Erősítsd testvéreidet! – Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ból és 1956-ból

A 2006-os esztendőben két, a magyar történelem, de túlzás nélkül állíthatjuk, hogy egész Európa szempontjából kiemelkedő eseményről is megemlékezünk. 1456-ban a Hunyadi János és Kapisztrán Szent János vezette magyar keresztes hadak Nándorfehérvárnál megállították és visszavonulásra kényszerítették II. Mehmed (Mohamed) török szultán félelmetes seregét, több évtizedre elhárítva így a veszélyt Európa törökök általi elözönlésétől.

Ötszáz évvel később, 1956 őszén pedig a magyar nép fellázadt a kommunista zsarnokság ellen. S bár a hatalmas túlerőben lévő szovjet csapatok leverték forradalmunkat és szabadságharcunkat, ez a dicsőséges néhány nap olyan rést ütött a szocializmus addig áttörhetetlennek hitt bástyáján, amelyet a rendszer soha többé nem tudott kiheverni, s 1989-90-ben valamennyi közép-kelet-európai államban megbukott, átadva a helyét a polgári demokráciának. Az utóbbi évtizedekben elhalványult annak tudata, hogy mindkét magyar vonatkozású esemény kiérdemelte az éppen uralkodó pápa – III. Kallixtusz és XII. Pius – megkülönböztetett figyelmét. A Szent István Társulat által kiadott kötetből kiderül, hogy a XV. században élt pápa egy, XX. századi utódja pedig négy (ha XII. Piusz Mindszenty bíboroshoz intézett 1956. október 31-ei táviratát is ideszámítjuk, akkor öt) dokumentumban foglalkozott a magyarországi eseményekkel. A kötetben olvasható mind a hat dokumentum szövege.

A világuralmi álmokat szövögető II. Mehmed 1453. május 29-én elfoglalta a Keletrómai Birodalom központját, Konstantinápolyt (Bizánc), s ezzel valóssá vált a veszély, hogy a szultán a nyugati keresztény országok felé indítja meg csapatait. A válságos helyzetet érzékelve V. Miklós pápa már 1453. szeptemberében keresztes hadjáratot hirdetett a törökök ellen, de sürgetésének a katolikus hatalmak körében nem volt foganatja. Utódja, III. Kallixtusz 1455. május 15-én megújította a török elleni keresztes hadjáratra szóló felhívást. Terve egy nagy európai összefogás létrehozása volt. A pápa erre a célra jelentős anyagi áldozatot is hozott. Hangoztatta, hogy mindent el kell követni a katolikus egyház, a keresztény hit, az európai kultúra védelmében.

Miután 1456. június második felében II. Mehmed hetvenezer főnyi seregével, 300 ágyújával és 200 vízi járműjével felsorakozott az Európa kapujaként számontartott Nándorfehérvárnál, III. Kallixtus június 29-én kiadta „Cum his superioribus annis” kezdetű apostoli levelét, amelyben pontos tényleírást ad a Konstantinápoly elfoglalását követő helyzetről, II. Mehmed támadási terveiről, kiemelve azt a kegyetlenséget, amellyel a nyugati egyházat elpusztítani szándékozik. Egyúttal a keresztények felelősségére, mulasztásaira is utal, hangsúlyozva, hogy Isten „… az Úr akaratát ismerő, de szerinte nem cselekvő keresztény népet megfenyíti… Ezért kell félnünk és nagyon rettegnünk, mert a hívő nép ellen sohasem vehetett volna annyira erőt a hitetlenek dühe, ha magukban a hívőkben az Üdvözítő nem talált volna valamit, ami fölségének tekintetét súlyosan sértette, aki néha az emberek romlott erkölcseit háborúk által szokta megszelídíteni és megjavítani s magát ellenségein az ellenség által megbosszulni.”

Ezért a pápa figyelmeztet, hogy a keresztényeknek sürgősen vissza kell térniük a bűnbánathoz és az imádsághoz, „nehogy napról napra halogatva a javulást és lemondva a mi Urunkról, Istenünkről, súlyosabb dolgok történjenek velünk. Bizonyosak lehetünk ugyanis, hogy ha visszatérünk az Úrhoz, ő visszatér hozzánk.” Levelében a szentatya arra is kérte a keresztényeket, hogy a naponta megkondított harangszóra imát mondjanak a török elleni harc sikeréért: „Az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában… mindennap háromszor harangozzanak, ahogy este az angyali üdvözletre… harangozni szokás.” III. Kallixtusz e sorai nyomán született tehát meg a déli harangszó, s ugyancsak a pápa rendelte el a nándorfehérvári győzelem emlékére, augusztus 6-ára Urunk színeváltozásának ünnepét, azt a bibliai eseményt felidézve, amikor az ember-Krisztus megmutatta tanítványainak isteni mivoltának dicsőségét.

Ötszáz évvel később egy másik pápa, XII. Piusz intézett üzeneteket a magyar néphez, illetve a szocializmus rabságában szenvedő nemzetekhez. A helyzet hasonló volt, mint 1456-ban, a kereszténységet és az egyházat ismét halálos veszély fenyegette, csak ezúttal az ateizmust és materializmust hirdető, Istent tagadó kommunista hatalom részéről. A szentatya hajszálpontosan ötszáz évvel III. Kallixtusz apostoli levelének nyilvánosságra hozatala után Dum maerenti animo (Miközben nehéz szívvel) kezdetű apostoli levelében három üldözött kelet-európai bíboroshoz, Mindszenty Józsefhez, a horvát Alojzije Stepinachoz és a lengyel Stefan Wyszynskihez, valamint az európai szocialista országok katolikusaihoz. XII. Piusz megemlékezett III. Kallixtusz apostoli leveléről, a nándorfehérvári diadalról. Elsődleges szándéka neki is az volt, hogy imára hívja a híveket. XII. Piusz felhívta a nyugati világ figyelmét a szocialista országokban tomboló, az ateizmus-materializmust erőszakkal terjesztő, az alapvető szabadságjogokat súlyosan sértő diktatúrák embert nyomorító kártevéseire. A szentatya a harangozás fontosságára is figyelmeztet: „Márpedig ma sem kisebb a veszély, amely lelketek és országaitok Katolikus Egyháza fölé tornyosul; mikor tehát meghalljátok templomaitokban a harangok imádságra szólító hangját, emlékezzetek erre a felszólításra, és amit őseitek megtettek, azt ugyanazon isteni segítségben bizakodva ti is hangos szóval tegyétek meg.”

XII. Piusz az első perctől kezdve a magyar forradalom mellé állt, s ennek szellemében bocsátotta ki enciklikáit. 1956. október 28-ai, Luctuosissimi eventus (Azok a gyászos események) című enciklikájában a szenvedő magyar nemzet sorsára kívánta ráirányítani a világ összes katolikus főpapjainak a figyelmét. Egyúttal a harcok ismeretében arra is figyelmeztetett, hogy az igazi béke megteremtése „az igazságosságon, a szereteten és az igazi szabadságon alapszik… Értse meg mindenki, hogy a népek közötti megbomlott rend nem állítható helyre sem a fegyverek erejével, amelyek halált hoznak az emberekre, sem a polgárokkal szembeni erőszakkal, amely nem képes elnyomni legmélyebb érzéseiket, sem pedig megtévesztő hazugságokkal, amelyek megrabolják a lelkeket és amelyek sértik a polgári és keresztény lelkiismeretet és az Egyház jogait; és hogy a jogos szabadságra vágyó lelkületet soha nem fojthatja el semmilyen külső erőszak.” A pápa a magyarországi eseményekben intő példát látott arra, hová vezet az, ha a népek sorsát nem a krisztusi igazságosság, a szeretet és méltányosság szellemében rendezik el.

November 1-jén kiadott, Laetamur admodum (Nagy örömünkre szolgál) című körlevelét az öröm és a reménykedés hatja át, XII. Piusz elégedetten ír arról, hogy a hívek mindenütt „spontán lendülettel feleltek” imafelhívására, s jó hírek érkeztek Magyarországról és Lengyelországból is. Kiszabadult fogságából a kér bíboros, Mindszenty József és Stefan Wyszynszki.

Az öröm és a remény azonban nem tartott sokáig, hiszen 1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok bevonultak Budapestre és leverték a forradalmat. XII. Piusz már november 5-én reagált a tragikus eseményre, Datis nuperrime (Minapi körlevelünk) kezdetű körlevelében. Ebben a pápa mély szomorúsággal ír arról, hogy „Magyarország városait és falvait ismét a jogos szabadságra tiszta szívükből vágyó polgárok vére áztatja.” A szentatya hangsúlyozza, hogy „ezek a gyászos” események minden civilizált népet szomorúsággal és felháborodással tölt el, s egyértelműen fogalmazza meg felháborodását, a szovjet és magyar kommunistáknak címezve: „Azoknak, akiknek parancsára e szörnyű gaztetteket elkövették, végre be kell látniuk, hogy a népek jogos szabadságvágyát nem lehet vérontással elfojtani!”

A pápai dokumentumok közlése mellett olvashatjuk a kötetben Mészáros István művelődéstörténész tanulmányát is, amelyben megvilágítja a XV. és XX. századi magyar és európai történelem főbb irányait. A társadalmi és politikai események, illetve anyagi erők mozgósítása mellett kiemelten figyelmeztet a spirituális, transzcendens dimenzió központi, a dolgokat valójában irányító szerepére. A pápai dokumentumokat tanulmányozva egyértelműen kiderül a következő sorok igazsága: „Jó érzés a magyar nép számára, hogy a római pápák szívükön viselték hazánk sorsát. S Magyarország helyzetét nem csupán a ’jókedv s bőség’ idején kísérték figyelemmel, hanem a ’balsors’ nem ritka időszakaiban is. Segítették erkölcsileg-anyagilag, bajunkat világgá kiáltották, s igyekeztek a világ figyelmét is a megtámadott Magyarországra irányítani, hogy segítséget kaphassunk tőlük. De ami a legfontosabb: az egész katolikus világot mozgósították az imahadjáratra, hogy az irgalmas Isten szabadítson meg bennünket ellenségeinktől.”

S hogy a történelem Ura végül is minden látszat ellenére Isten, és az emberi gőg, önteltség – legyenek bár az ebben a szellemben élt embernek embernek fényes sikerei – végül visszájára fordul, arra figyelmeztet Thuróczy János 1488-ban megjelent Krónikájának a kötetben idézett része: „Ilyen eredménnyel harcolt a törökök császára a magyarokkal Nándorfehérvár vára alatt. És őt, aki hencegő lélekkel és gőgös szemmel uralkodni akart az egész földkerekség felett, az Isten ítéletére egy parasztokból álló sereg, amely inkább a sarlóval tudott bánni mint a fegyverekkel, legyőzte. És ő, aki sok trombita és sok dob hangjának kíséretében nagyon is vidáman jött, szomorúan, az éj csendjének leple alatt, gyalázatosan futott el…” (Szent István Társulat 2006)

Magyar Kurír