Erdő Péter szentbeszéde Márianosztrán Boldog Özséb halálának 740. évfordulóján

Krisztusban Kedves Testvéreim!

1) A mai napon a Pálos Rend és egész magyar Egyházunk Esztergomi Boldog Özséb halálának 740. évfordulójáról emlékezik meg. Méltán tiszteljük őt a boldogok sorában, nem csupán azért, mert életében hősiesen ragyogtak fel a keresztény erények, hanem azért is, mert a régi hagyományt elismerve az Apostoli Szentszék liturgikus szövegeket hagyott jóvá Boldog Özséb tiszteletére. Az ő esetében tehát újabb boldoggáavatási eljárásra már nincs szükség. Méltán ő a névadó szentje egyes templomainknak is.

2) A mai szentmise evangéliuma Krisztus szavait idézi, aki különböző helyzetekben mutatja meg, hogy milyen gyökeres és határozott döntést kíván az ő követése. Mindenekelőtt figyelmezteti azt a csodálóját, aki mindenhová követni akarja, hogy nem a polgári biztonság életformája az övé: „Az Emberfiának nincs hová lehajtsa fejét” (Lk 9,58). Mintha a lelkekbe látva lebeszélni akarná a szalmaláng-lelkesedésű embert a túlzottan nehéz külső körülmények vállalásáról. Isteni bölcsességében tudja, hogy ezeket a külső nehézségeket még a jószándékú emberek közül sem tudja mindenki elviselni.

Más embernek viszont ő maga mondja: „Kövess engem” (Lk 9,59). Tehát a különlegesen, külsőleg is elkötelezett, radikális Krisztus-követés életformájához hívás, hivatás szükséges. Nem egyszerűen személyes mérlegelés és választás eredménye az. Az ilyen életmód ugyanis Krisztus személyes életmódjának szinte a részletekig menő követése, különleges közösség és osztozás az ő mindennapi életében. Ez pedig egy olyan bensőséges szeretetkapcsolatot tételez fel, amihez két személy kell: Jézus, aki erre a különleges életformára hív, és meghívott, aki ezt vállalja. Az ilyenfajta meghívás Krisztus különleges, személyes szeretetének a jele. A gazdag ifjú történetében azt olvassuk, hogy Jézus „ránézett és megkedvelte”, ezért arra hívta, hogy ne csak a parancsokat tartsa meg, hanem adja el mindenét, ossza szét a szegények között és így kövesse őt (Mk 10,21). Vagyis az általános keresztény hivatáson belül magának Krisztusnak a szándéka szerint létezik olyan életforma is, amely a külső megnyilvánulások részleteiben is szorosabban követi Jézus életét.

3) Boldog Özséb hivatást kapott a remeteéletre, majd a közösségi, szerzetesi életre. De már azt megelőzőleg is pap volt, mégpedig kiválóan művelt és odaadó lelkületű pap. Az idén, a papság évében próbáljuk meg megtanulni tőle a hiteles papi lelkiséget, amely számára a szerzetesi hivatás kiindulópontja lett. A Pálos Rend nagy krónikása, Gyöngyösi Gergely Boldog Özséb hivatásának történetéről hitelesen ír . Ifjúságáról már azt olvassuk, hogy „rendkívül értelmes ifjú” volt, hogy könyvet írt, de közben „nem hanyagolta el az Isten parancsa szerinti életet sem” . Fiatalon lett esztergomi kanonok, éppen ezekre a kiváló tulajdonságaira tekintettel. Gyöngyösi megjegyzi róla, hogy „kiváltképpen a jogban volt jártas” , és éppen ezért a Decretum Gratiani bizonyos szövegei mutatták neki az irányt papi élete számára. Való igaz, hogy Gratianus mester művének második részében a XII. causa I. quaestiójában számos olyan részlet található, amely az eszményi papi életre vonatkozik. Az idén, a papság évében különösen is időszerű, hogy megkíséreljük tetten érni Boldog Özséb igazi szándékát. Õ ugyanis éppen a tökéletes papi életet és papi lelkiséget kereste, és így jutott el Remete Szent Pál követőinek életformájához. Ha felütjük Gratianus művének idézett részét, ott elsősorban azt a problémát vizsgálja a szerző, hogy végrendelkezhetnek-e a klerikusok a saját javaikon kívül a rájuk bízott egyház (például plébániájuk) javairól is. Ennek eldöntéséhez tovább kérdez a szerző, és azt vizsgálja, hogy egyáltalán lehet-e saját vagyona a klérus tagjainak. Azután arra tér ki, hogy nem mindegy, hogy valaki már a szentelés előtt rendelkezett saját javakkal, vagy csak később szerezte azokat (C. 12. pr.). A téma első kérdésében zsinatoktól, pápáktól, egyházatyáktól vett szövegeket sorol fel Gratianus, amelyek a klerikusok számára a közösségi életet ajánlják vagy sürgetik. Ehhez a középkori magyarázók, így elsősorban maga a Glossa, melyet évszázadokon át lapszéli jegyzetként másoltak vagy nyomtattak ki a szöveggel együtt, az első kérdésről megjegyzi: „Ez a kérdés két részre oszlik. Az első részben a Mester 17, tekintéllyel rendelkező szövegrészlettel bizonyítja, hogy egyetlen klerikusnak sem szabad saját tulajdonnal rendelkeznie, ezt azonban a szerzetes klerikusokra kell érteni, akik lemondtak tulajdonukról” .
A további szöveg azután Szent Ágostontól is tartalmaz idézeteket, aki különösen is szorgalmazta a klerikusok közösségi életét. A magyarázók persze már a középkorban hangsúlyozták, hogy ha ebben a részben valamelyik fejezet „az ellenkezőjét mondaná is, tanácsról van benne szó, vagy az ősegyház koráról, vagy azokról, akik hallgatólagosan vagy kifejezetten lemondtak javaikról” .

Özséb tehát a papi élet nagylelkűségét, a szabadság és az állandó rendelkezésre állás eszményét, a másokért élő és Krisztushoz életformájának részleteiben is szeretettel ragaszkodó pap képét állította maga elé. És valóban, az ilyen élet a papszenteléssel járó kegyelmi küldetés alapján is különösen megfelel az Egyház papja számára. Vagyis a papi hivatásban rejlő, a végsőkig elmenni kész pásztori nagylelkűség könnyen elvezetheti az embert akár az evangéliumi tanácsok vállalására is.

Egyébként a latin egyházban minden pap számára érvényes a cölibátus, a tisztaság eszményének nagylelkű megvalósítása (CIC 277. k. 1.§), de ugyanígy erősen ajánlja ma is az Egyház, hogy a klerikusok valamilyen közösségben éljenek (CIC 280. k.). Ugyancsak ma is előírja az egyházi fegyelem, hogy: „1.§. A klerikusok éljenek egyszerűen, és tartózkodjanak mindentől, ami hiábavalóságnak tűnik. 2.§. Azokat a javakat pedig, amelyeket egyházi hivataluk gyakorlása alkalmából szereztek, és amelyek tisztes megélhetésüknek és állapotuk összes sajátos kötelezettségei teljesítésének fedezése után megmaradnak, fordítsák az Egyház javára és a segítő szeretet cselekedeteire” (CIC 282. k.).

Ezekben a ma is érvényes előírásokban ugyanaz a lelkület szól hozzánk, amely Özsébet is imádságra, nagylelkű szeretetre vezette, arra indította, hogy táplálja a Pilisben élő remetéket, nagylelkűen adva nekik saját javaiból is. Vagyis ma is megtanulhatjuk Boldog Özsébtől, hogy az Egyháznak a papi életformáról szóló általános útmutatásai, akár elvezetnek valakit a szerzetesség vállalására, akár nem, alkalmasak arra, hogy a keresztény tökéletesség forrásai legyenek.

Tanuljuk meg hát Boldog Özsébtől a papság radikális és komoly megélését, a világi hívők pedig ugyanilyen odaadó komolysággal vállalják mindazt, amire maga a keresztség kötelez mindnyájunkat. És ez a Krisztushoz illő komolyság nem értékeli le semmilyen természetes adottságunkat, nem teszi haszontalanná korábban megszerzett tudásunkat vagy szakértelmünket, sőt segít abban, hogy mindezt csodálatosan kibontakoztathassuk az Egyház és az emberek javára. Boldog Özséb nem felejtette el az egyházjogot vagy a latin nyelvet, hiszen fáradhatatlanul szervezte a Pálos Rendet, s a szabályzat jóváhagyása ügyében még Rómában is tárgyalásokat folytatott.

Adja Isten, hogy fölelevenedjék bennünk, magyar katolikusokban hivatásunk átérzése, a nagylelkűség és a komolyság szelleme, hogy Isten szeretetének eszközei lehessünk egész népünk számára.

Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk!
Esztergomi Boldog Özséb, könyörögj érettünk!