ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP „C”-ÉV, 2004. AUGUSZTUS 29.

Amikor Jézus példabeszédeit halljuk vasárnapról vasárnapra, azzal a lélekkel kell közelednünk, amit a mai olvasmányban Sirák fia könyvéből hallunk. Így ír: „A bölcs szíve nyitva áll a bölcsek szavának, s a figyelmes fül bölcsességre vágyik.” (3,31) De ez áll a szerző szavaira is, mert az életben követendő tanácsokat ad.
Az alázatosság és a gőg minden kor problematikus és sokat vitatott kérdése. Az imént hallott olvasmány először az alázatosság témáját tárgyalja. Prosper Aquitanus (+455) Demetriosnak írt egy levelet, amely Az igazi alázatosságról címet viseli. A címzett figyelmébe ajánlja a gőgösséggel ellentétben az alázatosságot, mert akkor tetteiben teljesen biztos lehet. Az Isten leghasznosabb adománya, mert nemcsak a nyilvánosan történt dolgok miatt nem kell aggódni, hanem még a lelkiismeret legbensőbb titkai miatt sem. Sok formája van az alázatosságnak, szép a maga külsőségében, és sokáig fénylik az ember bensejében. Nem zavaros, nem titokzatos vagy nyugtalan, mert – a 118 zsoltár szerint – nagy a békesség azokban, akik szeretik az Isten törvényét, és annak az útján járnak. Van egy nagyon érdekes megfigyelése, amikor az alázatosság ismertető jegyének nevezi a hűséget a közösségi élet kötelezettségei iránt. Egyben biztosítja magának az Isten jóakaratát és szorosabbra fűzi a szociális élet kötelékeit. Az alázatosság megerősíti a szeretetet – utal Szent Pál gondolatára. Számos példában mutatja be, hogy az elöljáró, a gazdag, a családfő esetében mennyire pozitív az alázatosság erényével élni. Ugyancsak fontosnak tartja ezt az Egyház életében is mindenki számára.
Az Isten szeretetéről szól a Válaszos zsoltár, és a válasz kiemelten említi, hogy Isten gondoskodik a szegényről, akinek hajlékot készít.
Az olvasmány gondolatát az evangélium tanítása folytatja. Jézus betért egy farizeus házába, és amint sokszor megtörtént, a látottakból indult ki. A vendégek válogatják a helyüket, vagy helyesebben tülekednek azokért. Nem a személyek kora, hanem a méltósága volt a döntő. Úgy válogatják a helyeket, ahogyan ezt saját rangjukról feltételezik. Pedig ismerik az okosságnak azt a szabályát: „Maradj két-három hellyel lejjebb annál, ami megillet, és várj, míg nem mondják: Jöjj ide föl! – inkább, mint hogy így szóljanak hozzád: Menj lejjebb”! Ez náluk nemcsak az okosság követelménye volt, hanem erkölcsi meggondolásból származó magatartás. Jézus maga mondja ki a tanulságot: Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják. Jézus így megfogalmazza a helyes emberi magatartás normáját, amit érvekkel megindokol, és emberhez méltó viselkedési elvet állít hallgatói elé.
Jézus azonban nem fejezi be tanítását. Egészen új körülményt jelent, hogy közvetlenül a házigazdához fordul. Látva a helyekért való tolakodást, Jézus még egy fontos figyelmeztetést mond nekik. Természetes, emberi gondolkodás, hogy akik házukba vendégeket hívnak, maguk választják ki őket. Jézus mennyire ismeri az emberi gondolkodást! Az étkezési meghívásoknál a barátokat, rokonokat, ismerősöket és a gazdagokat hívják meg. Jézus helyteleníti ezt a felfogást, mert ennek hátterében a viszonzás lehetősége áll. Hátterében az a számítás áll, hogy amint másokat meghívott asztalához, úgy ő is elvárhatja, hogy vendégül lássák. Jézus saját elvárását adja elő: hívd meg a szegényeket, a bénákat, sántákat, vakokat. Õk nem tudják ezt neked viszonozni. A jutalom kettős: boldog leszel a földi életben emiatt. De sokkal jelentősebb, hogy az igaz feltámadásában kapja meg jutalmát. Jézus mindig túlmutat a földi életen. Sokan vannak ugyanis, akik a földi paradicsom bűvöletében élnek, számukra minden remény itt a földön van. Jézus azonban mindig elénk állítja a túlvilág reményét, az érte való küzdelmet, és annak elérhetőségét is.
A Zsidókhoz írt levél szemelvénye (12,18-19. 22-24a) mintha kissé kilógna a mai szentírási szakaszok sorából. Bár témájában az ószövetségi áldozatról szól, de nem lehet magabiztosan, szinte fennhéjázó módon közelíteni az Istenhez. A zsidók ugyan megrémültek a külső jelek miatt, és könyörögtek Istenhez, hogy ne így szóljon hozzájuk. A keresztények nem az ószövetségi hegyhez, lobogó tűzhöz járulnak, amely a félelmet sugallta a választott népnek. Õk az élő Isten szent városához, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához tartoznak. Ez a személy pedig nem más, mint maga Jézus, az Újszövetség közvetítője. Amíg az előző szentírási szakaszok az élet egy területének magas erkölcsi normáját adják, addig itt magyarázatot kapunk arra, hogy Jézus személye miatt nem cselekedhetünk máshogy. Jézus az, aki tettekre – az alázatosságra és a szeretetre – sarkall minket.
A mise könyörgésében Istent legfőbb jónak és minden jóság forrásaként szólítjuk meg. Õ képes arra,, hogy növelje bennünk a vallásos buzgóságot, amelynek egyik értékes kincse az alázatosság, amely Istennek drága adománya számunkra (vö. az olvasmány magyarázata). Ereje pedig éppen abban az áldozatban van, amit ő szeretetből, és alázatból magára vállalt. Ha pedig már Krisztussal találkoztunk a szentáldozásban, akkor testvéreink szolgálata a szeretet megvalósítása.
A miséző pap választhatja meg az eucharisztikus imát, amelyet a misében használ. Ma nagyon alkalmas még teljesebbé tenni elkötelezettségünket a VII. C. kánonnal. Már a prefációban így imádkozunk: Õ szerette a szegényt, a beteget, a kitaszítottat és a bűnöst, és nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett. Úrfelmutatás után pedig felszólít a cselekvésre: Nyisd meg szívünket a körülöttünk élő emberek iránt, hogy szeretettel megosszuk bánatukat és aggodalmaikat, reményeiket és örömeiket, és utat mutassunk nekik az üdvösségre. Ennél szebb szolgálata nem lehet a keresztény embernek. Ámen. Verbényi István/MK