
Részlet beszámolójából, amelyet Bemutatjuk rovatunkban olvashatnak:
„Afrika felfedeztette velem belső énem egyik Achilles-sarkát, így nem tudom többé hideg kívülállással, a sebezhetetlenség látszatát keltve szemlélni azokat a személyes tragédiákat, amelyekkel a betegágy mellett, a rendelőben vagy az élet más területein találkozom. A beteg elvesztését, akiért küzdünk, az ezt követő csalódottságot, a belső hangulatok, motivációk és érzések hullámzását nem tudom többé a fehér köpeny mögé rejteni.
Itteni életünk ugyanis a nagy fekete közösségen belül zajlik, ahol az általános szegénységben mindenki egymásra van utalva, és senkinek sem lehet egyszerre két vagy három különböző élete. Amikor egyszer csak nincs többé víz az otthonokban, mindannyian ugyanahhoz a folyóhoz megyünk, hogy teletöltsük kannáinkat: orvosok és nővérek, tanárok és tisztviselők, kétkezi munkások és diákok. S ott, a folyóparton, a lemenő nap vörösében egyszerre mindannyian egyformák vagyunk, és minden lelepleződik. Együtt nevetünk a sors hozta találkozásunk apropóján, s nem fontos többé, hogy ki kicsoda, mert előbb vagyunk barátok és sorstársak, mintsem hogy a titulusokat kiosztottuk volna egymásnak. Itt a sikeresség mértéke nem az, hogy ki milyen egzisztenciát tudott teremteni összegyűjtött vagyonából, hanem hogy mire volt képes annak hiányában: mennyire tudott következetesen hű maradni hitében, becsületében és jellemében.
A feketék örök mosolyukban, pergő ritmusaikban, táncaikban és eleven hagyományaikban ma is azt üzenik a világnak, hogy az ember közösségi lény, s az egyén közösség nélkül halott. Talán ezért is mondják sokan, hogy ha a világnak valahol volna egy szíve, az egész biztosan Afrikában dobogna.”
Fontem történetéről itt olvashatnak, képeket pedig a Galériában láthatnak.
Magyar Kurír
Forrás: Új Város folyóirat