Erdő Péter szentbeszéde Árpád-házi Szent Margit ünnepén

Krisztusban Kedves Testvérek!

Több mint 25 éve, hogy Lékai László bíboros úr kezdeményezésére egyházmegyénk mindenkori főpásztora január 18-án, vagy az ahhoz közel eső vasárnapon, itt a szigeten szabadtéri szentmisét tart Árpád-házi Szent Margit tiszteletére. Valljuk meg őszintén, hogy januárban szabadtéri szentmisén részt venni áldozatot is jelent. De éppen egy iyenfajta önmegtagadás nyitja fel a szemünket Szent Margit lelkületére. IV. Béla királyunk és bizánci származású hitvese, Mária királyné voltak Margit szülei. A királylány 1242-ben vagy 1243 elején a történészek szerint Turóc várában látta meg a napvilágot. Nem sokáig nevelkedett azonban szüleivel, mert a kis királylányt már 1246-ban a domonkos apácák veszprémi kolostorába adták, alig 4 éves korában. Innen került át 1252-ben ugyanennek a rendnek Szűz Máriáról nevezett monostorába ide, a Nyulak szigetére. Ezt a kolostort maga IV. Béla király alapította. Így a felnövekvő királylány nem került távol apja szerető figyelmétől. Szerzetesi fogadalmát 12 éves korában, 1254-ben tette le. A rend teljes tagságát jelképező fátylat azután majd 1261-ben, 18–19 éves korában kapta meg. 1270. január 18-án halt meg, 28 éves korában. A mai nap tehát az ő mennyei születésnapja.

Margit egész élete kolostorban telt. Az imádság és a legegyszerűbb fizikai munka töltötte ki napjait. Különösen nagy szeretettel imádta az Oltáriszentséget és kötődött Krisztus szenvedéséhez. A Szentírás is megragadta a lelkét. Tudjuk róla, hogy ragaszkodott hozzá, hogy olvassák neki a Bibliát, és magyarázzák is el, amit felolvastak. Lelkiségének egy másik fontos vonása volt a szegénység szenvedélyes, szinte mértéktelen szeretete. Ebben az időben a keresztény lelkiség számára meghatározó volt a kolduló rendek életeszménye. De ennyire szeretni a szegénységet, különösen nagy lelkesedésről és áldozatról tesz tanúságot egy királylány részéről. Önmegtagadó élete, a szegénység iránti szeretete az Istennel való olyan belső egységre vezette, amely kiérdemelte a látomások ajándékát. Szent Margit a középkori magyar misztika egyik legnagyobb alakja. Nem csoda, ha halála után azonnal tisztelni kezdte a nép, sírjához a szigetre zarándoklatok indultak. Már a következő évben ezrek járulnak sírjához, és megindul a szenttéavatási eljárás. Margit testvére, V. István király kapta meg X. Gergely pápától az engedélyt a szenttéavatási vizsgálatok megkezdésére. Ennek során csodálatos gyógyulásokat is feljegyeztek. Az ügy azonban lassan haladt előre, a pápaság római fénykorát az avignoni fogság követte, úgyhogy 1340-ben már kitűnt, hogy a felterjesztett akták nincsenek meg a pápai udvarban. Közben azonban Magyarországon Margitot már szentként kezdték tisztelni. A királyok többször próbálták feléleszteni az eljárást, de még Mátyás sem járt sikerrel. Az 1600-as években azután a domonkos rend kérte a szenttéavatást. Főegyházmegyénkben 1640–41-ben tartottak is egy pert, amikor Margit földi maradványait azonosították. Nem volt ez magától értetődő, hiszen Buda elestekor, 1541-ben a domonkos nővérek elmenekültek a Nyulak szigetéről, és magukkal vitték az ereklyéket is, először Nagyszombatba, majd 1618-ban Pozsonyba, a klarisszák kolostorába.

Szent Margit tisztelete Magyarországon tovább fejlődött, és ezt az Apostoli Szentszék is elfogadta. Boldog Dominici János bíboros például pápai legátusként 1409-ben búcsút engdélyezett azoknak, akik Margit sírjához zarándokolnak. A XV. század végétől a domonkos rend férfi és női ága Magyarországon imádkozta Boldog Margit zsolozsmáját. Sok nehézség után végül 1943-ban sikerült Serédi Jusztinián bíboros-prímásnak elérnie, hogy Margitot ünnepélyesen is a szentek sorába iktassák. Majdnem hétszáz esztendő telt el, de Szent Margit életének üzenete, lelkiségének ereje nagyobb volt minden nehézségnél, példája és igazsága ma is időszerű.

Ha ábrázolásait nézzük, sokszor liliomot látunk a kezében, a szüzesség jelképét. Számára ez az életállapot nem puszán a rendi szabályok megtartását jelentette, hanem a Krisztus iránti teljes odaadást és személyes szeretetet. Máskor könyvvel a kezében tűnik fel, hiszen vágyva vágyott a Könyvek Könyvének, a Szentírásnak ismeretére. Most, amikor protestáns testvéreinkkel együtt a Biblia évét zárjuk, emlékezzünk Szent Margit ragyogó példájára, és gondoljunk tisztelettel mindazokra a magyar szerzetesnőkre, akik a középkor századaiban nem tanulhattak latinul, és ezért a Biblia magyar fordítását igényelték. Az ő munkájukkal készült több olyan kéziratos kódex, amely még a nyomtatott fordítások előtti, legrégebbi magyar bibliaszövegeket tartalmazza. Ha elmegyünk a királyi várban az Országos Széchényi Könyvtárba, megtekinthetjük a Biblia éve alkalmából rendezett, gyönyörű kiállítást. A jól berendezett tárolókban több, magyarul írt, kéziratos Bibliát is láthatunk. Emlékeztessenek ezek az Isten szavát szomjazó régi magyar szerzetesnőkre.

De megjelenik Szent Margit olykor lábához helyezett királyi koronával is. Annak a jelképe ez, hogy királyi kérői voltak, de ő elutasította őket. Ha egyszer Krisztusnak ajánlotta teljesen az életét, nem akarta azt megmásítani, még politikai okból sem. Õ minden földi királynál nagyobb Úrnak volt a jegyese.

Mégsem mondhatjuk, hogy misztikus elvonultságában tudomást sem vett hazájának sorsáról, az apát és a fiút egymással szembefordító, véres polgárháborúról. Ám őt ez elsősorban imára és engesztelésre ösztönözte. Az engesztelés keresztény gondolata azt jelenti, hogy Krisztus szenvedéséhez és az Atya iránti szeretetéhez társulunk, így ajánljuk fel Istennek a saját szenvedéseinket vagy jótetteinket, imádkozó kérésül, saját bűneink bocsánatáért vagy mások javára. Szent Margit az országért, a népért is imádkozott, és megpróbált békéltetni is apja és testvére között.

Az engesztelő imádsághoz gyakran kérés társulhat. Kérjük a bűnök bocsánatát, és kérjük, hogy Isten fordítsa jóra sorsunkat.

Nekünk is van miért engesztelnünk. A saját bűneinkért és mindazokért a bűnökért, mulasztásokért, szűk látókörű önzésért, öngyilkos reménytelenségért, ami sokszor felütötte fejét népünk körében. Az engesztelő ember bizakodik. Nem vak végzetnek tartja a sorsát, hanem Isten kezében tudja magát. Ezért tud kérni, ezért tud szeretetből imát, önmegtagadást, jócselekedetet felajánlani is. Nem értelmetlen környezetben, semmitmondó, néma mindenségben zajlik az életünk, hanem a mindenható Isten személyes szeretetének az erőterében. Innen a reménységünk, innen az imádságunk értelme. Innen meríthetünk erőt a cselekvéshez is. Ha Szent Margit szerette a szegénységet, ez nem azt jelenti, hogy másokat akart szegénnyé tenni, ellenkezőleg, ő maga önként vállalta a lemondást bizonyos földi javakról. A mások szegénységével kapcsolatban a keresztény ember magatartását Jézus tanítása határozza meg. Õ pedig azt mondja, hogy azon múlik örök sorsunk, hogy segítettünk-e bajbajutott embertársunkon, adtunk-e a rászorulónak élelmet, ruhát, meglátogattuk-e, segítettük-e betegségében, bajában.

Gyöngének érezzük magunkat, ha körbetekintünk, és számba vesszük, milyen sok embernek mennyi mindenre volna szüksége. Mégis meg kell tennünk, ami csak módunkban áll. Egyházközségeinkben sokhelyütt léteznek karitászcsoportok. Önkéntes áldozatkészséggel meg kell keresnünk környezetünkben, plébániánk közösségében azokat, akik leginkább rászorulnak az anyagi segítségre, vagy az emberi jó szóra és a törődésre. Ez talán a legnehezebb feladat, mert a méltósággal szegény ember nem hivalkodik, nem erőszakos. Õt tehát meg kell keresni. A segítségben pedig bölcsen kell eljárni, ahogyan azt akár itt, a fővárosban az első világháború óta újra és újra teszi karitászmozgalmunk.

Imádkozzunk hát a mai napon hazánkért és népünkért. Az engesztelés lelkületével vállaljuk az önzetlen segítő szeretet munkáját, és tartsuk ébren magunkban a reményt, amely nem evilági gazdasági adatokon, hanem Isten hűséges szeretetén alapul.

Magyarok Nagyasszonya, Árpád-házi Szent Margit, könyörögjetek érettünk! Ámen.

Magyar Kurír