Erdő Péter szentbeszéde Boldog Meszlényi Zoltán első liturgikus emléknapján

Nagy pedagógus az isteni kinyilatkoztatás! Ha az Ószövetség könyveit keletkezésük sorrendjében olvassuk, akkor lassan bontakozik ki előttünk az a kép, hogy hogyan adja tudtára Isten az emberiségnek, hogy mi lesz a sorsunk a halál után. A mostani olvasmány, amit hallottunk, a Bölcsesség Könyvéből való. Tehát az Ószövetségnek egy viszonylag késői részéből. Ha tetszik, Krisztus föllépésének a közvetlenebb előkészülete idejéből. „Az igazak lelke Isten kezében van” – olvastuk az imént –, „a halál kínja nem érheti őket.” Tehát az egyéni lélek örök életébe vetett hite már itt megtalálható a Bölcsesség Könyvének e lapjain. „Világból való távozásukat – tudniillik az igaz emberekét, folytatja a Szentírás – sokan balsorsnak vélték, elmenetelüket pedig megsemmisülésnek”. Mennyire így van ez mindmáig! A nem hívő világ csak ennek a földi életnek az eseményeit értékeli. Ha itt szegények vagyunk, ha itt betegek vagyunk, ha itt üldöznek minket, ha itt szomorúságra van okunk, akkor rossz a sorsunk, akkor szerencsétlenek vagyunk. Arra, hogy ezen az életen túl is van valami, ami nemcsak egyensúlyt teremt, hanem ami a túlsúly, az igazi nehézkedési erő az egész emberi létezésben, erre a hívő ember tud ráérezni, erre a kinyilatkoztató Isten kifejezetten is tanít minket. „Õk azonban békességben vannak” – mondja a Bölcsesség Könyve az elhunyt igazakról. Sőt, azt is mondja, hogy „reménységük teli van halhatatlansággal”. Milyen szépen mondja, hogy a reménységük van teli a halhatatlansággal! Igen, mert az örök boldogság állapota Krisztus megváltói műve nyomán, annak eredményeként köszönt be, ettől kezdve mondhatjuk azt, hogy a megdicsőült testek ott vannak Isten színe látásának a boldogságában. A megdicsőült igaz emberek ott vannak. Tehát ezt a fajta hitet, amit aztán az utolsó ítélet hite tesz teljessé, amire szintén titokzatosan utal a ma felolvasott ószövetségi szakasz, ezt rajzolja elénk immár a Krisztus fényében szemlélt, kinyilatkoztatott igazság. És ebben a keresztény szemléletben – hiszen ez a mi hitünk, amely arra tanít, hogy a földi élet vége után a lélek halhatatlan, hogy a szent emberek azonnal eljuthatnak az örök boldogságra, s hogy az idők végezetén, a világtörténelem végén, az egész emberiség az isteni ítéletnek nevezett végső nagy megnyilvánulásban elnyeri örök sorsát, ahol az emberi test feltámadása is része Isten tervének –, nos, ebben a keresztény szemléletben éljük át nemzedékről nemzedékre az élet nehézségeit, gondjait és nyomorúságait. És minden papi nemzedéknek, minden püspöki nemzedéknek, és a hívő emberek minden generációjának is megvan a maga kihívása. Ne irigyeljük a régi generációkat, de azokat se irigyeljük, akik most fiatalok. Hogy kinek az élete a történelem melyik szakaszát fedi le, az az isteni Gondviselés titka. Azt tekintsük inkább a szentekben – és így boldog Meszlényi Zoltánban, a vértanúban is –, hogy hogyan állt helyt a történelemnek abban a pillanatában, amely neki adatott. Egy beszédéből szeretnék részletet idézni, mert úgy gondolom, hogy ez a beszéd ma is éppen olyan aktuális, mint amikor elhangzott. Elhangzott pedig Péliföldszentkereszten, 1948-ban.

„Ha eltölti lelkünket a kereszt szeretete, eltörpülnek előttünk a mai gazdasági helyzetből folyó nehézségek. Ma minden figyelmünk erre koncentrálódik: a szegénység, nyomorúság, adóvégrehajtás lebeg ma szemünk előtt, ennek érezzük súlyát, mintha más fájdalom nem volna a világon, s ha ezt kikapcsolhatnánk, akkor megszűnnék minden baj, s talán már nem is kellene többé keresztet hordoznunk. Kedves Hallgatóim, ebben nagyot tévedünk. Az emberiség mindig keresztet hordozott, akkor is, amikor a legnagyobb jólétben élt. Ez a mai nyomorúság csak egy része a mi kereszthordozásunknak. Tudom, hogy értékesebbé, keményebbé teszi a saját keresztünknek fáját, de ha meg is változnak az idők, s ha jön a gazdasági jobbra fordulás ideje, ha csökkenni fog is keresztünknek ez a keménysége, azt egy pillanatra sem remélhetjük, hogy leemelődik vállunkról a kereszt. Mindig hordoznunk kell, amíg a világ világ lesz, amíg nem egyesülhetünk a nagy kereszthordozóval, Krisztussal az ő dicsőségében”.

Hát erre tekint a keresztény ember, Krisztus személyére és a vele való egyesülésre törekszik. Ez adja mindnyájunknak az erőt, ez adja azt az optimizmust, amely nem függ a hétköznapok kisebb vagy nagyobb anyagi gondjaitól, és ez adja Egyházunknak is azt a közösségi érzületet, amelytől valóban Isten népének, Krisztushoz tartozó keresztények közösségének érezhetjük magunkat. Ha a mai estén különösen is tiszteljük Meszlényi Zoltánt, a vértanú püspököt, őrizzük az ő emlékét, őrizzük a vele való közösséget az év több napjain is. Járuljunk oda majd ahhoz a mellékoltárhoz, ahová ereklyéit elhelyeztük, emlékezzünk szenvedéséről és sorsáról. Kérjük pártfogó segítségét napi gondjainkban, de főleg azért, hogy újra és újra átérezzük: mindannyiunk életének Jézus Krisztus a központja, ővele kell találkoznunk. Ámen.

Magyar Kurír