Erdő Péter szentbeszéde a nagycsütörtök esti szentmisén

Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai szentmise újszövetségi olvasmányában Szent Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt első leveléből hallottunk részletet. Az elhangzott mondatok megvilágítják a mi kapcsolatunkat azzal a régi vacsorával, Krisztus utolsó vacsorájával szenvedése előtt, tanítványai körében. „Azt hagytam rátok, amit az Úrtól kaptam” (1Kor 11,23) – ez volt az Egyház katekézise az utolsó vacsoráról. Szent Pál nem azt mondja, hogy ezt a történetet maga Jézus személyesen beszélte el neki, hanem egyszerűen arra a hitbei oktatásra utal, amit valószínűleg még Damaszkuszban kapott, mindjárt a megtérése után. Ennek a katekézisnek a megfogalmazása megegyezik azzal, amint Szent Lukács evangéliumában olvasunk (Lk 22,14-20).

Az utolsó vacsoráról szóló oktatás világosan kiemeli, hogy Jézus halála valódi áldozat: megtöri a kenyeret, amely az ő értünk adott teste, a kehelyről pedig azt mondja: ez a kehely az új szövetség az én véremben. Jézus azt rendeli apostolainak, hogy ismételjék ezt a gesztust az ő emlékezetére. Ez pedig világos utalás a régi húsvét ünnepére, mert a Pászka napját nemzedékről nemzedékre, „emlékezetül” kellett ünnepelni. A Kivonulás Könyvének szövege (Kiv 12,14) úgy magyarázza ezt az emlékezést, hogy hozzáfűzi: „Ünnepeljétek azt, mint az Úr ünnepét”.

A húsvéti vacsora egyik imádsága azt kérte Istentől, hogy „emlékezzék meg a Messiásról”. A Messiásról való megemlékezés kérése visszhangzik Jézus parancsában, melyet az utolsó vacsorán adott: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ezekben a megfogalmazásokban benne rejlik az az ősi elképzelés, hogy mikor az ember imádkozik, azért könyörög Istenhez, hogy teljesítse valamilyen ígéretét. Az ószövetségi húsvét liturgikus formában eleveníti fel az egyiptomi szolgaságból való szabadulást. Fel kell tételeznünk tehát, hogy a keresztény húsvéti vacsora szintén emlékezés és könyörgés az ember szabadulásáért, megváltásáéért, amely teljességét, látható és egyetemes megnyilvánulását a történelem végén éri el.

A szentmiseáldozat bemutatásával az Úr halálát hirdetjük. Szent Pál tanítása szerint a keresztény ember életének jelenlegi helyzete „az Úr halálában való részesedés” (vö. Róm 6,2). De Krisztus halála nem a végső pont, hanem átmenet az életre, a feltámadásra. Krisztus halála azért szabadító, mert ő a feltámadásban legyőzte a halált.

Amíg azonban Krisztus újra eljön, itt a Földön az ígéret alapján élünk. Nem szabadulunk meg teljesen ínségtől és nyomorúságtól, szenvedéstől és szomorúságtól. De a szentmise áldozata nem a halálba, hanem az életbe vezet. Erő forrása számunkra, ahogyan az Egyház ősi himnusza mondja: „Úton járók eledele” (Lauda Sion, Salvatorem). És ezen a ponton beszédessé válik számunkra a Szent Pál-i olvasmány egész összefüggése. Az apostol ugyanis azért beszéli el az alapítás történetét, hogy a korintusiak méltó módon részesüljenek az Eucharisztiában. Megtörtént ugyanis közöttük, hogy még a közös étkezéseken is, melyek az Eucharisztiát követték, az agapékon, vagyoni különbségeket tartottak: volt aki éhesen ment haza, volt aki megittasodva. Márpedig Krisztus vacsorájából, az ő megváltó áldozatából következik, hogy testvéri szeretettel legyünk egymás iránt. Nem véletlenül olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben a jeruzsálemi közösségről, hogy a keresztények még a javaikat is megosztották egymással (vö. ApCsel 2,42-45). És mindezt Szent Lukács pontosan a kenyértörésről szólva beszéli el. Tehát a kenyértörésben való közösség és a szükséget szenvedők segítése ugyanannak a hitnek, ugyanannak a magatartásnak a következménye.

Különösen aktuális ez a tanítás az idén, amikor gazdasági bajok és nehézségek tépázzák az egész világot, de talán másoknál is jobban sújtják szegény hazánkat. Mindenki hivatott arra, hogy becsülettel tegye a kötelességét az igazságosság szabályai szerint, hogy ne engedjen teret életében az önzésnek, az ügyeskedésnek, a mások kárán való haszonszerzésnek. De minket a hit ennél többre is kötelez. Vegyük komoyan egyházközségeinket, vegyük komolyan a katolikus hívők szolidaritását. Ezért kértük meg az idén Egyházmegyénkben a Szent Erzsébet Karitászközpontot, hogy az 1940-es évek nélkülözési idején bevált hagyománynak megfelelően újítsa fel a havi önkéntes megajánlások rendszerét. Ez azt jelenti, hogy plébániánként azok a hívek, akik bizonyos havi állandó összeget tudnak adományozni rászoruló katolikus testvéreik elemi szükségletének enyhítésére, jelezzék ezt a plébánián. Magának az összegnek a befizetése csekken történik az egyházmegyei karitász javára, ki a vállalt összegeket tervszerűen osztja szét az arra leginkább rászoruló hívek között.

Sokszor azért nem tudunk segíteni, mert kéregetőkkel találkozunk, de ott él bennünk a gyanú – gyakran nem is alaptalanul –, hogy adományunkból nem a leginkább rászorulók részesednek. Karitászunk az emberi bizalomnak a helyreállításában is segít, mert az adományokat ellenőrzött módon juttatja el azokhoz, akiknek tényleg szükségük van rá. Ez a hívő nagylelkűség, tudom, nem pótolja a gazdaság megszervezésének nagy intézkedéseit, de ez az, amit ma biztosan tehetünk, ami erősíti egyházközségeinket, és ami talán a legközvetlenebbül kifejezi, hogy az Eucharisztiában való közösség kilép a templom falai közül és megmutatkozik a mindennnapi életben is. Adja Isten, hogy Krisztus vacsorája remény, élet és boldogság forrása legyen mindannyiunk számára. Amen.