Erdő Péter szentbeszéde a Józsefvárosban

2010. november 1. 1. Boldog Ceferino szobrának megáldására gyűltünk egybe Mindenszentek ünnepén. Mindenszentek ünnepe ősi ünnepnap a keresztény egyházban. Tudjuk azt, hogy a vértanúk tisztelete a legelső keresztény századokba megy vissza. Nem minden vértanúnak írták meg az aktáját, nem minden vértanúnak a történetéről maradt fenn írásos elbeszélés: Mindig is tudta a kereszténység, hogy sokan, nagyon sokan voltak olyanok, akiknek neve és története egyénileg nem vált ismertté, akiknek sírját külön nem tisztelték. Mégis megemlékeztek róluk, és a IV. századtól kezdve megjelent egy közös ünnep: minden vértanúk ünnepe.

Nyugaton is, amikor a Pantheont, az összes pogány isteneknek szentelt templomot átadták keresztény kultuszra és felszentelték 609-ben, Rómában, akkor Szűz Mária és az összes vértanúk tiszteletére dedikálták. Az összes vértanúknak a kultusza ettől kezdve erősen terjedni kezdett. De az egyház hite és elmélyülő gondolkodása kiterjesztette a szentség fogalmát a vértanúkon túl, először csak az aszkétákra, hitvallókra, majd megjelent a keresztény szentnek a fogalma, amely már mindazokat magába ölelte, akik üdvözültek.

A mindenszentek ünnepe hitünk egy nagy titkának a kifejezője. Ezt a titkot pedig megvalljuk a hiszekegyben, a hitvallásban újra és újra, amikor azt mondjuk, hogy hisszük a szentek egyességét vagy más szóval a szentek közösségét, (a communio sanctorumot). Sokan azt mondják, hogy a II. Vatikáni Zsinat új egyházképet vezetett be: a „communio egyháztant”, a „közösség egyháztant”. Való igaz, hogy a Zsinat tényleg új lendülettel hangsúlyozta ezt a fogalmat, ám ez az igazság kezdettől jelen volt a szentek közössége formájában a kereszténység hitében. Persze communiót, közösséget, koinoniát sokféle értelemben említ a Zsinat is. Beszél arról, hogy az egyes helyi egyházak, egyházmegyék egymással közösségben vannak, közösségben vannak a pápával, aztán beszél arról, hogy az egyes ember teljes közösségben van a katolikus egyházzal, ha a hitvallás, a szentségek és a törvényes pásztorok elismerése dolgában, közösségben van vele. De beszélünk arról is, hogy a szentáldozásban communióhoz járulunk. Részesedünk Krisztus megváltó áldozatában, szenvedésében és halálában, hogy részesei legyünk feltámadásának és dicsőségének is. Az egyházon belüli szentségi közösség tehát Krisztussal köt össze, és bekapcsol a Szentháromság életének közösségébe. (1Jn 1,3) Ebben a végső és felemelő összefüggésben beszélünk arról, hogy a szentek közösségben vannak egymással. Ha Krisztus befogad minket életének és szeretetének áramába, hogyan is ne lennénk közösségben egymással mindannyian, akik Hozzá tartozunk. Ezért is mondja ujjongva Szent Pál (Gal 3,28): „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.”

2. Katolikus hitünk szerint a földön vándorló egyházban a közösség látható középpontjában a római pápa áll, aki a Krisztustól Szent Péternek adott különleges küldetés és kegyelmi adomány hordozójaként „megerősíti testvéreit”. Ezért fogadtuk örömmel Isten Szolgája II. János Pál pápa döntését, aki 1997-ben boldoggá avatta Ceferino Giménez Mallát, akit azóta világszerte a romák védőszentjeként tisztelnek. Csakhogy Boldog Ceferino vértanú volt. Vértanúsága gyönyörűen bizonyítja, hogy Krisztus Egyházában megbonthatatlanul összetartoznak minden nép tagjai, bárhogy éljenek, bármilyen nyelven beszéljenek is, bármilyen legyen a kultúrájuk. Ceferino Giménez ennek az összetartozásnak a dicsőséges vértanúja. A spanyol polgárháború idején, 1936-ban szélsőséges egyházgyűlölők ki akartak irtani minden papot és szerzetest, de még a rokonságukat is. Atyai jóbarátomként tisztelem Urbano Navarete bíboros urat, a kiváló spanyol jezsuita egyházjogászt, aki abban az időben szerzetesnövendék volt a jezsuitáknál. Olaszországban tanult, mert otthon már veszélyes volt számára az élet. De az édesapját, aki nem volt sem polgármester, sem politikus, sem gazdag ember, brutálisan meggyilkolták csak azért, mert meghallották, hogy papnövendék a fia. Ezrek és ezrek estek akkor ártatlanul az egyházellenes gyűlölet áldozatául.

Többek között Barbastro városában is, ahol Boldog Ceferino élt szörnyű vérengzésre került sor. Körülvették a szemináriumot, és kivétel nélkül legyilkolták az összes kispapot, tanárt és elöljárót. Aki menekülni próbált, azt követték, és út közben végeztek vele. Ma mindannyiukat ugyancsak a vértanúk sorában tiszteljük.

Ilyen volt hát a helyzet, amikor a nehéz éveket élt Ceferino, aki volt lókereskedő, viselt börtönt is, majd mélyen vallásos emberré vált, és belépett a ferences harmadrendbe, meg akarta menteni egy pap életét. Azt kérdezték tőle az üldözők, van-e fegyvere. Erre a rózsafüzérét mutatta fel előttük. Ítélet nélkül végezték ki számos pappal és világi hívővel együtt. Utolsó szavai ezek voltak: „Éljen Krisztus Király!”

Boldog Ceferino az életével és a halálával bizonyította, mit jelent az Egyház egysége Krisztusban. Segítenünk, védelmeznünk, valóban szeretnünk kell egymást a mindennapokban, de különösen veszély idején. És Egyházon belül nincs különbség spanyol vagy magyar, cigány vagy nem cigány között. A hitvallásban az apostoli időktől kezdve valljuk, hogy hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. Az Egyház egységének eredeti értelme pedig éppen az volt, hogy a választott nép soraiból megtért keresztények és a pogányok közül kikerülő hívők között nem szabad különbséget tenni, nem két különálló közösséget alkotnak, hanem egyetlen Egyházat. Képzeljük el, milyen bátorság kellett Szent Pálnak, hogy kimondja: „Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel: akár zsidók, akár pogányok, akár rabszolgák, akár szabadok. Mindannyiunkat egy Lélek itatott át.” (1Kor 12,13)

Az apostoli korban is ezt tartották az Egyház egysége legfőbb értelmének. A Rómában Kr. u. 100 körül oroszlánok elé vetett vértanú, Antióchiai Szent Ignác ugyancsak hangsúlyozza, hogy Jézus föltámadásával örök jelet adott szentjeinek és híveinek, akik akár zsidók, akár pogányok, Egyházának egyetlen testét alkotják (Smyrn 1,1).

Ez az egység a sokféleségben érvényesül. A niceai első egyetemes zsinat (325) előírja, hogy egy városnak, egy egyházmegyének csak egyetlen püspöke legyen (8. kán.). Ugyanakkor az idők során egy-egy városban különféle nyelvű, különféle kultúrájú és szertartású hívek is éltek együtt. A sokféleségben kellett tehát megvalósítani az egységet. Ezért rendelte el a IV. Lateráni Egyetemes Zsinat (1215), hogy ha egy egyházmegyében különböző nyelvű, szertartású, szokású hívek élnek, a püspök gondoskodjék számukra megfelelő papokról, akár helynökökről is, akik azon a nyelven, azon a módon tudnak szólni hozzájuk, ami a szívükhöz leginkább közel áll (const. 9).

Boldog Ceferino példája a szentek közösségére tanít. Arra szólít, hogy életre-halálra szeressük és támogassuk egymást, ne hagyjuk, hogy bárki szembefordítson minket egymással. Osztozzunk egymás örömében és gondjában, ezzel adjunk példát a körülöttünk élő nem hívő társadalomnak is. Különös tisztelet és elismerés illeti azokat a hívő értelmiségieket, művészeket, akik saját népüknek jó példát adnak, és rangot szereznek közösségüknek idehaza és külföldön egyaránt. Ha ők megvallják hitüket, ez igazi erkölcsi támogatás és útmutatás övéik számára. De köszönet és elismerés illeti azokat is, akik a hazai roma közösség lelki, kulturális, társadalmi erősödésén önzetlenül dolgoznak, és jó szívvel munkálkodnak egész magyar társadalmunk egységének és összefogásának érdekében.

Mindenszentek, könyörögjetek értünk! Boldog Ceferino Goméz, könyörögj értünk! Ámen.