Erdő Péter szentbeszéde a Nemzeti Pedagógus Zarándoklaton

Erdő Péter szentbeszéde a pedagógus zarándoklaton, október 14-én, Makkosmárián

Kedves Kollégák, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Jézus a mai evangéliumban boldognak nevezi azokat, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják (Lk 11,28). Ez az isteni igazság nagy pedagógiai programja. Hallgatni, tanulni kell az Isten szavát, és követni is kell azt életünkben. Vagyis nem a saját természetes tapasztalatainkat adjuk össze, hitünknek, de az objektív tudományoknak és tantárgyaknak a tanulmányozása sem azzal kezdődik, hogy ki-ki csoportokba verődve megosztja egymással az érzéseit és a véleményét, és azután majd ebből többségi vagy érzelmi alapon valamilyen közös meglátás kerekedik ki.

A világ és benne mi, emberek, objektív módon létezünk. A természetről lehet igaz ismeretet alkotni, sőt lehetséges ez még a gazdaság és a társadalom esetében is. Ha pedig vannak igaz ismeretek, amelyek az emberiség közös kincsei, akkor azokat először meg kell tanulni, utána kell szembesíteni őket tapasztalatainkkal, problémáinkkal. Utána kell gyakorlati alkalmazásukon töprengenünk, vagy azon gondolkodnunk, hogy van-e ezekben az ismeretekben valami hiányosság, vagy ellentmondás, aminek a meghaladásával tudáskincsünk tovább fejleszthető.

Még inkább így áll ez a vallás területén, hiszen a kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Nem csupán természetes vallás, vagy észvallás, nem pusztán a világot türelemmel figyelő ember tapasztalatainak bölcs összegzése. Hanem „a hit hallásból ered”. A kinyilatkoztató Isten szól az emberiséghez. Üzenetét a Szentírásban és a szent hagyományban találjuk. Ezek hitünk ismeretének fő forrásai. Ezek helyes értelmezésében és alkalmazásában igazít el minket a Katolikus Egyház Tanítóhivatala. Tehát katolikus ember számára a hitnek is van egy bizonyos tanulás, főként pedig egy nagyon erős tanítványság jellege. Tudnunk kell hitünk objektív tartalmát, vagyis hogy mit hiszünk. És szeretettel bíznunk kell a kinyilatkoztató Istenben, vagyis tudnunk kell azt is, hogy kinek hiszünk.

2. Különleges tanévet kezdünk az idén. Sokszor eszünkbe juthat Habakuk próféta gyönyörű idézete, hogy „a juhok az akolból kifogynak, és a jászlak előtt nem áll jószág, te azonban örvendj!” (Hab 3,17-18). Sok nehézség és probléma között élünk, és mégis van okunk számtalan apróbb és nagyobb helyzetben az örömre. Egyes egyházi oktatási intézményeinknek a megújulása is az öröm jele, annak a jele, hogy az Isteni Gondviselés nem hagy minket magunkra. De azután felszólítást is jelent mindez. Felszólítást arra, hogy működjünk együtt az Isteni Gondviseléssel, hiszen vannak még erőforrásaink. Hiába idősebb az ország népessége, mint néhány évtizeddel ezelőtt, még azt is mondanám, hogy hiába csökkent – sajnos – a magyarság összlétszáma is, hiába küszködünk gyakran gazdasági gondokkal, de vannak még tartalékaink. Milyen tartalékok? Tartalékok a szívünkben, tartalékok az önzetlenségünkben, tartalékok az összetartásunkban, abban az összetartásban, ami összeköti katolikust a katolikussal, magyart a magyarral, embert az emberrel. Egyházi intézményeink megújulása az utóbbi tizenöt évben egy ilyen összetartás tanúbizonysága. A költségek jelentős részét gyakran a Világegyház különböző egyházmegyéi, püspöki karai vagy jótevői adták össze. Tehát nem vagyunk egyedül. De nemcsak az anyagi források tekintetében, hanem a gondolatok, az elképzelések, a tervek tekintetében sem vagyunk egyedül.

A saját önzetlenségünk szempontja és erőforrása is nagyon fontos. Tehát fontos az, hogy hogyan állunk hozzá egy munkához, akár megrendelőként, akár munkatársként, akár tervezőként vagy kivitelezőként, tanulóként vagy oktatóként, hogy állunk hozzá emberileg, mert ebben nagy tartalékok vannak. És fontos dolog az is, hogy legyen bennünk olyan áldozatkészség, amely az időnket, az energiánkat, sőt a kis magán anyagi erőforrásainkat sem kíméli, hanem egy szép, közös cél érdekében, ezt is hajlandó feláldozni, ezt is hajlandó megmozgatni és rendelkezésre bocsátani.
Azt hiszem, hogy az a lelki megújulás, amiről Püspöki Konferenciánk az idei év elején beszélt, nagyon szükséges erőforrás a számunkra, de reális erőforrás. Tehát nemcsak az álmok szintjén, hanem a tettek szintjén is működőképes.

3. A katolikus oktatási intézmények sajátos hivatása az, hogy a hit és az emberi tudás, sőt a tudomány párbeszédének helyei legyenek, hivatásuk az, hogy bemutassák: a hitünk által megvilágosított emberi értelem tágabb képet tud adni a valóság egészéről. Lehetővé teszi, hogy az egész világról teljesebb képet láthassunk, és az egészre való rálátás felkeltse bennünk a felelősség érzését. Hiszen aki a valóságnak csak egy-egy szögletét ismeri, az hogyan érezhetné magát felelősnek az egészért? Akinek viszont áttekintése van, széles perspektívája van az egészről, az felelősnek is fogja érezni magát. Felelősnek önmagunkért, egymásért, a jövőért, a hazánkért, a környezetünkért, térségünkért és az egész emberiségért. Tehát kicsik vagyunk, látszólag eszköztelenek vagyunk, de rengeteg minden múlhat és múlik is rajtunk. Minden katolikus oktatási intézmény, de minden egyes hívő oktató, bárhol dolgozzék is, hordozza ezt a sajátos hivatást és lehetőséget.

A pedagógusi munka nagyszerű szolgálat. Manapság pedig, főleg hazánkban, tudjuk, hogy rendkívül nagy krízisben van az oktatás és a nevelés. Itt megint egy kicsit a felelősséggel van a hiba! Sokszor nem látjuk egésznek a világunkat, és ezért azt sem mérjük fel kellően, hogy mi a pedagógus fő feladata. Ki azt gondolja, hogy kirándulásokat kell szervezni, ki azt gondolja, hogy valamilyen akciót vagy versenyt kell rendezni, amitől neve kerekedik, de az alapvető feladat mégis az, hogy megtanítani az anyagot, és embert faragni azokból a gyerekekből, akik hozzánk járnak. Tehát a tananyagnak, a konkrét, objektív tananyagnak a stabil megtanítása, és az emberi és keresztény nevelés. Ez a nevelés, persze elsősorban a család joga és feladata, de azért bízzák a szülők a gyereküket az iskolára, hogy az ő szándékaik szerint neveljék őket. Tehát az államnak nem joga az, hogy meghatározza például a nevelés világnézeti irányát. Az a szülő joga, aki a saját értékeit köteles is továbbadni a gyerekeinek. A szülő megbízásából végzi a feladatát az iskola. Éppen ezért, ahogyan a szülők látják a világot, olyan lesz szerencsére – vagy sajnos – az iskoláink légköre is. A pedagógusnak ezért ebben van a különleges szerepe, mert nem biztos, hogy a szülők elgondolkoznak az emberi élet nagy dolgairól. A pedagógus sokszor a szülőket is tudja indirekt módon nevelni. De ehhez az kell, hogy ne a szerény fizetésükhöz mérten becsülje meg a társadalom a pedagógusokat, hanem ismerje el a személyükben és a munkájukban azt különleges és semmi mással nem pótolható értéket, amit a következő nemzedék nevelésében képviselnek. Tehát azt hiszem, hogy ez is majd egy közös feladat lesz, hogy a semmiből, a saját, egyéni, személyes, szűkös anyagi lehetőségeinkből, a puszta szolidaritás erejéből, az évek során kialakítsuk – legalább is a mi egyházi iskoláinkban – a pedagógusok jobb megbecsülését.

4. Különösen fontos, hogy itt ma a jövő nemzedékért felelősséget viselő pedagógusok együtt imádkoznak nemzetünk lelki megújulásáért, hiszen a megújulás mindig a jövőre vonatkozik és a reményből táplálkozik. Ezt az Isten barátságában felragyogó jövőt és ezt a reménységet kívánom tiszta szívből minden jelenlévőnek, minden magyar pedagógusnak és diáknak, minden szülőnek és nevelőnek egyaránt.

Boldogságos Szűz Mária, Bölcsesség Széke, Iskolák Pártfogója, könyörögj érettünk! Ámen.