Évközi 24. vasárnap, 2002. szeptember 15.

1. „Ez már mégiscsak sok! Mindennek van határa!” – szoktuk hallani a méltatlankodó kijelentést leginkább akkor, amikor másodszor vagy harmadszor ér valakit megbántás és igazságtalanság. Mindegyikünknek van ilyen tapasztalata, Péter apostolnak is volt hasonló, azért kérdezte Jézustól, hogy hányszor kell megbocsátani? Hol van a megbocsátás határa?
Miután mi úgy tapasztaljuk, hogy a legtöbb ember a második vagy harmadik megbántásra már elveszti türelmét és felcsattan, Péter apostolt egyenesen a türelem bajnokának is tekinthetnénk, mert azt kérdezi Jézustól, hogy „talán hétszer kell megbocsátani?” (Mt 18,21). Péter apostol úgy érezhette, hogy a hétszeri megbocsátással már túllépett az ésszerűség határán. Annál meglepőbb Jézus válasza: „nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” A hetvenszer hétszer kifejezés hebraizmus, amely annyit jelent, mint határtalanul sokszor, azaz mindig meg kell bocsátani. Jézus szerint a megbocsátásnak nincs határa. Mielőtt Péter apostol, vagy akár mi azt mondanánk erre, hogy „ez már mégiscsak sok, mindennek van határa”, Jézus elmond egy példabeszédet (a királyról és két alattvalójáról), amellyel megjelöli a megbocsátás alapját: a szeretetet.
2. A megbocsátás alapja a szeretet és nem az igazságosság!
Az első szolga – a mai értelemben vett miniszter – mesebeli összeggel tartozik a királynak, olyan összeggel (10 ezer talentummal), amely ma az államadóssággal vethető össze. Mivel nem tudja megadni, a király az akkori szokásoknak megfelelően el akarja adni miniszterét és családját rabszolgának. Erre föl a minisztere könyörgőre fogja a dolgot. Érdemes megjegyezni, hogy nem tart bűnbánatot, nem is bocsánatot kér, hanem haladékot. Nyilvánvaló, hogy ezt az összeget képtelen visszafizetni életében, de aki időt nyer, életet nyer – gondolhatja magában a ravaszdi miniszter. A király azonban meglepetésére nem az igazságot érvényesítette, hanem a szeretetet gyakorolta: elengedte egész tartozását. Megbocsátása határtalan – akárcsak Istené.
A példabeszéd itt éles fordulatot kap. Ez a miniszter – akinek elengedték minden adósságát – nem engedi el a neki tartozó társ jelentéktelenebb adósságát, hanem börtönbe vetteti. Vagyis ő nem a szeretetet gyakorolta, hanem a törvényes igazságosságot érvényesítette. Ezért elnyerte büntetését a királytól: ő került az adósok börtönébe.
A példabeszéd erkölcsi tanítása egyrészt az, hogy a puszta igazságosság adott esetben igazságtalansággá válik. Az igazságosságnak mindig együtt kell járni a szeretettel. Másrészt azt tanítja a példabeszéd, hogy a király – vagyis Isten – megbocsátásának azért nincs határa, mert megbocsátásának alapja a szeretet és nem a puszta igazságosság.
3. Nem emeli Jézus túl magasra a megbocsátás mércéjét? – kérdezhetnénk. De igen, mondják azok, akik csak emberi módon gondolkodnak és csak emberi erőre számítanak. De aki imádkozza a Miatyánkot – és abban a „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőnek” mondatot –, az már jézusi módon gondolkodik és a Szentlélek erejére is támaszkodik. A Szentlélek pedig képes ugyanazokat az érzéseket kelteni bennünk, melyek Jézusban megvoltak (vö. Fil 2,15). Jézus magasra – de nem elérhetetlenül magasra – emeli a megbocsátás mércéjét. Aki tökéletes akar lenni, mint a mennyei Atya (Mt 5,48), az mindig szívből – azaz szeretetből – akar megbocsátani (vö. Mt 18,35) és nem csak a puszta igazságosságból. Mivel a szeretetnek nincs határa, azért a megbocsátásnak sincs határa! Ámen. Verőcei Gábor /MK