Erdő Péter szentbeszéde az ökumenikus imahét megnyitó istentiszteletén

Olvasmány az Apostolok cselekedeteinek könyvéből:

„Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42).

Ez az Isten igéje.

Krisztusban Kedves Testvérek!

A most felolvasott szentírási vers közvetlenül Szent Péter pünkösdi beszédének lezárása után következik. Azt foglalja össze, hogy hogyan élt az első közösség, mely azokból keletkezett, akik a Szentlélek eljövetele után, Krisztus feltámadásának meghirdetése hatására megtértek. Tehát a legősibb keresztény közösség szinte ideális leírását olvashatjuk ezekben a sorokban. Az imént hallott szavak mindegyikéről mélyen elgondolkodott a szentírás-magyarázók nemzedéke.
Az első keresztény közösség tagjai kitartóak voltak. Ha meggondoljuk, hogy a Szent Péter szavára megtért háromezer emberről van szó, akkor rögtön megelevenedik a kitartásnak a jelentése is. Mert nem elég egy lelkes pillanatban elfogadni Jézus Krisztus személyét, elfogadni a keresztény hitet, nem elég megragadni egy meggyőző élményt, hanem állhatatosan ki is kell tartani ebben. E szavak tehát tükröt tartanak Szent Lukács kortársai elé, de önvizsgálatot kívánnak tőlünk, magunktól is. Ha volt az életünkben – és bizonyára volt, mert különben nem lennénk most itt együtt – olyan pillanat, olyan élmény, amikor őszinte szívvel átéreztük, hogy hiszünk Krisztusban és szeretjük őt, akkor ez állhatatos kitartásra kötelez minket. Mert akkor az életünket is újra meg újra felül kell vizsgálnunk, a bűnbánatnak és a szeretetnek a méltó gyümölcseit is meg kell teremnünk. Ha Jézus számunkra valóban Isten és ember, aki minden más embernél jobban szeret minket, és aki képes arra, hogy a földi élet határán túl is személyes boldogsággal ajándékozzon meg, akkor a viszontszeretet imádkozó légkörében kell élnünk. A hívő ember tehát megragadott ember, akit Isten kegyelme meghívott, és aki személyes szeretetkapcsolatra hivatott Jézus Krisztussal. Ha rendszeresen imádkozunk, ha hittel felülvizsgáljuk és Krisztus fényében újra meg újra megújítjuk életünket, és a bonyolult mindennapok kísértései közepette is megvívjuk a hit jó harcát azért, hogy inkább az ő akaratát kövessük, mint a saját önzésünket, akkor lehetünk állhatatosak, akkor lehetünk kitartók a hitben.
A kitartó alapmagatartás tehát azt jelenti, hogy aki megtért Krisztushoz, annak meg is kell maradnia az ő hitében és szeretetében. De az Apostolok cselekedetei megjelöl néhány olyan területet is, ami ennek a kitartásnak már az első közösség idejében a különleges színhelye vagy próbája volt. Arról beszél Szent Lukács, hogy kitartottak az apostolok tanításában. Bár egyesek felvetették a gondolatot, hogy a kitartás itt megjelölt mozzanatai, az apostolok tanítása, a közösség, a kenyértörés és az imádság már a kezdet kezdetén az istentisztelet alapvető szakaszai voltak , valószínűbb, hogy itt még nem a liturgia részeinek leírásával állunk szemben, hanem inkább a keresztény élet alapvető megnyilvánulásaival találkozunk .

Az apostolok tanításában való kitartás a régi szerzők szerint azt jelenti, hogy hallgatták a tanítást, megfontolták és szívükben elmélkedtek róla.  Az apostoli hagyomány az egész keresztény ókorban a hit, az erkölcs, az istentisztelet és a közösségi fegyelem végső szabálya és igazolója volt, hiszen Krisztus örömhírének gazdagsága az apostolokon keresztül jutott el a hívőkhöz.

A közösség, illetve közösségi részesedés (koinónia) általában az Eucharisztiára vonatkozó szakkifejezés is a legkorábbi időktől kezdve. Ha ebben az esetben is ilyen felhangja van, akkor nem csoda, hogy – eltérően a többi hitbeli cselekedettől – éppen a közösségben való részesedés és a kenyértörés között nem szerepel az „és” kötőszó , így sokan a kenyértörést a koinonia szinonimájának, értelmezésének tekintik.  Ez a legszorosabb közösség, amely összekapcsolja a teljes egységben lévő keresztényeket, hiszen ugyanabban a személyben részesedünk közösen, Krisztus testében és vérében. És nem úgy tesszük ezt, mint általában a közös étkezések alkalmával, amikor az ételből mindenki egy-egy részt vesz ki, hanem az Eucharisztiában mindenki az egész Krisztust veszi magához. Méltán mondja Szent Pál apostol: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk” (1Kor 10,16-17).

Az imádságban való egység az összes keresztények között már megvalósulóban van. Különösen ilyenkor, az egységünkért hirdetett imahét során. Ugyanabban a Krisztusban hiszünk, ugyanahhoz a Krisztushoz imádkozunk, vagy az ő nevében fordulunk a mindenható Atyához. A kenyértörés, az Eucharisztia közössége egész egyházi életünk és küldetésünk csúcsa és forrása, amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja (l. pl. Lumen Gentium 11a). Egyszerre elősegíti és kifejezi a keresztények teljes közösségét. A hitbeli közösségnek éppen ezért Egyházunk meggyőződése szerint az eucharisztikus áldozat és lakoma közösségét meg kell előznie. Ám azért imádkozunk, és azon fáradozunk, hogy a keresztények között – nem csupán emberi erőfeszítések eredményeként, hanem Isten kegyelméből – létrejöjjön majd az a teljes közösség, amely az Eucharisztiában való közös részesedésben ragyoghat el. Felemelő érzés és egyben nehéz felelősség egymást tisztelve és szeretve fáradozni a teljes egységért hűségben az apostolok tanításához és kitartva az imádságban.

Az Apostolok cselekedeteinek ez a tömör mondata más szempontból is bevilágítja mai életünket. A közös részesedés gyakorlati következményeiről ugyanis a felolvasott szakaszt követő versek árulkodnak. Azt halljuk, hogy a híveknek közös volt mindenük, hogy birtokaik árát szétosztották azok között, akik szükséget szenvedtek. Egyszóval nem csak az imádságban és az Eucharisztiában találkoztak, hanem Krisztussal való közösségük kihatott az emberekkel való kapcsolatukra is. Ahogyan hajdan Caietanus bíboros írta, az első keresztények munkájukkal, javaikkal és emberi szolgálatkészségükkel is nagy szeretetközösségben voltak egymással.  Akinek a szívét tehát a keresztény hit megragadta, annak megnyílik a szeme a többi emberek nyomorúsága iránt. Feltámad benne a közösség keresésének ellenállhatatlan vágya. Észreveszi, hogy ki az, aki a környezetében szükséget szenved. És nem nézi tétlenül a más baját, hanem kész radikális, személyes kényelmét, jólétét is érintő lépésekre. Ilyen emberi magatartásra van szükség napjainkban, akár elöregedő és gazdasági gondokkal küzdő hazánkban, akár a bonyolult Európában, amelynek népei között is igen nagy szükség van a közösség érzésére és cselekvő megnyilvánulására. A szolidaritást az Európai Unió alapvető értékei között szokás emlegetni. Valóban sorsközösségben vagyunk egymással. Az erősebbnek segítenie kell a gyengébbet, de főleg közösen kell szembenéznünk a világ és a történelem alakulásából fakadó kihívásokkal. Tehát komoly gyakorlati döntések hozatalában is a közösségi jelleg, a népek közötti szolidaritás nélkülözhetetlen vezérelv. A kis népek, a kisebbségek, a sajátos nyelvű, kultúrájú, történelmű közösségek nem csak értéket hordoznak, nemcsak méltók arra, hogy értékeljük, hogy figyelembe vegyük őket, de arra is hivatottak, hogy részt vegyenek a nagy közösség egészét érintő ügyek intézésében. Ennek szép szimbóluma az, hogy az Unió elnöki tisztségét más és más ország tölti be, méretétől, lakóinak számától, uniós tagságának régiségétől függetlenül.

Adja Isten, hogy a most következő fél év, a magyar elnökség időszaka földrészünk népeinek közösségét erősítse, hozzájáruljon az alapvető emberi értékek, az élet, a család, az emberi méltóság szolgálatához, a kisebbségek, a különböző nyelvi, etnikai, vallási csoportok megbecsüléséhez és elfogadásához, és így a szolidáris szeretet növekedéséhez és mindannyiunk erősödéséhez. Ezt adja meg nekünk a mindenható Isten. Ámen.

Magyar Kurír