Erdő Péter virágvasárnapi szentbeszéde

Krisztusban Kedves Testvérek!

A nagyhét kezdetén, virágvasárnap elkezdi az Egyház a közvetlen felkészülést Krisztus megváltó szenvedésének, halálának és feltámadásának megünneplésére. Jézus – ahogyan a virágvasárnapi körmenet is felidézi – szelíden, szamárháton vonul be Jeruzsálembe, de a nép mégis a Messiást köszönti benne. Ezzel a kiáltással üdvözlik: „Hozsanna Dávid fiának!” A dráma tehát csúcspontjához érkezett: vagy győz a Messiás, vagy csüggedten kell az embereknek megállapítaniuk, hogy tovább kell várakozni, mert valaki más az Eljövendő. De ebben a pillanatban Jézuson kívül még aligha gondolja bárki más, hogy mit jelent a győzelem, miben fog megnyilvánulni Krisztus igazi hatalma.

Ez a tisztázódás, ez a fájdalmas, de végül szabadító rádöbbenés kíséri a passió egyes elemeit. Ez hódít tért a szívünkben is, amikor a szenvedéstörténet elbeszélését halljuk. Először is Pilátus fölteszi a már fogoly Jézusnak a kérdést: „Te vagy-e a zsidók királya?” (Mt 27,11). És erre Jézus nem tagadja a tényt, bár válasza – hogy „te mondod” – sejtelmesen hangzik. Mert mit érthetett a római helytartó a királyságon? Nyilván egy leigázott nép lázadásának vezérére gondolt, aki – nem úgy, mint hajdan Heródes vagy későbbi utódai – a rómaiak engedélye és jóváhagyása nélkül állt a nép élére. De Jézus persze nem ilyen király. Csakhogy a helytartó előtti perben nem sok értelme lenne természetfölötti magasságokba nyúló magyarázkodásnak. A válaszban mindenesetre olyan méltóság érzékelhető, amelyet a feltámadás fényében szinte borzongva szemlélünk. Jézus méltósága mutatkozik meg abban is, hogy nem felel a helytartónak. Pilátus el is csodálkozik ezen (vö. Mt 27,14). A keresztény olvasó pedig Jézus hallgatásában már Izajás jövendölésének beteljesedését fedezi fel: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt” (Iz 53,7). Hogy hogyan némul el a bárány nyírója előtt, erről az újkor elejének gazdagon díszített bibliakiadásai a képek nyelvén vallanak. A Germain Cartier vezetésével készített latin-német kommentált bibliakiadásban Izajás könyvének ezt a mondatát világítja meg a harmincadik ábra. Szokásos birkanyírási jelenetet látunk a képen, csak éppen az egyik sarokban a nyíró előtt nem kosár van a gyapjú számára, hanem egy tál, amelybe egy átvágott nyakú bárány vére folyik. A magyarázó szerint tehát ez az a bárány, amely elnémul nyírója előtt.

De Jézusnak ez a magatartása közvetlen útmutatást jelent a tanítványok és az egész Egyház számára is. Itt ugyanis – mint a magyarázó írja – azért mutatkozik meg számunkra Krisztus hatalmas türelme a szenvedésben, hogy példáját szorongattatásainkban kövessük és türelmét utánozzuk. Így tanít minket ebből a (bibliai) helyből kiindulva Szent Péter apostol is a szelídségre.  Első levelében ezt írja: „Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait. ’Bűnt nem követett el, hamisság nem volt ajkán.’ Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos bíróra” (1Pt 2,21-23).

Az ókeresztény kor egyik legköltőibb lelkületű egyházi írója, a szír Szent Efrém diakónus így magyarázza Jézus hallgatását: „Beszélt, hogy tanítson, de hallgatott a bíróság előtt (…) Rágalmazóinak szavai olyanok voltak, mint megváltó korona a fején. Hallgatása olyan volt, hogy körülötte minden zajongás és kiáltás csak még ékesebbé tette koronáját”.  Jézus fejedelmi magatartása után az evangélista két olyan körülményről is beszámol, amelyek ártatlanságát érzékeltetik. Egyrészt Pilátus kísérletet tesz arra, hogy szabadon bocsássa (vö. Mt 27,18). Másrészt Pilátus felesége üzen férjének: „Semmi dolgod ne legyen ezzel az igaz emberrel, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta” (Mt 27,19). Pilátus pedig, aki a földi hatalmat testesíti meg, szinte tehetetlenül vergődik a saját lelkiismerete, a felesége üzenete és a körülmények nyomása között. A nép Barabás szabadon engedését kívánja. A Krisztusnak nevezett Jézus számára pedig a keresztre feszítést követeli. A kereszténység születésétől ott feszül hitünk középpontjában ez az ellentmondás: Krisztust, azaz a Messiást keresztre feszíteni? Hogyan lehet Megváltó, Messiás, Győztes, Szabadító az, aki a kereszten végezte? Szinte az Istent állítja próbatétel elé, vagy az ő ítéletét provokálja az ügyben a keresztre feszítés követelése. Sokak számára ez lehetett a bizonyíték Jézus igazi messiási mivolta ellen vagy mellett. Ha Isten közbeavatkozik, vagy ha Jézus leszáll a keresztről – ahogyan egyesek gúnyolódva bíztatták rá –, akkor úgy gondolták, igazolódik, hogy ő a Messiás. Ha viszont meghal a kereszten, akkor igazi Messiás nem lehet – gondolták nagyon sokan. Még az emmauszi tanítványok is napokkal a kereszthalál után azt mondják Jézusnak az úton: „Azt reméltük pedig, ő fogja megváltani Izraelt” (Lk 24,21). Ha itt zárulna Krisztus drámája, akkor a tanítványok sorsa a csalódás és a szétszéledés lenne, akkor nekünk sem volna miben bizakodnunk. De a passió csak a mai liturgiában és a nagyhét folyamán zárul a kereszthalállal. Ezt a halált a feltámadás követi. A húsvét ad értelmet a szenvedés most hallott történetének. Ez lesz majd Isten igazi válasza, ezzel fogja igazolni Krisztust, mégpedig olyan, világunkat meghaladó méretekben és erővel, amire senki emberfia nem számíthatott.

Krisztus drámájának ebben az előterében zajlik a mi életünk is. Az újszövetségi papság Krisztus küldetésében részesít minket. Akiket a mai szentmisében a bemutatás szertartásával felveszünk a diakonátus és a papság szent rendjére kiválasztott jelöltek közé, azok különösen, személyesen és szorosan kell, hogy kapcsolódjanak Krisztushoz. Hivatásuk nem csupán szervezői és szolgáltatói. Nem csupán hivatal vagy jó emberi közösség szervezésére és vezetésére szól – bár ezek is fontos tevékenységek –, hanem egész személyüket szentségileg hozzáköt Krisztus személyéhez, aki Főpapunk, Prófétánk és Királyunk. Ezzel a komolysággal és ezzel az áhítattal készüljünk a szentelésre. Tudatosítsuk, fogadjuk el, és fedezzük fel természetfeletti erőforrásként azt a tényt, hogy különösen is részünk lehet Krisztus önként vállalt személyes sorsában és küldetésében. A szentelés erejében velünk lesz Krisztus legyőzhetetlen energiája is, az a szeretet, amely erősebb, mint a halál.

Ezekkel a gondolatokkal kezdjük el idei nagyheti ünneplésünket és kérjük a szenvedő Krisztust, hogy teljes szívvel hozzá kapcsolódva feltámadásának is részesei lehessünk. Ámen.