Erdő Péter szentbeszéde a Központi Oltáregyesület jubileuma alkalmából

Krisztusban Kedves Testvérek!

Ünnepi alkalomból jöttünk ma össze: a Központi Oltáregyesület alapításának 150. évfordulójáról emlékezünk meg. Van-e időszerűsége, van-e üzenete ennek a régi és szép egyesületnek Egyházunk mai élete számára? Ennek a kérdésnek a megválaszolása úgy lehetséges, ha visszatérünk lélekben a gyökerekhez: beletekintünk az evangélium tükrébe, és emlékezünk az Oltáregyesület történetére.

A csodálatos halfogásról szóló evangéliumi híradás egyrészt elbeszéli Jézusnak egy csodáját. Másrészt azonban mélyebb értelmet is hordoz, ami nemcsak Péter élete számára, hanem az egész Egyház élete és küldetése számára is irányt mutat. Hiszen az „emberhalász” szóban pontosan benne van, hogy mi is Jézus szándéka. Amikor fáradoznak a tanítványok a halászatban, és nem fognak semmit, Jézus szavára kivetik újra a hálót. Nem mintha valami halászati bölcsességet mondana nekik, nem mintha elmagyarázná, hogy miért célszerű itt vagy amott halászni. Egyszerűen azt akarják tenni, amit Õ mond nekik. És bíznak benne, hogy tudja, miért mondja azt. És megjelenik az eredmény, ami nem az ő ügyességüknek, nem az ő szakértelmüknek vagy fáradozásuknak tulajdonítható, hanem annak, hogy hajlandók voltak Jézus szavára kivetni a hálót.

Amikor később Jézus küldi Pétert, ilyen emberhalászatra küldi. Nem emberi erőfeszítésre csupán, nem arra küldi, hogy okosabban és ügyesebben szóljon, mint mások, nem arra, hogy bölcsebb tanítást találjon ki, és azzal próbálja segíteni az embereket. De nem erre küldi a tanítványait, nem erre küldi az egész Egyházát sem, hanem arra, hogy azt adják tovább az embereknek, amit Tőle kaptak: az örömhírt, az üdvösség örömhírét. Ez az, ami az embereket megmenti, és ennek elfogadása a halfogás igazi eredménye. Ha ezt elfogadják, akkor eredményes volt a munkájuk. Hogyan áll a dolog tehát az Egyház küldetésével és eredményeivel?

Manapság szoktuk mondani, hogy nagyon oda kell figyelnünk: a pszichológia, a társadalomtudomány minden eredményét fel kell használnunk, lobbiznunk kell és politizálni, hogy minél jobban megközelíthessük az embereket, hogy minél jobban, eredményesebben működhessen az Egyház. Igaz, hogy mindannyiunknak fáradoznunk kell, hogy aktívnak kell lennünk, de nem igaz az, hogy ennek az erőlködésnek a szükségszerű következménye a tényleges, az igazi lelkipásztori eredmény. Hanem olyan az, mint a csodálatos halfogás, aminek végső soron az oka nem az ügyesség, nem a társadalmi szükségszerűségek, nem az, hogy milyen szépen adják elő a tanítást. Ez mind hozzájárulhat, ez mind elősegítheti, de végső soron az az oka, hogy Jézus tanítása maga objektíve igaz, és képes arra, hogy megmentse az embert, hogy boldoggá tegye, hogy válaszoljon azokra az igényekre, vágyakra, amelyek az ember szívében teremtésétől fogva élnek. Ezért az Egyháznak is, nekünk is, lelkileg megújuló egyházmegyénknek az az első feladata, hogy hallgasson Jézus szavára, és vesse ki, akkor és úgy vesse ki a hálót, ahogy Õ mondja. Utána következik az emberi erőfeszítés, amit szintén nem lehet elhanyagolni. De azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy: kérem, itt nincs minden jól megszervezve, itt nincs elég intézmény felállítva, tehát nem történik semmi. Ez a két dolog nem ilyen egyszerűen függ össze. Aki Krisztus szándéka szerint közeledik az emberekhez, aki az Õ objektív tanítását hűségesen adja elő, nagyot tesz annak érdekében, hogy ez a halfogás eredményes legyen. És sokszor az eredmény valóban váratlan mindenki számára, mert maga az Isten az, aki az eredményt adja.

Bár keresztény küldetésünk lényege nem az emberek által a történelem során alapított intézményekben rejlik, hanem magában a krisztusi küldetésben, amely az Egyházat mint intézményt és misztériumot létrehozta, mégis a hittől lelkesített közösségi formák korról korra áldás és kegyelem hordozói lehetnek, hatékony erővel jeleníthetik meg az Egyház örök küldetését egy adott történelmi pillanatban. A XIX. század magyar katolikus életének egyik nagy tehertétele volt a közösségi élet, a közösségi kapcsolatok gyengesége vagy akár hiánya. A plébániák hívei még nem tömörültek egyházközségekbe, a teológia és az egyházi jog még nem hangsúlyozta, hogy a plébánia maga a területén lakó krisztushívők összessége, a püspök által a közösség élére állított pap vezetése alatt. De élt az emberekben az igény, hogy az istentiszteleten kívül is megéljék hitüket az Egyházban és a világban. Ezért alakultak a XIX. század folyamán a különböző egyesületek. Krisztus szentségi jelenléte az Eucharisztiában szorosan kapcsolódik a szentmise áldozati jellegéhez. Egyben a szent Lakomához is, hiszen Jézus az Utolsó Vacsorán azt mondta: „Vegyétek és egyétek!”. Õ tehát ebben a szentségben valóban táplálékunkká lett. Ugyanakkor a kenyér és a bor átváltozásának eredményeképpen a szentségi Jézus tartósan is közöttünk marad, az Egyház pedig nem csupán a betegek ellátása kedvéért, hanem egyre inkább, egyre tudatosabban, az imádás kedvéért is megőrizte az Eucharisztiát a templomok jól elzárt, kitüntetett helyén. A szentségimádás és a szentségi körmenetek hiteles és kegyelmi erőt sugárzó kifejezései katolikus hitünknek. Ez a nagy hitigazság indította arra a katolikusokat, hogy egyesületet hozzanak létre az Oltáriszentség imádására és a templomok istentiszteleti felszereléssel való ellátására. Ez a gondolat nem csupán valamilyen peremtevékenységre vonatkozik. Az Eucharisztia ugyanis egész keresztény életünknek és az Egyház egész missziójának csúcsa és forrása – ahogyan a II. Vatikáni Zsinat tanítja (vö. SC 10 és LG 11). Mi pedig, esendő emberek, nagyon is rá vagyunk utalva a külső jelekre. Hódolatunkat, örömünket, imádásunkat, hitünket látható formában is ki kell fejeznünk. Mert a hitet nemcsak szóval, de tettekkel is, jelekkel is meg kell vallanunk. Ma, amikor a kommunikáció egyre inkább a látvány- és a hanghatások segítségével történik, könnyű megérteni ezt. Tehát a szépség, a tisztaság, a méltóság, a művészet mind-mind otthonos kell, hogy legyen templomainkban, és az emberi képesség legmagasabb szintjén kell, hogy megnyilvánuljon, éppen az Oltáriszentség körül. A templomok és a liturgikus felszerelések művészi díszítése és tisztasága tehát tanúságot tesz a hitről, tanítást hordoz. A szentképek és ábrázolások tiszteletével kapcsolatban egyházunk hagyománya ősidők óta jelentős igazságokat fejtett ki az emberek közötti kommunikáció elméletértől is. Már Szent Ágoston értekezik a jelekről és a képekről. Monoszlói András (1552–1601) pedig, egyházmegyénk régi, kiváló papja, aki Nagyszombatban volt teológiai tanár, majd pozsonyi prépost lett, és elnyerte a budafelhévizi préposti címet is, végül pedig veszprémi püspök lett, és a magyar katolikus megújulás Pázmány előtti korszakának nagyjai közé tartozik, a következőt írja: „Valamint hogy igével magyarázzuk meg az isteni dolgot, és azáltal jutunk mindenféle dolgoknak esmeretségére, hasonlatosképpen az Krisztusnak kénszenvedésének históriáját az külső képek által, úgy mint külső jel által tapaszatlhatjuk meg, mivel hogy az igék is nem különben jelek, mert jegyeznek valamit, az mint szintén az képek”. Tehát az Oltáriszentségbe, a szentmiseáldozatba vetett hitünket tanúsítja a liturgia és templomaink ékessége. Ez a gondolat ihlette az európai katolikusokat, amikor nemzetközi szinten Brüsszelben 1840-ben megalapították az Oltáregyletet. Ez a pápai jóváhagyással rendelkező egyesület született meg hazánkban is 1859. október 28-án, pest-budai központtal.

Szinte megható belegondolni, hogy mennyire a szellem formálja az anyagot, a lelkület a külső cselekvéseket és jelenségeket. Először volt a hit az emberek lelkében, azután alakult az egyesület. Majd több évtizedes fáradozás nyomán méltóbbakká váltak a körmenetek, elterjedt a szentségimádás szokása a hívek széles köreiben, komoly gondot kezdetek fordítani az oltár felszerelésére, a papok liturgikus ruházatára, szegény plébániákat láttak el miseruhákkal, albákkal, kehelykendőkkel és más szüksége felszerelésekkel. Közben pedig megépült ez a gyönyörű templom, melynek különleges hivatása az Oltáriszentség imádása lett. Amikor ma az oltáregyletek időszerűségét kutatjuk, világos tennivalókat találunk. Az Egyház liturgikus életének megelevenítése rendkívül aktuális feladat, a fegyelmezett és ékes liturgia a hit egyik legbeszédesebb kifejezése. Szentatyánk különösen is szívén viseli azt az igazságot, hogy a templomban, főként pedig a liturgiában Isten végtelen, szent voltát kell kifejeznünk és érzékeltetnünk. Ez az igazság a II. Vatikáni Zsinat egyik lényegi hangsúlyát fejezi ki. Valóban, Isten és a vele való legintenzívebb találkozás, az Eucharisztia, keresztény életünk csúcsa és forrása. Ezért itt az ideje, hogy mi, papok is, de hívő közösségeink is áttekintsék a liturgia és a szentségimádás gyakorlatát, a misézéshez használt és a többi liturgikus felszerelések állapotát, szépségét és tisztaságát, és azt is, hogy ezen a téren gyakorlatunk teljesen megfeleljen a Világegyház szempontjainak és előírásainak.

Nagy és fontos tehát az Oltáregyesület feladata ma is. Szerves részét alkotja Egyházunk missziós küldetésének. Ezért kérjük a csodálatos halfogás Urát, hogy Péterhez és a többi apostolokhoz hasonlóan mi is Hozzá hűségesen vegyük ki a részünket az emberhalászat nagy művében. Kérjük Isten áldását az Oltáregyesület tagjaira és szolgálatukra, Egyházmegyénk és magyar Egyházunk liturgikus és lelki életének megújulására. Amen.

Magyar Kurír