Erdő Péter szentbeszéde Hatvanban

Főtisztelendő Püspök Úr, Kedves Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A most felolvasott evangélium szakasz Jézus földi életének egy eseményét beszéli el: a Mester a vizen járva közeledik a háborgó tavon hajózó tanítványokhoz. Aranyszájú Szent János bölcs megfigyelése szerint ez a csoda egyike azoknak, amelyeket Jézus nem a nagy tömeg nyilvánossága előtt vitt végbe, hanem külön, tanítványai számára művelt. Ilyen volt a színeváltozás csodája a Tábor hegyén, ilyen később, a feltámadás után Jézus némelyik megjelenése is. Ahogyan Jézus nem csak nyilvánosan, a tömeg jelenlétében oktatta tanítványait, hanem néha külön is hívta őket, ugyanúgy külön csodákat is művelt a számukra, melyeket a nép nem látott, mert méltányos volt, hogy azok, akikre a világ megtérítésének nagy feladatát bízni akarta, a legnagyobb ajándékokat és a legnagyobb kegyelmeket kapják meg.

2. Ilyen különleges ajándékai Krisztusnak a tanítványok számára és néha egy-egy szűkebb közösség, egy egyházmegye, egy papi közösség, egy szerzetesrend számára azok a szentek és boldogok, akikben fölragyog Krisztus igazsága és csodákra képes ereje. Akik személyesen ismerik őket, azok számára különösen megrázó ereje van az életüknek és a tanúságtételüknek. Sokszor, kivált üldöztetések idején a vértanúk hősiességét is csak kevés ember emlékezete őrzi, s amikor enyhül az üldözés, akkor nyílik lehetősége az Egyház közösségének, hogy immár mindenki számára példaképül állítsa a mártírok hitét és hősiességét. Meszlényi Zoltán vértanúsága is olyan történet volt, amiről sokáig nem lehetett, nem volt szabad beszélni. De ha belemélyedünk történetébe, alakja fölmagasodik és fényt sugároz egész magyar katolikus közösségünk múltjára, eligazítást ad jelen életünk számára is. Az évtizedek távlatából elemi tisztasággal mutatja meg, hogy mi az igazán fontos a hívő ember életében.

3. Meszlényi Zoltán 1892. január 2-án Hatvanban született, a Váci egyházmegye területén. Azután az Esztergomi egyházmegye papja lett, külföldi tanulmányok után az Esztergomi Érseki Hivatalnál töltött be különböző beosztásokat. Levéltáros, titkár már Csernoch János mellett, később pedig Serédi Jusztinián mellett. Munkaköréhez tartozott az Egyházi Bíróságon való tevékenység is, erről igen értékes könyvet adott ki 1927-ben, amely még kezdő egyházi bírósági munkatársként nekem is alapvető segédeszközül szolgált a 70-es évek második felében. A könyv címe: „Köteléki perek az egyházi bíráskodásban”.

Meszlényi Zoltánt 1950-ben választották káptalani helynökké rendkívül éles történelmi körülmények között. Mindszenty József 1948 december végi letartóztatása után az egyházmegyét, érseki általános helynökként Drahos János vezette tovább. Egyházjogilag nézve a helyzetet, nem volt üresedésben az esztergomi érseki szék, hanem akadályoztatva volt. Tehát nem szűnt meg az általános helynök megbízása, hanem hivatalánál fogva helyettesítette a főpásztort és vezette az egyházmegyét. 1950 májusában Drahos János kiadta utolsó körlevelét. Június 5-én már igen súlyos beteg volt, ekkor Gigler Károly, mint helyettes általános helynök, vagy ahogyan akkoriban mondani szokták, provikárius jegyezte azt a körlevelet, amely a hittanbeiratásokról szólt. Június 15-én pedig Drahos János elhunyt. Mint a későbbiekből kiderült, néhány nappal később XII. Pius pápa címzetes püspökké nevezte ki, de a kinevezést ő már nem érhette meg. Ez is jellemző az akkori kommunikációs viszonyokra. Amikor meghalt az általános helynök, jogi probléma keletkezett, hiszen nem volt már, aki törvényesen vezesse az egyházmegyét. Az akkori egyházjog szerint a káptalannak kellett összeülnie, hogy sede plena, tehát a püspöki szék betöltött állapota mellett, mégis káptalani helynököt válasszon, aki az akadályoztatás ideje alatt vezeti az egyházmegyét. Erre a választásra, két nappal Drahos János halála után, június 17-én került sor Esztergomban. Mivel a temetésre, amelyre a meghívókat Szabó Imre írta alá, megjelentek a Magyar Püspöki Kar tagjai közül is sokan, rendkívül érdekes helyzet alakult ki. A temetés után hamarosan sor került a káptalani helynök megválasztására. A káptalani helynököt a székeskáptalan tagjai, a kanonokok választották meg. Erre a választásra olyan körülmények között került sor, amelyeket semmiképpen nem nevezhetünk szabadnak. Nem nevezhetjük őket szabadnak, mert az állami hatóságok több csatornán keresztül megüzenték, hogy Beresztóczy Miklós megválasztását óhajtják és senki másét. Meszlényi Zoltánt előzetesen meg is fenyegették, hogy ne merjen helynökséget vállalni ebben a helyzetben. De úgy látszik, mások is érezték a légkörnek ezt a kiélezett voltát, hiszen pl. Witz Béla kanonok, akit a káptalan többséggel megválasztott helynökké, nem fogadta el a választást. Ezért került sor a további szavazásokra.

Fontos körülmény, hogy valaki azt jelezte a káptalan felé, hogy maga Mindszenty bíboros is azt üzeni a börtönből, hogy Beresztóczy Miklóst válasszák helynökké. Ez a kijelentés rendkívül nagy visszatetszést szült a káptalanban, hiszen gyakorlatilag mindnyájan ismerték Mindszenty Józsefnek azt a levelét, amelyet letartóztatása előtt írt és hátrahagyott az Érseki Hivatalban. Eszerint semmiféle olyan nyilatkozatot vagy üzenetet, amelyet majd neki tulajdonítanak, ne fogadjanak el, azt ne tekintsék az ő sajátjának, hiszen nem szabad körülmények között tenné azokat. Éppen ezért a közlés gyanút keltett a káptalanban. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy Meszlényi Zoltán kiváló egyházjogász volt, és pontosan tudta, hogy a kényszer hatására végzett választás érvénytelen az egyházjog egyetemes szabályai szerint, akkor tudjuk rekonstruálni a lelkiállapotát, hogy egy ilyen helyzetben Beresztóczy megválasztása talán érvénytelen lenne. Tudjuk, a későbbiekben a vélelmezett érvényesség sokszor átsegítette a nyomás alatt működő egyházi testületeket az ilyen helyzeteken. Itt azonban nyilvánvaló volt a nyomás a bejelentések meglehetősen ügyetlenül is hangzottak el, tehát Meszlényi Zoltán jó lelkiismerettel, áldozatként fogadta el végül a szavazást, azzal, hogy nem lát más lehetőséget az érvényes helynökválasztásra. Tehát – magyarul – azt a jogbizonytalanságot akarta elkerülni, hogy ne tudják a papok és a hívek, hogy ki vezeti akkor most törvényesen az egyházmegyét. Ennek érdekében vállalta az áldozatot. Meg is írta utána első körlevelét. A körlevél június 19-én kelt, június 29-én este pedig Meszlényi Zoltán eltűnt.

Igazi klasszikus eltűnési esetről van szó, olyanról, mint később Dél-Amerikában sok esetben, hiszen semmiféle letartóztatási parancsról nem tudunk. A levéltári kutatások arról tudósítanak, hogy nem is volt ellene soha vádemelés, sőt semmiféle büntetőeljárást sem indítottak ellene.

Ez a helyzete meddig tartott? Itt következik az egyik legfontosabb kérdés, Meszlényi Zoltán halálának problémája. Ha a hallgatásról és a csöndről beszélünk, akkor ennek a dátumnak a nehézsége is mutatja, hogy mennyire nem volt szabad egyáltalán a témáról annak idején beszélni. Tudjuk, hogy az első hivatalos értesítés arról, hogy Meszlényi Zoltán meghalt a börtönben, majd 1954-ben érkezik meg a Főegyházmegyei Hatósághoz, és abban egy 1953-as évszám szerepel. Azonban a részletes kutatás teljesen egyértelműen kimutatta, hogy a halál dátuma 1951. március 4. Az Újköztemető halott-főkönyvéből származik ez a dátum, annak a hozzáfűzésével, hogy a temetés pedig 1951. március 10-én történt, tehát hat nappal a halál után. Ugyanezt a dátumot tartalmazza a X. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottságának az 1960-as években kiállított igazolása is. Ezt a dátumot erősíti meg az is, hogy majd később, az exhumálás során ugyanaz a sírásó tárja fel a sírt, aki annak idején Meszlényi Zoltánt eltemette. Õ maga is szóban közli, hogy 1951. március elején történt a temetés, tehát nem 1953-ban.

Meszlényi Zoltánt a börtönben tudatosan fűtetlen, esetleg ablak nélküli helyiségben tartották egész télen át. A tavaszi halál így rávilágíthat a halál okára is. Tehát a börtönben kiállott szenvedések őrölték fel az egyébként is szívpanaszokkal küzdő ember életerejét. Ezeket az eseteket a mai egyházi joggyakorlat a vértanúság eseteinek minősíti, hiszen egyházi beosztására tekintettel hurcolták el és kellett szenvednie. Ezen szenvedések következtében érte a halál.

4. Nyilván, ha ilyen nagy csend övezte, akkor a temetés sem lehetett könnyű történet. 1954-ben szóba sem kerülhetett még, hogy exhumálják és átvigyék földi maradványait az esztergomi bazilikába. Hamvas Endre, aki 1966-ban még a Püspöki Konferencia elnöke volt, harcolta ki azt évtizedes levelezés árán, hogy – idézem Hamvas Endre egyik levelét – „volt iskolatársának és jó barátjának a földi maradványait kiadják”. Tehát Hamvas Endre nem szégyellte Meszlényi Zoltánt jó barátjának vallani, ezen levelezések során sem. Egyébként együtt dolgoztak Esztergomban, Serédi Jusztinián környezetében, úgyhogy valódi, régi barátság fűzte őket egymáshoz.
1966. június 24-ének délelőttje, az az időpont, mikor végre sikerült Meszlényi Zoltánt Esztergomban, a bazilika kriptájában, nagyon diszkrét körülmények között, a nyilvánosság kizárásával eltemetni. Tehát 12 évvel a halál hivatalos elismerése után, kerülhetett csak sor egy nagyon csendes, de méltó egyházi temetésre. Ez is mutatja, hogy milyen nehéz volt a hallgatás körülményei között akárcsak a végső tisztesség megadása is. Sírját néhány éve a tanúságtételét megörökítő márványtábla díszíti, s a Mindszenty bíboros sírjához látogató hívek megállnak imádkozni a vértanú sorsú segédpüspök sírja előtt is.

5. Nem pusztán a külső körülmények alapozzák meg Zoltán püspök vértanúságának hírét. Az is fontos, hogy milyen lelkülettel nézett a keresztény vértanúság eszményére, saját jövendő sorsára. 1948-ban egy szentbeszédében ezt mondta:
„Jól tudjátok, hogy a vértanúk kora nem zárult le az első századokkal. Ha szorgalmasan tanulmányozzátok az Egyház történelmét, meg fogjátok állapítani, hogy alig volt egy-egy emberöltő, amelyben nem voltak vértanúk, a Világegyház egyik vagy másik pontján.” Azután így folytatja: „Ha csak a magunk korára gondolunk, mi, akik túl vagyunk már az élet delelőjén, megértük már a mexikói egyházüldözést, megéltük a spanyol forradalmat, nem is beszélek az Egyház üldözéséről távol-keleti országokban. Mindenütt buzgó katolikusok, papok és apácák százai és ezrei, vérükkel pecsételték meg hitüket Krisztus és az Egyház iránt.”

Meszlényi püspök a spanyol egyházüldözést említi, de a sztálini egyházüldözésről nem szól kifejezetten. Még azt is mondhatnánk, hogy az adott pillanatban és az adott helyzetben óvatosan fogalmaz. Tehát tudatában volt a kereszténység ilyenfajta kockázatának is, vagyis azzal a lelkülettel végezte a feladatát a későbbiekben, hogy az akár az életét is követelheti tőle.

Tisztelettel állunk meg sokak emléke előtt, akik ebben az időszakban viselték a nap terhét és hevét. Különösen pedig a vértanúság emlékének kijáró tisztelettel tekintünk Meszlényi Zoltánra, aki ebben a szellemileg, erkölcsileg és idegileg olyan nagy megpróbáltatást jelentő időben élete árán is hűségesnek bizonyult.

Adja Isten, hogy vérével tanúságot tevő Zoltán püspökünket mielőbb a boldogok sorában tisztelhessük. Magyarok Nagyasszonya, minden magyar szentek és boldogok, könyörögjetek érettünk! Amen.