Erdő Péter szentbeszéde a Szent István-bazilika felszentelésének 100. évfordulóján

Krisztusban Kedves Testvérek!

Krisztus Király ünnepének előestéje van. A Szent István-bazilika felszentelésének 100. évfordulóját ünnepeljük.

Krisztus Király ünnepének jelentése az egyház hitének tükrében világosodik meg a mai ember előtt. Nem földi királyságról, nem államformáról van itt szó, hanem hitünknek egy olyan mélységes igazságáról, amit emberi fogalmaink csak távoli és gyenge hasonlatként érzékeltetnek. A szentmise felajánlásában azt mondjuk: „Áldott vagy Urunk, mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret". Ez az imádság egy nagyon ősi asztali imádságnak, házi liturgiában és templomban elhangzó imádságnak szinte a fordítása. Csak egy szóban más. Ott úgy áll: „Melek haólám". Nem mindenség Istene, hanem mindenség királya. Áldott vagy Urunk, Istenünk, mindenség Királya. Igen, a mindenség Királya az Ószövetség hitében és keresztény hitünkben is maga az Úr. Ma Krisztust ünnepeljük, mint a mindenség Királyát. Az Úr, az Atyák Istene, a Mennyei Atya megadja az uralmat, a „királyságot” a mindenség fölött Krisztusnak. Ezt tanítja a mi hitünk.

De olvasunk mást is a mai evangéliumban, mégpedig azt, hogy: „Majd ha eljön az Emberfia az angyalok kíséretében, helyet foglal dicsőséges trónusán". A dicsőség trónján. Megint ott vagyunk az ószövetségi hitnek a világában. A dicsőség trónja, annak a trónja, akinek a nevét nem lehet kimondani. Ezen a trónon ül Jézus Krisztus, az ember és Isten. Olyan bíró, aki meg tudja érteni a gyöngeségeinket, hiszen valóságos emberként végigélte az emberi életet.

Azután Pásztor is ez a Király, aki ítélni jön, összetereli nyájként a népeket. Népének maga az Úr a pásztora, ahogy az ószövetségi olvasmányban Ezekielnél hallottuk. Megint csak maga az Úr. Krisztus pedig, az ítélő Krisztus, azon a napon maga a világot ítélő Úr. De nem az Atya, hanem a Fiú az, Akire az ítélet bízatott. Õ az, aki, mint a megtestesült második isteni személy, emberként is megértő tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, ahogy olvassuk a Szentírásban. A juhokat és kosokat elválasztja egymástól: ki-ki elnyeri megérdemelt jutalmát vagy büntetését. Mintha az ítélet már meg is történt volna. Hiszen tanítja hitünk a különítéletet is. Az utolsó ítéletnek ebben a nagy víziójában pedig mintha ünnepélyesen kihirdetnék az ítéletet és felolvasnák hozzá, vagy elmondanák hozzá az indoklást is. Ezért ül le a bíró a székbe és ezért kezdi el az ítéletnek az indoklását. A világ kezdetétől nektek készített országot vegyétek birtokotokba – mondja az áldottaknak.

Talán eleve erre vannak rendelve? Ezt akarja mondani nekünk a Szentírás? Előre tudta, hogy kik kerülnek oda, csak nekik készítette az országot, senki másnak? Lehetetlen, hiszen az indoklásban maga mondja, hogy miért mehetnek be az igazak Isten országába. És az indokok között emberi cselekedetek vannak. Olyan cselekedetek, amelyek nem végzetszerűen zuhannak az emberre, hanem a saját tettei, amelyekről dönteni lehet. Mert dönthetünk néha az életben, hogy az éhezőnek odaadjuk-e az ennivalót, hogy a ruhátlannal, a rabbal, a magányos beteggel törődünk-e. Tehát Isten kegyelmén kívül rajtunk, a mi szabad cselekedeteinken múlik, azon is múlik az üdvösségünk. Nem végzetszerű, hogy üdvösség vagy kárhozat lesz-e a sorsunk. De hát mik is ezek az indokok, mik is ezek a feltételek, amelyek alapján üdvösség, vagy kárhozat az ember sorsa?

Amit itt az evangélium felsorol, az a hat dolog, az irgalmasság cselekedetei közé tartozik. Ismertek voltak ezek az Ószövetségben, a prófétáknál, Jób könyvében. De mintha másutt, az Újszövetségben, Jézus más feltételekről beszélne. Nem azt mondja például valamikor, hogy: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül"? Vagy megint másutt a megtérésről beszél. Itt pedig erről mintha szó sem lenne, hanem csakis ezekről a cselekedetekről, amelyeket a legkisebbeknek megtesz, vagy nem tesz meg az ember. Ez a felsorolás nem kimerítő. Sehol sem áll, hogy csak ilyen okból, csak ezek alapján dől el az ember sorsa. Ezek inkább erős és mellbevágó példák.

Másrészt a többi feltétel, amiről Jézus máshol beszél, szorosan és bensőleg összefügg ezekkel, hiszen az ítélő Krisztus mindig azt mondja a végén, hogy „nekem tettétek”. Hogy nekem innom adtatok, nekem ennem adtatok, engem fogadtatok be. Rá való tekintettel teszi a jót az ember embertársával, aki rászorul. Még ha nem tudja is ezt valaki világosan, akkor is örök érdeme, ha jót tesz embertársaival. Hát még, ha valaki tudja mindezt, hát még, ha megismerte Krisztust, szereti Õt, és az Õ kedvéért, teszi mindazt, ami értékes az életében. Tehát nem ellenkezik, nem is különbözik igazán a megtérésnek, a hitnek, a Krisztus szeretetének követelménye ezektől az emberi jótettektől, amelyeket az ítélőbíró felsorol.

És mégis, amikor végigolvassuk mindezt, újra azt kérdezzük magunktól, hogy mi hogy állunk ezzel. Ezért kérdezzük magunktól minden esztendőnek, minden egyházi évnek a végén is, hogy mi hogyan néztünk a többiekre, akiket mellénk hozott az élet. Észrevettük-e, hogy kinek hogyan segíthetünk? Mert enélkül, ha hinnénk is Krisztusban, halott lenne ez a hit. Ezért kérjük ma, az egyházi év utolsó vasárnapján Krisztus segítségét, hogy meglássuk a körülöttünk élőkben az Õ arcát és ennek megfelelően hálával, szeretettel, tisztelettel próbáljunk megtenni értük mindent, amit csak tehetünk.

Számunkra a templom már itt a földön Isten és ember találkozásának különleges helye. Az imádság háza. A szentmiseáldozat bemutatásának helye, az Oltáriszentség sugárzó jelenlétének és imádásának helye. Ez a 100 éve felszentelt bazilika pedig nem csupán egy templomaink sorában, hanem kiemelkedő nemzeti szentélyünk. Az eredetileg szent Lipót tiszteletére tervezett templomból, mire megépült, szent István király gyönyörű bazilikája lett. Tanúja volt ez a bazilika népünk története legutóbbi 100 évének. Az építők a főváros büszkeségének szánták. Hitünk igazságait a kor legkiválóbb művészei fogalmazták meg benne a szépség nyelvén. Tanúja volt ez a templom az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, súlyos sérülésekkel szenvedte végig a háborút. Fáradságos felújítások és javítások kísérték évtizedeit.

Színhelye volt a Szent István-bazilika több fontos püspökszentelésnek. Látogatást tett benne Isten szolgája, II. János Pál pápa. Õ volt az, aki ezt a templomot, amelyet a budapestiek mindig titkon székesegyháznak szántak, 1993-ban az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye társszékesegyházává tette. Városépítő ambíció, a hívő közösség vágya és igyekezete és a Szentszék apostoli gondoskodása nyomán így vált lehetővé, hogy fővárosunknak valódi székesegyháza legyen. De a bazilika nemzetünk legbecsesebb ereklyéjének, a Szent Jobbnak őrzési helye is. Innen indult útjára a II. világháború vége óta a Szent Jobb körmenet. Innen intézte vallásszabadságot, emberi méltóságot védelmező bátor szavait Mindszenty bíboros, a katolikus hívőkhöz és az egész magyarsághoz.

Négy évtizedes szünet után, az 1980-as évek végén innen indult újra minden évben a Szent István körmenet, mely azóta is jelképezi és erősíti népünk hitét, szabadságát és évezredes azonosságát. A kétezredik év nagy jubileumának alkalmából itt avatta szentté az ortodox egyház számára is Szent István királyt Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka. És mindezen események közben folyamatosan haladt előre a templom tatarozása is hazai és külföldi, egyházi és állami erőfeszítés eredményeként. Példa ez a bazilika arra, hogy történelmi és művészi értékű egyházi épületeink az egész nemzet kincsei, kulturális örökségünk büszkeségei. Ezért volt olyan nagy öröm számunkra, hogy 2003-ban hálát adhattunk a bazilika teljes felújításának befejezéséért.

De színhelye volt ez a bazilika a közelmúltban, idén szeptember 17-én a Nemzeti Eucharisztikus Kongresszusnak is, ahol püspökök, papok és hívő világiak rótták le egész népünk tiszteletét a szentségi Jézus előtt. Krisztus előtt, aki a királyok Királya. Akinek a tiszteletére a keresztény ókorban császári bazilikákat, „királyi csarnokokat” adtak át és építettek, akinek a tiszteletét és fenségét hirdeti ez a budapesti bazilika is. Emlékeztessen hát minket ez a százesztendős gyönyörű épület arra, hogy Krisztus színe előtt életünk végén és az idők végén felelősséggel tartozunk, arra, hogy azt fogja számon kérni tőlünk, milyen tevékeny szeretettel fordultunk a legszegényebbek, a legelesettebbek, a környezetünkben élő rászoruló emberek felé. Erre emlékeztessen bennünket ez a pesti kupola, akárhonnan pillantunk is rá, a város bármely pontjáról. Láttára álljunk meg egy percre, nézzünk magunkba, újuljunk meg felelősségben, emberségben és testvéri szeretetben.

Ámen