ÉVKÖZI 14. VASÁRNAP, „C”-ÉV, 2004. JÚLIUS 4.

Jézus tanítványának lenni nem privilégium, hanem Isten országának szolgálata. Jézus azzal a céllal küldi tanítványait, hogy hirdessék meg: közel van az Isten országa. Mielőtt e szakasz mai jelentőségével foglalkoznánk, először ismerjük meg jobban Szent Lukács elbeszélését (10,1-12. 17-20).
Jézus Jeruzsálem felé tart, hogy messiási küldetését teljesítse. Apostolait már kiválasztotta, és újabb tanítványokat – a hetvenkettőt – is meghív a missziós munkára. Õk alkotják Jézus körül a második kört. Megbízza és elküldi őket kettesével, mert nemcsak hirdetni kell az Isten országát, hanem tanúságot is kell tenni az igazságról. Minden helységbe el kell menniük. Működési területük csak Galilea és Palesztina, a határok majd megszűnnek Jézus mennybemenetele után.
Jézus így szól hozzájuk: kevés a munkás. Ezért kérni kell az aratás urát, küldjön munkásokat aratásába. Az „aratnivaló” alatt az embereket érti. Isten az aratás ura, aki meghív a szolgálatra. A hasonlat rámutat a feladat nemes voltára, de rámutat arra a felelősségre is, amit a munkásoknak vállalniuk kell. Õ maga intéz mindent, ő választ ki és hív, és ő is küld. Minden az ő nevében történik.
Gyakorlati tanácsokkal is ellátja követeit. A farkasok közé küldi őket a veszélyes és nehéz feladatra. Azonban ő ott áll mögöttük. Szegényen küldi őket, ne birtokolják mindazt, ami az utazás biztonságához szükséges. Se erszényt, se tarisznyát, se sarut ne vigyenek magukkal. Azért ne köszöntsenek senkit, mert feladatuk osztatlan odaadást kíván. Magyarázata az lehet, hogy a bonyolult keleti üdvözléseket nem tartja helyénvalónak éppen a figyelem elterelése miatt. Érdemes megjegyezni, hogy Lukácsnál minden követ „siet”. Mária, amikor Erzsébetet meglátogatja, a pásztorok, amikor Jézus köszöntésére indulnak, és Fülöp diakónus is. A tanítványokat a védtelenség jellemzi, a szelídség az ellenséges magatartással szemben, az otthontalanság és a szegénység. Így tudnak mindentől függetlenül a feladatuknak élni.
Az egyes házakban való viselkedésre is szabályokat ír elő Jézus. A tanítás a ház lakóitól terjed tovább. Ezért „Békesség e háznak” – üdvözlet és ajándék egyszerre. Az igehirdetés udvariasan és előzékenyen kezdődjék. A rabbinikus hagyomány is fontosnak tartja a kölcsönös udvariasságot. A békesség sokkal többet jelent, mint valami formalitást. Előre tekint arra az üdvösségre, ami az igehirdetés célja. A követek Jézus küldetését teljesítik.
Az üdvözlő szavak létre is tudjuk hozni azt, amit hirdetnek. Jézus születése békét hoz a világnak, vagy – egy nagyot ugorva – Jézus feltámadása után e szavakkal köszönti az apostolokat, amikor átadja nekik a bűnbocsátó hatalmat. És számos esetben hangzanak el mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben ilyen üdvözlések. Tehát mindez nem üres formaság.
Fontos kritérium az is, hogy a tanítványok otthon érezzék magukat. Ezért fogadjanak el mindent, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne vándoroljanak egyik házból a másikba, mert ezzel befogadójuk rossz hírét keltik.
Amikor Jézus részletesen elmagyarázta nekik, hogy mit kell tenni az egyes házaknál, a következő részben elmondja nekik, mit tegyenek és cselekedjenek, ha egy városba betérnek. Fogadják el az eledelt, és segítsenek a betegeken. Hirdessék meg: Elérkezett az Isten országa. Azonban azzal is számolni kell, hogy elutasíthatják őket. Szinte kegyetlen utasítást ad Jézus: a port is rázzák le a lábukról, amint a zsidók tették, ha a pogányok földjéről hazájuk földjére léptek. Minden közösséget megszakítottak ezzel a cselekedettel. Ezt tegyék e szavak kíséretében: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.
A tanítványok munkájuk végeztével visszatérnek, és örömmel számolnak be útjukról. Egyetlen dolgot emelnek ki a számos esemény közül: a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek. A sátán hatalmát megtörte az Úr ereje. Azonban sokkal jelentősebb, hogy nevük föl van írva a mennyben. Jézus szavai az antik városok gyakorlatára utalnak, hogy akit a polgárok listájára felvettek, azok a város lakóinak nyújtott minden előnnyel rendelkeznek. Isten lakóhelye a menny, ahol hasonló „polgárlistát” képzeltek el, ami nem más, mint az „élet könyve”.
Az evangélium előkészületeként Izajás könyvéből (66, 10-14) halljuk az Isten országáról való tanítást. Mondanivalóját az édesanya hasonlatához köti. Állandó párhuzamot hoz az édesanya tevékenysége és Isten országának megnyilvánulása között. Ahogy az édesanya az élet hordozója, és segítője gyermekének, hasonlóképpen cselekszik az Úr a Szent Város polgáraival. A 65. zsoltárral hálálkodik az Egyház a gondoskodásról és a szeretetről. Az ószövetségi tapasztalat egyetemes lesz az Újszövetség világában.
Szent Pál tanításából (Gal 6,14-18) hozzátehetjük, hogy aki Isten országához tartozik, vállalja a sorsközösséget, és új teremtmény lesz. Jézus ajándékait – a békét és az irgalmat – nyeri el az, aki belsőleg át tudta formálni életét.
A mise könyörgései több témát érintenek. Elénk állítják a megalázott, megváltást szerzett Jézust. A bűn szolgaságából kiragadta a bűnös emberiséget, és ezért örömet nyert a világ. De az örök áldozat ünneplése segítsen a szentebb életre, és a szeretet ajándékai vezessenek el az örök életre.
Meg kell szívlelnünk II. János Pál pápa buzdítását: „A remény evangéliumának szolgálata az evangelizáló szeretet által mindenkinek feladata és felelősége. Ugyanis bármilyen karizmája és szolgálata van valakinek, a szeretet a fő irány, amit mindenkinek követnie kell, s mindenki képes követni: a szeretet az út, melyre az egész egyházi közösség meghívást kapott, hogy Mesterének nyomában járjon” (Az Egyház Európában, 33). Verbényi István/MK