlékeznem továbbá Theoctist pátriárka személyéről is, aki nemrég hunyt el. Személyes találkozásai II. János Pál pápával jelentős lépések voltak a keresztények egysége felé vezető úton. Hálás köszönetet mondok annak a sok személynek, közösségnek és intézménynek is, akik az isteni gondviselés eszközei voltak, és lehetővé tették ennek a mostani találkozónak a megszervezését. A Szentlélek Úristen legyen velünk, és támogasson minket ezekben a napokban.

Köszönöm a figyelmet.

Esztergom Budapesti Sajtóiroda/Magyar Kurír