ÉVKÖZI 2. VASÁRNAP, 2004. január 18. „C” év, Jn 2,1-11

„Sion miatt nem hallgathatok, és Jeruzsálem miatt nem nyugszom” (Iz 62,1).
1. A babiloni fogság után elhangzott prófétai mondat lehetne általában az Isten szeretetének kulcsmondata az Ószövetségben. A teremtés óta minden az emberért van. A választott nép története pedig úgy, amint van, tulajdonképpen Isten adakozó nagylelkűségének a sorozata. Istent szinte „nyugtalan”, fel-feltörő tenni akarás, segítségnyújtás jellemzi, amellyel szemben áll az ember tehetetlensége, önzése, félelme, elnehezülése. Amíg ő, a hatalmas és félelmetes, a Mindenható nem nyugodhat Jeruzsálem miatt, addig a pusztai vándorlás népe kifáradt a várakozó menetelésben, leült a sivatagban, visszakívánkozott Egyiptomba. Jahve ennek ellenére folyamatosan „lökdösi” őket előre, nem hallgat, és nem nyugszik, vezeti, ösztönzi őket a cél felé: „Mint a vőlegény, örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened” (5. v). Pedig ez a „kikapós” mennyasszony mennyire hűtlen, méltatlan, a Vőlegény mégis hív, ajándékoz, tervez, jövőt készít. Isten valami félelmetes elszántsággal áll az ember oldalán, szereti annak minden hibája, bűne ellenére. Ebből láthatjuk, hogy ő Isten és nem ember, azt teszi, amit ember nem tenne meg soha. – Hány jól induló párkapcsolat szakad meg, mivel az egyik fél nem képes magát teljes elkötelezettségre szánni, mivel kiderül valamilyen emberi hibája, gyarlósága, ami egy életen át elviselhetetlen. Az egyoldalú, viszonzatlan, beteljesületlen szerelem pedig a legkínosabb emberi élményeink egyike.
2. Jézus Anyjának megjegyzése az evangéliumban a mi hiányos, töredékes, mulasztásokkal teli emberlétünket tükrözi: „Nincs több boruk!” Igen, a világ szenved, mert nincs Bangladesben egy marok rizsük, Indiában házuk, munkájuk, Irakban és Afrika nem egy országában békéjük, egészségük. De hány európai embernek nincsen jövője, erős hite, kitartó reménye? Hiányzik a társadalomból, sok egyházi közösségből az igazi bor öröme, az Evangélium nyugalma, az istenes élet boldogsága. Jézus első csodájában ezt a megrendült helyzetet akarja orvosolni, ő azért jött, mert „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom!” (Jn 5,17) Az ő tevékenysége azonban nem hétvégi kiskert-művelés, nem hobbi, nem haszontalan időtöltés. Első „akciója” máris nyilvánvalóvá teszi azt, amiről a többi is szól: Isten azt adja, amire nekünk szükségünk van. A kánai menyegzőn nem jó szó kellett, nem humoros, kedélyes társalgás, vagy magasröptű filozofikus előadás, hanem egyszerűen bor, ami nélkül tönkrement volna az ünnep. Jézus ezt nyújtja „nászajándékul” az új házasoknak, meg mindannyiunknak. – „Nagyobb örömöt adtál szívembe, mintha bor és búza bőségben lenne” - mondja a zsoltáros (4,8). A kánai bor több mint a túlélés, a tűzoltó segítségnyújtás öröme. Ez a bor az ünnep, a barátság, a lakoma, a házasság, a szeretet, az új élet és a minden gyengeségünk fölötti győzelem öröme. A bor jele a lelkesedésnek, a belső oldottságnak, a gátlások és félelmek megszűnésének. A Bibliában és a kultúrtörténetben is a bor egy olyan élet szimbóluma, amely boldog, önfeledt, kiteljesedett, szemben azzal, ami bezárt, búskomor, életunt.
3. Isten tettrekészsége, dinamikája nemcsak az ajándékozás tárgyában felülmúlhatatlan, hanem cselekvése idejében és módjában is. Jézus jókor változtatja át a vizet borrá, nem túl korán és nem is későn. Ez az a pillanat, amikor adnia kell. Amikor ő cselekszik, akkor más már cselekvőképtelen, de neki van rá hatalma. Akkor tesz csodát, amikor megkezdődik dicsőségének kinyilvánulása. Még nem jött el, de már közeleg az ő órája, a megváltás teljesedése, kereszthalála és föltámadása. Isten tetteiben az is különös, hogy rejtőzködő: „Nem tudta a násznagy, honnét való a bor, csak a szolgák, akik merítették”. A háttérből, szerényen, észrevétlenül cselekszik Jézus: nem hivalkodik, nem mutogat másra, nem keres bűnbakot, nem hibáztat senkit: ki az oka annak, hogy nincsen elegendő bor? Úgy tesz, ahogy tanítja: „ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb!” (Mt 6,3) Csak az Isten ilyen, mesterien precíz, eredeti, maradéktalan. S mindez egy házasságkötés kapcsán derül ki, nem magyarázva, nem túlhangsúlyozva, csak éppen jelzésszerűen érzékeltetve, hogy Isten tud az örömünkről, ő akarja, ő kiegészíti, ő beteljesíti azt. Kánában ott van az egész emberi élet: a házasságkötés előtt állók, a családban élők, a szolgáló lelkek, a vendégek, a magányosok, az anyák és a gyermekek, mindannyian.
IV. Béla leánya, Szent Erzsébet unokahúga, domonkos nővér: Árpád-házi Szent Margit, akire ma emlékezik a magyar egyház, életének 28 rövid éve a vezeklés, az engesztelés, az önsanyargatás, a betegek szolgálata volt, a tatárjárás pusztításának, örömtelenségének megszüntetéséért. Élete a bontakozó magyar keresztény fiatalság színtiszta bora volt. – Ma, amikor a keresztények egységének imahete is kezdetét veszi, mi sem hallgathatunk, mi sem nyugodhatunk Sion és Jeruzsálem miatt, országunk, nemzetünk, családjaink, házaspárjaink, közösségeink, egyházunk miatt. Isten tettrekészsége minket is sarkall, hogy csodáinak részesei és eszközei lehessünk! Pákozdi István/MK