Erdő Péter szentbeszéde a 2012 nagycsütörtöki krizmaszentelő szentmisén

Főtisztelendő és Excellenciás Apostoli Nuncius Úr és Püspök Urak, Kedves Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvéreim!

1) A mostani olajszentelési misében az Egyház az evangéliumban nem a szenvedéstörténet egy részletét adja elénk. Lukács evangéliumának egy olyan szakaszát olvastuk, amely Jézus megváltói küldetésére vonatkozik. Felolvasásra jelentkezik a názáreti zsinagógában. Abban a városban, ahol nevelkedett, ahol ismerik. És a szakasz, amelyet felolvas, Izajás könyvének egy részlete: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…”. Erről a bibliai jövendölésről mondja ki Jézus, hogy beteljesedett. Világos tehát – és ezt a tanítványok a feltámadás fényében még élesebben látták –, hogy Jézus ennek a Megváltónak, ennek a Szabadítónak tartotta önmagát. És szabadulást hirdetett a foglyoknak, látást a vakoknak, szabadságot az elnyomottaknak, és meghirdette az Úr kegyelmének esztendejét. A csodái is, a bűnbocsátó hatalma is ezt igazolták tanítványai előtt. A Jézusról szóló hírt, a kereszt és a feltámadás tanúságát pedig már az első nemzedékek is evangéliumnak, örömhírnek nevezték. Az evangelizálás szó áll Izajás könyve idézett helyének görög változatában (Iz 61, 1 – vö.: LXX). Amikor manapság evangelizálásról, sőt új evangelizációról beszélünk, rá kell döbbennünk, hogy az ószövetségi prófécia és Jézus személyes önvallomása ott vibrál ebben a nagy és történelmi kifejezésben.

2) Ma, Nagycsütörtökön a papság alapítására is emlékezünk. Amikor Jézus Krisztus az utolsó vacsora termében apostolaira bízta az Eucharisztia végzésének küldetését azokkal a szavakkal, amelyeket a szentmisében ma is megismétlünk: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, az apostolok utódaira gondolt, akiknek majd „folytatniuk kell az ő küldetésüket, és szét kell osztaniuk az Élet Kenyerét egészen a föld végső határáig”. Így olvassuk ezt Boldog II. János Pál pápa utolsó nagycsütörtöki levelében . Krisztus bízta ránk azt a feladatot, hogy folytassuk vég nélkül a Legszentebb Cselekményt, tegyük jelenvalóvá újra és újra az Eucharisztiát. Ez a szentség, miként a papság is, „Isten ajándéka, ’mely lényegében múlja felül a közösség lehetőségeit’; a közösség ezt az ajándékot ’az apostolokig visszanyúló püspöki jogfolytonosság révén kapja meg’” . „A hívők közössége, mely egy a hitben és a Szentlélekben… az a hely, ahol Krisztus ’jelen van Egyházában’” . Ez a közösség azonban önmagában nem képes létrehozni az Eucharisztiát, sem önmagának megadni a felszentelt szolgálattevőket . Hanem úgy áll a dolog, hogy az egyházi rend szentségében a Szentlélek közreműködésével maga Isten ad tartós kegyelmi adományt a felszentelteknek. Egyszerre működik már a papságra szóló hivatásban a Szentlélek, az Atya, aki munkásokat küld az aratásba, mint az aratás Ura, és Jézus Krisztus, aki meghív minket, mint hajdan az apostolokat hívta. De a hívó szó az Egyházon keresztül érkezik, a jelöltek kiválasztása az illetékes főpásztorok feladata az Egyház közösségében. Magát a szentelést is a püspök végzi, de nem a maga emberi képességei alapján. Mert szolgálattevők vagyunk, akik a felszentelés erejénél fogva közvetítjük Isten kegyelmét.

3) Az Eucharisztiához fűződő kapcsolatunkat – emlékezzünk csak vissza őszintén a saját hivatásunk történetére – a csodálat és a megragadottság jellemzi, amikor meghalljuk a papi hivatás szavát. Ezt az eucharisztikus csodálatot kell átadnunk az fiataloknak . Ez a legjobb hivatásgondozás is. Ha látják rajtunk, hogy nem sétálunk el közömbösen a tabernákulum előtt, hanem térdhajtással kifejezzük nem egyszerűen a tiszteletünket, hanem az imádásunkat, ami egyedül Istent illeti; ha bátorítjuk a híveket is napi szentáldozásra és megteszünk mindent, hogy biztosítsuk is ennek a lehetőségét, akkor meg fogják érezni rajtunk, hogy Krisztus szolgái és Isten misztériumainak kezelői vagyunk. Akkor kigyulladhat a fiatalokban is a szikra, és felfedezhetik magukban annak a vonzását, hogy arra szenteljék életüket, ami a legfontosabb ezen a világon.

4) Az utolsó vacsora fényében most újra halljuk a mai evangélium szavait: „Hogy örömhírt vigyek”. Isten szabadító jelenlétének örömhírét. Annak örömhírét, hogy Krisztus a Messiás, akire várt a választott nép és vágyakozott az emberiség. Annak örömhírét, hogy Isten a feltámadással igazolta Jézus Krisztus személyét, tanítását és küldetését. Annak örömhírét, hogy Krisztus szabadító ereje itt él és működik köztünk ma is, akar működni a tanítás, a megszentelés és a pásztori kormányzat szolgálatában, akar működni az Egyház egész közösségében. De különleges és semmi mással nem pótolható módon akar működni bennünk, papokban. Hirdeti a szabadulást Krisztus, és hirdetnünk kell nekünk is a szabadulást a külső és belső szomorúságtól, a bűntől, a tehetetlenség vagy a kilátástalanság érzésétől. Hirdetnünk kell a vakoknak a látást. Hogy rányíljon a szemünk a hitre. Hogy észrevegyük: nemcsak a földi életünk néhány napja, éve vagy évtizede számunkra a világ, hanem örök életre, örök boldogságra szól a hivatásunk. És ennek az igazságnak a fényében az életünk minden mozzanata új értelmet kap. Ami eddig jó vagy rossz közérzet volt csupán, annak most célja lehet. Ami sodródás volt, az úttá válik, ami ráérős keresgélés vagy tétova kószálás, abból futás lehet Krisztus felé a Húsvét örömében. És akkor a rabszolgaság helyett szabadság köszönt a lelkünkbe, mert fölfedezzük a saját méltóságunkat és egymás méltóságát. Akkor megtelik értékkel és értelemmel az életünk. Ennek az örömhírnek a hirdetésére hív minket Krisztus, ha ezt komolyan vesszük, ha imádattal és szenvedéllyel teljesítjük ezt a küldetést, akkor máris az új evangelizáció első vonalában találjuk magunkat.

Ehhez kérjük az erőt, a kedvet és az áldást Krisztustól, aki meghívott minket, hogy munkatársai legyünk. Ámen.