Erdő Péter szentbeszéde Varga Lajos püspökszentelésén

Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak, Kedves Szentelendő Testvérem,
Főtisztelendő Oltártestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Különleges ünnepre gyűltünk össze ma délelőtt itt, a Váci Székesegyházban. Szentatyánk, XVI. Benedek pápa, dr. Beer Miklós megyéspüspök úr kérésének eleget téve segédpüspököt adott a váci egyházmegyének. Az új püspök atyát dr. Varga Lajos eddigi pásztói esperes plébános úr személyében találta meg. A püspökszentelés napja, vagyis a mai nap, Szent Bonaventura püspök és egyháztanító emléknapja, akiről tudjuk, hogy Szent Ferenc rendjének korai, nagy nemzedékéhez tartozott. Filozófiai és teológiai munkássága mellett lelkiségével is kiérdemelte kortársai csodálatát. X. Gergely pápa pedig bíborossá is kinevezte. A II. Lyoni Zsinat előkészítésében fontos szerepe volt: a görög ortodox egyházzal való egyesülés előmozdításán kellett fáradoznia. 14 nappal a később rövid életűnek bizonyult unió megkötése után érte a halál, mégpedig a legszebb módon, ahogyan papot vagy püspököt érhet a hazahívó szó: prédikáció közben halt meg. Kortársai Doctor Seraphicus és Doctor Devotus néven is emlegették, mert nemcsak a tudományban, hanem a lelkiségben is, sőt a misztika területén is nagyot alkotott. Szívből kérjük tehát a szentelendő új püspökre, aki az egyházi tudományokban jártas ember, Szent Bonaventura segítő pártfogását.

2. De a mai hétköznap evangéliuma, melyet az imént felolvastunk, véletlenül, vagy gondviselésszerűen talán még elemibb igazságokat mond el nekünk a püspök helyzetéről és küldetéséről korunkban. Mindenekelőtt Jézus a saját tanítványaihoz fordul: nem lehet különb a tanítvány mesterénél. Ha a családapát Belzebubnak csúfolják, mennyivel inkább a háza népét. Jézus tanítványai tehát részesülnek mesterük sorsában. Maga Jézus tudta ezt: mindez belefér Isten tervébe és szeretetébe. Mintha átragyognának az evangélium szavain az első keresztény nemzedék tapasztalatai is, üldözések, megaláztatások, vértanúság, de ugyanakkor a hit és a küldetés öröme és ereje is. Mert Jézus bíztatja a tanítványokat: ne féljetek – mondja nekik, ahogyan majd a feltámadása után is köszönteni fogja őket. Ha ő különhívta legszorosabb követőit, és külön tanította őket, a tanítványoknak majd az egész világ nyilvánossága előtt kell hirdetniük Krisztus örömhírét. „Amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről!”

Jézus máskor is felszólít minket, hogy bízzunk az Isteni Gondviselésben. Ezúttal a tanítványokra váró nehézségek vagy akár üldöztetések összefüggésében mondja ezt. Ha még a verebekre is kiterjed Isten gondviselése – nem mintha nem hullanának le, nem mintha nem pusztulnának el –, az ő létük is az Isten tudtával és tervének keretében zajlik. Mennyivel inkább igaz ez az emberekre, Krisztus tanítványaira. Szent Jeromos írja (Catena aurea), hogy Isten sokkal inkább gondoskodik rólunk, hiszen lelkünk természeténél fogva örökkévalók vagyunk, nem félhetünk hát attól, hogy nem ügyel ránk különös gonddal az, akit újra és újra Atyánknak nevezünk. De ez az isteni gondoskodás itt egy küldetés jegyében áll. Arra vonatkozik, hogy milyen különlegesen gondoskodik Isten azokról, akik Krisztus jó hírét hirdetik, mégpedig nagy szóval, hogy igazsága eljusson a világ végső határáig.

3. Ahogyan a II. Vatikáni Zsinat tanítja (Apostolicam Actuositatem 2): Az Egyház avégett keletkezett, hogy Krisztus országát hirdesse az egész földön az Atyaisten dicsőségére, hogy minden ember részesüljön a szabadító megváltásban és így a világ Krisztus akarata szerint alakuljon. Az ő titokzatos testének minden tevékenysége, mely erre a célra irányul, méltán viseli az apostoli működés nevet, melyet az Egyház minden tagja révén gyakorol, de más és más módon. Ahogyan ugyanez a zsinat az Egyházról szóló hittani rendelkezésben tanítja, a hívők egyetemes papsága és a szolgálati papság nemcsak fokozatban, de lényegileg különböznek egymástól (Lumen Gentium 10b). A szolgálati papság teljessége, a püspöki küldetés olyan képességeket ad az embernek, amelyek révén ősi szóval mondva „szent hatalmat” gyakorolhat abban a feladatkörben, amelyet a kánoni küldetéssel az Egyház rábíz. Krisztus személyében mutatja be a szentmiseáldozatot, a hívőket pedig a tanító Krisztus igazi küldötteként és a pásztor Krisztus képviselőjeként oktatja és vezeti az Egyházban. A püspök egyben tagja a püspökök egész testületének is, világ minden katolikus püspökével szolidáris közösségben kell végeznie szolgálatát, így kell munkálkodnia, Szent Péter utódának vezetésével.

De különleges kötelessége a püspöknek az is – mégpedig Egyházunk mai rendje szerint hangsúlyosabban, mint a világiaknak vagy az áldozópapoknak – hogy kiválóan erős legyen hitében, jámborságában, okosságában (vö. CIC 378. k. 1. §), a megyéspüspökről pedig külön hangsúlyozza még az Egyházi Törvénykönyv is, hogy a nem keresztények felé, a nem hívők felé is feladata van, ők is rá vannak bízva, „hogy számukra is felragyogjon annak a Krisztusnak a szeretete, akinek a püspök mindenki számára tanúja kell, hogy legyen” (383. k. 4.§). A segédpüspökök is segítőtársakként és egységben megyéspüspökükkel kiveszik a részüket ebből a szolgálatból. Tehát ha egyfelől a felszentelt püspök az Egyház belső életének központi alakja, hiszen az Eucharisztiában, a szentségekben, a tanításban és a közösség vezetésében központi szerepe van, másfelől viszont ő az Egyháznak az a tagja is, akinek talán a leginkább küldetése van a távol állók, a nem keresztények, a nem hívők felé, ő a leginkább apostol, akinek el kell mennie, mert küldetése van. El kell menni azokhoz is, akik érzelmileg, kulturálisan, felfogásban nagyon messze állnak. És el kell vinni a számukra elsősorban is magának Krisztusnak a szeretetét. Ha Krisztus személyes példáját tekintjük, erre a szeretetre bátorít minket. A meg nem értés, akár az elutasítás, akár a magunkat is meglepő váratlan ellenséges megnyilvánulások személyünkkel, vallásunkkal, vagy magával Krisztussal szemben nemcsak nem ijeszthetnek meg minket, de nem szeghetik a kedvünket sem. Nekünk akkor is mindenkihez, kivétel nélkül mindenkihez el kell vinnünk Krisztus szeretetét. A hétköznapi emberi jóság, a kultúra, a szépség, az általános emberi értékek, művészetek és tudományok nyelvén is szólnunk kell mindenkihez, ki kell tárnunk a szívünket minden ember felé. Nem lehengerlő módon kell tennünk ezt, hiszen a szeretet türelmes, a szeretet nem tapintatlan, ahogyan Szent Pálnál olvassuk (1Kor 13). És ugyanakkor ugyanez a szeretet a maga hitelességében és tapintatosságában a legnagyobb lelki erőt és bátorságot kívánja, hiszen – ahogy Szent János apostol tanítja – „a szeretet nem fér össze a félelemmel … aki fél, nem tökéletes a szeretetben” (1Jn 4,18). Jézus bíztató ígérete a mai evangéliumban így szól: „aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van”. Tehát bizalmunk és bátorságunk forrása az örök élet. Ismét Szent János apostol mondja: annak a tanúságnak, amelyet Isten Krisztus mellett tett „az a tartalma, hogy az Isten örök életet adott nekünk, s ez az élet az ő Fiában van” (1Jn 5,11).

4. Tehát az apostoloktól és rajtuk keresztül magától Krisztustól származik az a tanítás és az az örömhír, amit tovább kell adnunk az egész emberiségnek. Nem puszta filozófiai elmélet az, nem olyan emberi bölcselkedés, amelynek a fényében megrostálhatnánk hitünk tartalmát, és amit nem éreznénk belőle éppen divatosnak, vagy közérthetőnek, azt tehertételként elvethetnénk. Ennél nagyobb kincs a mi hitünk és nagyobb felelősség, nehezebb hivatás annak hűséges továbbadása. Erre a hivatásra most az egyházi rend szentségének teljességével szólítja Krisztus Lajos testvérünket. Kérjük számára és mindannyiunk számára a hitnek, az örömnek, a bizalomnak és a türelmes szeretetnek azt az ajándékát, amelyet Krisztus tanítványainak ígért. Szent Mihály főangyal és Szent István király, a Váci Egyházmegye védőszentjei, könyörögjetek érettünk! Boldogságos Szűz Mária, Jó Tanács Anyja, könyörögj érettünk!

Ámen.

Magyar Kurír