Főtisztelendő Paptestvérek, igen tisztelt Polgármester Úr, Krisztusban kedves Testvérek!
A római Martyrologiumban ma is szerepel december 4-én Szent Borbála emléknapja, akiről itt az áll, hogy a hagyomány szerint Nicomediaban élt, szűz és vértanú volt. Tiszteletének későbbi történetét, emlékének mai üzenetét akkor érthetjük meg igazán, ha legendáit figyelemmel olvassuk. Ezek a legendák nem riportok vagy helyszíni közvetítések, hanem inkább egy drámai helyzet emlékei. Olyan helyzeteké, amelyekben a keresztény hit üzenetet ismer fel életünk számára.
A legenda szerint Borbála igen okos és szép leány volt. Apja előkelő pogány ember, aki annyira féltette lányát a keresztény hittől, hogy toronyba zárta. Ekkor a leány még nem keresztény, de egyre jobban vágyik a hitre. Végül megkeresztelkedik a Szentháromság nevében. Apja azonban haragra gerjed ellene, és bíróság elé állítja. A leány minden rábeszélés és kínzás ellenére hűséges marad hitéhez. Ezért a pogány prefektus végül halálra ítéli. A lefejezést maga az elvakult apa vállalja: ő hajtja végre az ítéletet. Ezután azonban tűz szállt alá az égből és megemésztette a kegyetlen apát úgy, hogy még a hamvai sem maradtak meg.
Ez az az eleme a régi a legendának, amely miatt hosszú évszázadokon át mindmáig védőszentként tisztelik a keresztények Szent Borbálát. Oltalmát kérik a hirtelen és készületlen halál ellen. Innen ered az is, hogy nemcsak egyes községek és városok, hanem bizonyos céhek, szakmai tesületek, bizonyos foglalkozású emberek közösségei is saját védőszentjüknek tekintik őt. A legendájára utaló torony, amely sok képén megjelenik, a régi embernek gyakran a lőpor tárolására használt tornyokat juttatja eszébe. A mennyből lesújtó tűz is olyan epizód, ami érthetővé teszi, hogy miért lett a tüzérek védőszentje. De a torony magyarázza azt is, hogy földműves és kőfaragó céhek körében is elterjedt a tisztelete. Ami pedig minden embert érint, de különösen megragadta a bányászokat, az éppen a hirtelen halállal való kapcsolata volt. Ma sem veszélytelen a bányászat. Sokszor a világ különböző tájain történt nagy szerencsétlenségekről hallunk híreket. De még inkább így volt ez a régebbi időkben. Ma is él az emléke hazánkban is, itt, Dorogon is egy-egy régi szerencsétlenségnek, amely családjuk köréből ragadta ki a dolgozó embereket.
„Glück auf!” – mondták a régi német bányászok. „Szerencse fel!”, vagy finomabban: „Jó szerencsét!” – mondják magyarul néha még ma is. Szerencse kellett ahhoz régen, hogy baj nélkül felérkezzék a bányász a föld mélyéből. De nemcsak szerencsében bíztak a régiek, hanem bíztak Isten segítségében is. Bíztak a saját tapasztalatukban, jártasságukban, de kérték a gondviselő Isten segítségét és vértanú Szent Borbála közbenjárását.
A bányászsors tömören, nyilvánvalóan, kendőzetlenül mutatta meg, hogy milyen is az emberi élet. Mikor néhány évtizeddel ezelőtt végigmentem a régi dorogi bányászkolónián, szívembe markolt az az érzés, hogy itt nem lehetett nagyzolni, itt minden brutálisan nyilvánvaló volt. A négy részre osztott bányászházaktól, amelyek udvarában egyforma volt a sufni, az irodai alkalmazottak két részre osztott ikerházai mellett vezetett el az út a mérnökök és vezetők családi házai felé, végül pedig ott állt a Schmidt-villa, ahol egykor Schmidt Sándor bányaigazgató lakott, aki 1953. május 31-én halt meg a Mosonyi utcai rabkórházban.
Mindig ilyen az ember sorsa. Élünk, beleszületünk vagy belesodródunk a társadalomban valamilyen helyzetbe. Kapunk a gondviseléstől valamilyen lehetőséget az életre. Aztán szembejönnek a gondok. Látjuk a mások baját, olykor a tragédiát, amely éppen a szomszédot sújtja. Ha igaz emberek vagyunk, akkor megpróbálunk segíteni egymásnak. Megtanuljuk a régi bányászoktól, hogy az összetartáson, az együttműködésen sokszor az életünk múlik. És megtanuljuk azt is, amit itt, a dorogi temetőben olyan sokszor énekeltek, hogy „Ember, rövid az élet, egyetlen kincsed a lélek”.
De az élet, ez a rövid élet itt, a Földön nem csupán a siralom völgye, hanem örömet, lehetőséget is tartogat. Nem a véletlen játéka a sorsunk, hanem a gondviselő Isten szeretete kísér minket. És olyan nehéz megmondani egy emberi élet végén, hogy ki volt a boldogabb. A vezető? A gazdag? Akinek nem kellett dolgoznia? Vagy aki a családjáért fáradozott? És aki szeretne dolgozni, értelmes, tisztességes munkát végezni, de nincs alkalma rá, az ő életét is kíséri a gondviselő Isten? Hiszünk benne, hogy igen. Hiszünk benne, hogy Isten szeretete közösségalkotó erő, amely az ember szívét is megnyitja a többiek felé. Olyan közösséget teremt, amely az elhunytakkal és az üdvözült szentekkel is összekapcsol minket. Ez az a közösség, amelynek a nevében méltán kérhetjük ma is Szent Borbála közbenjárását.
A megújult templom, amelynek belső felújítása most befejeződött, legyen a jele a közösségnek, az összefogásnak és a bizakodásnak! Hálásan köszönjük Dorog város segítségét, amelyet ehhez a munkához adott, hálásan köszönjük mindazoknak a munkáját és áldozatkészségét, akik ebben a felújításban részt vettek!
A minden nehézséggel dacoló keresztény reménységben kérem a mai napon ennek a plébániának a közösségére és Dorog városára a mindenható Isten áldását és Szent Borbála közbenjáró segítségét! Amen.
