ÉVKÖZI 23. VASÁRNAP „C”-ÉV, 2004. SZEPTEMBER 5.

A vasárnapi szentmise nagy ellentmondással kezdődik. A könyörgésben azzal fordulunk Istenhez, hogy megváltott és gyermekeivé fogadott bennünket. Ez végtelen nyugalommal tölt el minket, mert két olyan ajándékot említ, amely a hívő ember számára sokat jelent. Ezek a megváltás és az istengyermekség. Azonban amikor a könyörgésen túljutunk, megdöbbentenek bennünket a szentírási szakaszok. Zavarunkban nehezen tudunk eligazodni bennük.
A könyv a Vulgátában a „Bölcsesség könyve” címet viseli, míg a „Salamon Bölcsessége” a LXX kézirataiban található. Ma mindkét cím szerint szoktak a könyvre hivatkozni. Annak ellenére, hogy Salamon neve szerepel, de a könyv nem készülhetett az ő uralkodása alatt, hanem jóval később. A LXX szellemi környezetéhez tartozó könyvvel állunk szemben, de írásának idejét a tudósok legnagyobb része a Kr. e. I. század második felére teszi. Keletkezésének helye minden bizonnyal Alexandria. Gondolatvilága rokonságot mutat a korabeli zsidó-alexandriai viszonyokkal. A könyv szerzője Salamonnak mondja magát – de ez semmiképpen sem Salamon királyra vonatkozik. A mai olvasmány a könyv azon részéből való, amely különböző filozófiai kérdéseket vet fel (6,10-9,18). Közelebbről Salamon imája a bölcsességért (9,1-18). Ez az ima három részre osztható: Istent arra kéri Salamon, hogy neki is adja meg a bölcsességet, mert ő is ember; a bölcsességet kéri, hogy igazságosan uralkodjék népe felett, mert ez tetszik az Istennek; a harmadik részben – ez a mai olvasmány – kifejti, hogy senki sem ismerheti meg az Isten szándékait, akaratát és terveit, mert az ember gyarló. Még a földi dolgokat sem tudja tökéletesen megismerni, hogy ismerhetné meg az égi dolgokat? Isten segítsége nélkül nem ismerhette volna fel az ember az ő akaratát, és az emberek útjait a földön. Be kell látni, hogy csak a bölcsesség által menekülhettek meg az emberek.
A visszatérő válaszban a 89. zsoltár 1. versét énekeljük: „Te lettél, Uram, menedékünk, nemzedékről nemzedékre.” A zsoltár pedig az emberi élet számos lehetetlen helyzetét sorolja fel, amire mindig az Isten oltalma a biztonságos megoldás.
Az életben adódó helyzet megfelelő megoldására nagy szükség van a bölcsességre. A konkrét eset a Filemonhoz írt levélben található (9b-10.12-17). Az öreg Pál apostolt a szeretet arra indítja, hogy a rabszolga Onezimuszért kérlelje gazdáját. Szerette volna maga mellett tartani azt, akinek bilincseiben adott életet, de Filemon tudta nélkül ezt nem akarta megtenni. A végső érve, hogy úgy fogadja a kereszténnyé lett rabszolgáját, mintha ma az Apostol menne hozzá.
Az Isten törvénye megtartásának és követésének alapjait a keresztény ember a mai evangéliumban is megtalálja. Sőt, radikálisnak, talán még kegyetlennek is gondolhatjuk. Azonban meg kell értenünk, hogy a Jézushoz való tartozás teljes elszakadást kíván (Lk 14,25-33). A 25-27. vers leírja a körülményeket, és közli Jézus szavait. Nagy népsokaság követte, és az úton időnként Jézus hátrafordul és tanítja őket. Biztos, hogy Jézust ellentmondásos személynek tartották, de mindenképpen érdekelte őket az új tanító, aki Palesztina útjait járja. Mit jelent Jézus követése? Jézus hátrafordul, és tömören ennyit mond: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom”. Ebben a mondatban számunkra a legnagyobb problémát a „gyűlölni” kifejezés jelenti. A szemita beszédmód szerint ennek jelentése, hogy tudatosan mindent háttérbe kell szorítani, kivétel nélkül.
Léviről, a templomnak szolgáló leviták ősatyjáról olvassuk, hogy atyjáról és anyjáról azt mondotta, hogy nem ismeri őket. Testvéreire rá sem nézett (MTörv 33,9), mert megalkuvás nélkül a templomhoz, a törvényhez és Isten szövetségéhez volt kötve. Ez egy olyan nagy dolog, hogy mindent háttérbe kell szorítani. Az ószövetségi példa még inkább kiemeli, hogy Jézus tanítványának is ezt kell tennie. Csak benne van az üdvösség – olvassuk az Apostolok cselekedeteiben (4,12).
Majd folytatja Jézus: „Aki tehát nem hordozza keresztjét és nem így követ, nem lehet az én tanítványom”. Ez még inkább kifejezte a Krisztus követés nehézségét. A képet nagyon jól ismerték a korabeli hallgatók, hisz az elitéltnek a keresztgerendát kellett a kivégzés helyére vinnie. Ez a halálnem a becstelenek, szökevények és rabszolgák kivégzésének módja volt. Az illető minden emberi becsületét elveszítette. Az a mondás járta: „Átkozott, aki a kereszten függ” (Gal 3,13). Tehát teljes elszakadást jelent a Krisztus követés – szögezi le a szakasz végén Jézus.
Két példabeszéddel világítja meg, hogy mindezt csak megfontoltan szabad vállalni. A torony építése nagyon alapos és gondos előkészületet kíván. Ha ez nincs meg, akkor gúny tárgya lehet az építtető. De a gondatlanul előkészített hadba vonulás is ugyanezt az eredményt hozza, ha nem küld követet a másik királyhoz a béke megkötésére.
A szentmise könyörgésében szereplő másik kérés ezen utóbbi célra irányul, amikor azért imádkozunk, hogy Isten vezesse el a hívőket az igazi szabadságra. Amikor a Krisztus követés életünk során hol kisebb, hol jelentősebb dologban felmerül, érezzük a döntés súlyát. És valóban nagy szükség van a helyes döntés szabadságára. A Felajánló könyörgésben az áldozat hatásaként szívünk egybekapcsolását kérjük, amit a Krisztussal való tartozás megerősít bennünk.
A mai vasárnap gondolatvilágához jól illeszkedik az Évközi vasárnapokra szóló VII. prefáció. Az Atya akarata szerint a Fiú hozzánk hasonlóan élt a földön, de minden bűn nélkül. Engedelmessége által azt szereti bennünk, amit Fiában kedvelt. Számunkra pedig ez a vigasztalás földi zarándokutunkon. Ámen. Verbényi István/MK