Évközi 13. vasárnap, 2002. június 30.

1. A missziós munka résztvevői
Korunk egyházában egyre nagyobb hangsúlyt kap az újra-evangelizálás. Szekularizált világunk ugyanis szakadékot nyitott a hit és az élet között, a hit kevéssé hatja át a mindennapi életet. Ezt a szakadékot át kell hidalni, fel kell tölteni. De hogyan? – kérdezzük. Missziós munkával! Már II. János Pál pápa 11 évvel ezelőtt, első magyarországi útján azt mondta: hazátokban missziós munkára van szükség.
Ha misszionálásról hallunk, régi beidegződés szerint azonnal idegenből jött, jól képzett misszionáriusokra gondolunk. Tévedünk, mert missziós munkát mi magunk is végezhetünk, idehaza, saját egyházközségünkben. Ebben semmi új nincs, ha a mai evangéliumra gondolunk.
Jézus missziós beszédének végén azt mondja: „Aki befogad egy prófétát…, prófétának járó jutalmat kap; aki pedig egy igaz embert fogad be, az igaz embernek járó jutalmat kap” (Mt 10,41). Kik voltak ezek a próféták, és kik az igaz emberek? Az apostoli egyházban voltak apostolok és evangélisták, akik kívülről jöttek, és voltak a közösségen belül élő ún. „próféták”, akik karizmával, kegyelmi adománnyal rendelkeztek, s az ószövetségi prófétákhoz hasonlóan buzdító szavakkal segítették a közösség hitét. És kik voltak az ősegyházban az „igaz emberek”? Valószínűleg az egyszerű hívőt jelentette, aki életpéldájával hatott másokra.
Az apostoli egyházban tehát nem csak kívülről jött apostolok és evangélisták végeztek missziós munkát, hanem a közösségben belül élők is.
2. Missziós munkára van szükség
Az ősegyházhoz hasonlóan ma is érvényes szemlélet az, hogy az evangelizációs munkában minden hívőre szükség van. A jézusi példánál maradva, aki a legcsekélyebb módon – akár csak egy pohár víz felajánlásával – részt vesz a hithirdetők és karizmával rendelkezők tevékenységében, jutalomban fog részesülni.
A szekularizált világ szakadékot nyitott a hit és az élet között. Ezt a szakadékot csak közös munkával lehet feltölteni. Ez az Egyház legégetőbb feladata. Az Egyháznak mindannyian tagjai vagyunk. Pál apostol szavaival élve: az Egyház Krisztus teste (1Kor 12,12 kk.). Krisztus a fő, mi pedig tagjai vagyunk ennek a testnek. Minden tag felel az egész szervezet növekedéséért, még ha szerepe kevésbé feltűnő is.
A fogyasztói társadalom, ezért a hívő ember is hajlamos megfeledkezni arról, hogy neki is feladata van az egyházközségben. Nem azt kell kérdezni, hogy melyik templomban kapom a „legjobb szolgáltatást”, hanem azt kell megkérdeznie önmagától: mit tehetek az egyházközségemért? Ebben az individualista világban tervszerűen rá kell nevelni magunkat az egyházias magatartásra.
Hazánkban a polgári körökön túl keresztény kisközösségekre is szükség van. Vigyázni kell azonban, hogy ezek a kisközösségek ne alakuljanak a plébánia egészétől elzárkózó exkluzív körré. Mi lesz Krisztus testéből, ha a tagok leválnak, a keresztények szétforgácsolódnak, vagy elszektásodnak?
Az ökumenizmus korában nem hanyagolhatjuk el saját egyházközségünk egységét sem! Látjuk az ökumenikus imatalálkozók érlelődő gyümölcseit, melynek katalizátora a Szentlélek. (Itt nem csak a hazai ökumenikus imatalálkozókra gondolhatunk, de a taizéi találkozókra is.) Az ökumenizmus területén elért eredményeket – a kívánatos egységet – miért ne kísérelhetnénk meg saját egyházközségünkben is? Miért ne lehetne különböző korosztályokban imacsoportokat szervezni? Az ősegyház életéről szóló ApCsel számos helyen beszámol arról, hogy az Egyház az imádságban született meg (vö. Act 1,14; 1,24; 6,6; 13,3). A szekták léte önmagában tanúsítja az emberek – főleg fiatalok – közösség utáni vágyát. Az Egyház jövője az evangelizálástól függ. Hitet továbbítani elsősorban az élet tanságával lehet. Tanúságot tenni pedig személyes kapcsolaton keresztül lehet, vagyis emberi közösségben.
Ezért missziós munkaként érezze minden keresztény feladatának minél több vallási közösség létrehozását. Ámen. Verőcei Gábor/MK