ÉVKÖZI 21. VASÁRNAP „C”-ÉV, AUGUSZTUS 22.

Az Ószövetség történetében állandóan érzünk egy nagy feszültséget. Isten kiválasztotta a választott népet, és megígérte nekik, hogy oltalmazójuk, védelmezőjük lesz egész életük folyamán. Ez kiterjedt arra is, hogy a környező népek kulturális befolyásával is képesek lesznek szembeszállni. A választott nép fogságában is elkülönülve élt, hogy Isten parancsait maradéktalanul megtartsa. Tagjai között számos olyan egyéniség volt, aki az idegen népbe való asszimilálódás ellen keményen szembeszállt a néppel és ostorozta őket, mint pl. Dániel és társai. De példaként lehet említeni a Makkabeusokat is, akik a szabadságukért harcoltak. Más szentírási szövegek pedig az egyetemesség mellett szólnak, amint a Teremtés könyvének első lapjai, vagy az utána következő események elbeszélései.
A mai vasárnap olvasmánya (Iz 66,18-21) ezzel az utóbbi témával foglalkozik, elénk állítva Izajás próféta jövendölését. Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a választott nép sohasem érezte feladatának, hogy a nemzetek felé forduljon missziós tevékenységével. Csak nagyon rövid ideig játszott ez szerepet. A próféta így fogalmazza meg ezt a gondolatot: „Eljönnek majd, és meglátják dicsőségemet.” Tulajdonképpen az egyetemesség abban nyilvánul meg, hogy meglátják Isten dicsőségét mindazok a nemzetek, akik megszabadultak. Azok is részesülnek bizonyos jelekben, akik soha nem hallottak Istenről, és soha nem is látták dicsőségét.
A 20. versben egy hatalmas felvonulást ír le a próféta, és még a helységeket is felsorolja, ahonnan a népek felsorakoznak minden irányból. A 21. vers értelmezése nehéz. Ennyit mond: „közülük is választok magamnak papokat és levitákat – mondja az Úr.” Nem világos, hogy a szerző a diaszpóra zsidóságára gondol, vagy a pogányokra. Ugyanis előzőleg mindkettőről beszél. Jelen esetben – a jelentősebb biblikusok szerint – inkább a pogányokra kell gondolni. Ebben az esetben egy radikális üzenettel zárul ez a rész: a pogányok is belépnek a papság soraiba. Ez azért érdekes, mert éppen ebben a korban fosztották meg a leviták egy részét kultikus funkcióitól. De ugyanakkor jelentős azért is, mert a papság köre kiszélesül, jelezvén, hogy az emberek üdvössége egyetemes jellegű.
Az üdvösség kérdése szerepel az evangéliumban (Lk 13,22-30) is. Az eset útközben történik, amikor valaki egy kérdést vet fel: Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek? A kérdező „Uram”-nak szólítja Jézust. Úgy tekint rá, mint akinek a véleményére adni lehet. Olyan kérdést vet fel, aminek a különböző válaszait ismerheti az illető. A farizeusok azon tanítása uralkodott, hogy az egész Izraelnek része van a jövő világban. Volt azonban ellenkező vélemény is, amely szerint „csak keveseknek hoz enyhülést a jövő világ”. Tehát ezért az érdeklődés. Jézus azonban nem számokban válaszol. Törekedjetek bejutni a szűk kapun – szól Jézus. Sokan próbálkoznak, de nem tudnak bejutni. Jézus még világosabban fogalmazza meg mondanivalóját, amikor hallgatói értésére adja, hogy a ház ura felkel, és bezárja az ajtót. Ezután minden próbálkozás hiábavaló. Az érvek nem érnek semmit, a válasz mindig csak elutasítás. Ott sírás, és fogcsikorgatás lesz – teszi még nyomatékosabban hozzá Jézus. Eddig az is nyilvánvaló volt, hogy ez a választott népnek szólt, hisz ők voltak a hallgatói. A folytatásban Izajás gondolatát halljuk, ami az egyetemességre utal. Így hangzik: Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak Isten országában. A jelenlegi viszonyok megfordulnak, mert így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.
Az Isten országába való bejutás nem a testi származás révén történik. A választott nép előnyt élvezett, az ősatyák birtokolták az ígéreteket, a próféták közvetítették az Isten üzenetét. Azonban mindez nem elégséges arra, hogy az üdvösség birtokosai legyenek. Jézus felajánlja a pogányoknak is, de mindenkinek vállalni kell a hozzá vezető utat, az erőfeszítéseket, amit Jézus a szűk kapu képével állít elénk.
A Zsidókhoz írt levél szemelvénye (12,5-7. 11-13) kapcsolódik az előbbi témákhoz. Nem hagy kétséget, hogy az Úr eszközei közé tartozik a fenyítés is. Ez szomorúságot okoz, de nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy ez is az Úr szeretetéhez tartozik. Később azonban – ahogy a szerző írja – az igaz élet és a békesség gyümölcsét termi azoknak, akik ezt elviselik. Ezért erősítsétek meg kezeteket és a megroggyant térdeket. Így kell járni, hogy a megbénult tag meggyógyuljon.
A szentírási szakaszok az állandó fáradozásra és küzdésre hívták fel a figyelmet. A liturgia többi szövege megfogalmazza helyes magatartásunkat. Nemcsak azért jövünk össze vasárnaponként az Eucharisztia ünneplésére, hogy napunknak legyen egy ünnepi eseménye. A könyörgés már tudatosítja bennünk, hogy Isten kegyelmi ajándékában részesülünk akkor, amikor egy akarattal követjük Urunkat. A világ nagyon változatos életet állít elénk. Itt választás elé állít minket. Ha az igazi örömöket akarjuk elérni, akkor szeretetből el kell fogadnunk parancsait, és vágyakozni kell arra, amit ígér. Az élet milyen sokszor reményeket ébreszt bennünk, aztán később kiderül, hogy ez silány cél volt, ami nem boldogította az embert. Hányszor előfordul, hogy az anyagiak biztonságát egy betegség pillanatok alatt lerombolja. Vagy a tisztességtelen ügyek tönkreteszik a becsületet. A lelkiismeret elől nincs menekvés. Az egyetlen igaz érték – a Felajánló könyörgés szerint – Krisztus áldozata, amely a lelki adományokban és az áldozatvállalásban erősíti meg a krisztushívőket. A Krisztussal való találkozás meghozza a teljes gyógyulást, és hozzásegít ahhoz, hogy Isten tetszésére éljünk. Ennél fontosabb pedig nem létezik számunkra. Ámen. Verbényi István/MK