Évközi 11. vasárnap, június 16.

1. Az egyház nem civil szervezet
Az utóbbi évek polgári átalakulása magával hozta az ún. civil szervezetek megszületését. Ezek a közösségek a legkülönbözőbb céllal – tudományos, társadalmi, gazdasági – alakulnak meg, létrehozóik szándékainak megfelelően.
Ha megkérdeznénk az embereket, minek tartják az egyházat, bizonyosan lenne olyan válasz, mely az egyházat a civil szervezetek közé sorolná be. Ez azonban alapjában véve téves felfogás. Mi a különbség pl. egy horgászegyesület és az egyház között? A horgászegyesület néhány ember szabadidő-hasznosítási igényéből születik és addig marad fenn, amíg tagjai lelkesednek a horgászatért. Ha megszűnik az igény, megszűnik a szervezet. Az egyház azért nem civil szervezet, mert nem az emberek lelki igényéből született, hanem Jézus akaratából. Ezen felül nem csak addig marad fenn, amíg a tagoknak erre lelki igényük van, hanem olyan szervezet, melyen „az alvilág kapui sem vesznek erőt” (Mt 16,18), vagyis örök.
Mire alapozzuk ezt a megállapításunkat, miszerint az egyház nem civil szervezet, hanem Jézus által egybehívott szent gyülekezet (görögül ekklésia)? A mai evangéliumban hallottakra, mely beszámol a tizenkét tanítvány kiválasztásáról és küldetéséről.
2. A tizenkét tanítvány meghívása és felhatalmazása
A tizenkét tanítvány névlistája négy helyen szerepel az Újszövetségben: a három szinoptikusnál és az ApCsel-ben. A tizenkettővel Jézus profetikus jelet szánt Izraelnek, s azt akarta ezzel megmutatni ennek a népnek, hogy össze kell gyűlniük Isten küszöbén álló országa számára. A tizenkét apostol a tizenkét pátriárkára emlékeztetett, s ez már önmagában jelezte, hogy Jézus szeme előtt Isten új népe, az egyház képe lebegett.
Ami a tizenkettő küldetését illeti, az egészen más volt, mint a rabbik tanítványainak küldetése. A rabbik tanítványai ugyanis mesterük tanítását képviselték, Jézus tanítványai viszont magát Jézust képviselték. Ezért mondta Jézus tanítványainak, hogy „aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el!” (Lk 10,16) A tizenkettő küldetése tehát nem egy tanítás képviselete, hanem Jézus személyének képviselete. Jézus azonosította magát tanítványaival, saját hatalmában részesítette küldötteit: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).
3. Az egyházért végzett imádság
Jézus hasonló tettek véghezvitelére hatalmazza fel őket, mint amit maga is végbevitt: tisztátalan szellemek kiűzésére, beteggyógyításokra, halottak feltámasztására. E felhatalmazásra egyikük – karióti Júdás – nem volt méltó. Feltűnő, hogy a négy apostollista mindegyikét Péter neve kezdi, és karióti Júdás fejezi be. Mindkettő elhelyezése értékelést fejez ki.
Júdás alakja mintha csak előre vetítené az egyháztörténelem fájdalmas eseményeit, beleértve napjaink botrányos történeteit is: az amerikai pedofil papok esetét. Júdástól kezdve voltak olyan egyházi személyek, akik „elárulták Jézust” (Mt 10,4). Mindig voltak olyan pásztorok, akik ahelyett, hogy – Jézus megbízása alapján – összegyűjtötték volna a rábízottakat, individualista önzésüktől irányítva önmagukat keresték. Önmaguk keresése olykor a hatalom és vagyon megragadásában, olykor pedofil vágyak kielégítésében, vagy más bűnben nyilvánult meg. Júdástól fogva minden korban voltak rossz pásztorok. Nem eredendően voltak rossz pásztorok, hanem engedve a kísértéseknek belesodródta jézusi küldetésük elárulásába. Lehet ezen botránkozni, és a szenzációéhes sajtó meg is teszi. A hívő ember magatartása más kell legyen! Imádkozni kell!
Amint a pap feladata a hívekért végzett ima, a hívek is imádkozzanak a pásztorért, amint Jézus is mondta: „Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz” (Mt 9,38).
Az ApCsel leírja, hogy a jeruzsálemi ősegyház hívei buzgón imádkoztak Péter és János apostolért (4,24 kk), és imájuk eredményes volt.
A mai egyházban is meg kell érezni a kölcsönös felelősséget, nem engedhetjük, hogy a mai közszellem hatására úgy gondolkodjunk az egyházról, mint egy lelki igényeket kielégítő civil szervezetről. Nem engedhetjük, hogy a sajtó hatására mi is lecövekeljünk a botránkozás szintjén.
A kölcsönös felelősség ennél többre indítson: az imádságra. A rossz szándékú emberek ereje a kimondott és leírt szavakban van, ahogy a Ps 12,5-ben olvassuk: „Nyelvünk az erőnk, ajkunk a segítőnk.” A mi erőnk nem a nyelvünkben van, hanem Istenben. Ebbéli meggyőződésünket fejezzük ki az egyházért végzett imánkkal. Ámen. Verőcei Gábor/MK