Évközi 27. vasárnap, 2002. október 6.

1. Nem a birtoklással, hanem az adással építem fel személyiségemet
Október 6-a, az aradi vértanúk emléknapja nem csak gyászos megemlékezésre ad alkalmat, hanem bizonyos emelkedettségre is. Büszkén emlékezünk az aradi vértanúkra, mert ők az életüket adták egy szabad hazáért. Ugyanakkor megvetően gondolunk hóhérukra – Haynaura –, mert ő elvette az életüket. Az élet-adás és az élet-elvétel kettőssége adja meg ennek a napnak a drámaiságát.
Ez a gondolat fedezhető fel a gyilkos szőlőművesekről szóló jézusi példabeszédben is. Egyrészt hallunk egy szőlősgazdáról, aki maga hozza létre szőlőjét, még őrtornyot is készít hozzá. Másrészt hallunk kapzsiságukban gyilkosságra vetemedő szőlőmunkásokról, akik még a gazda fiát sem kímélik meg. A gazda életet adott a szőlőknek és ezen keresztül a munkásoknak, de azok nem értékelték az ajándékot, hálátlanságukat gyilkossággal tetézték. A példabeszédben ráismerünk a gazda személyében a teremtő Istenre, aki jóságból ingyenesen – kegyelemből – meghívta az embert szőlőjébe, azaz Isten országába. Az ajándékot nem értékelő emberek azonban megölték fiát, Jézust. Boldogulásuknak nem azt a módját választották, melyet Isten felkínált nekik, hanem a maguk által jónak látott módját: a rablást és gyilkosságot. Az élet-adás és az élet-elvétel kettősségében meglátjuk az emberiség drámáját, az ember tragédiáját.
A dráma ma is folytatódik, hiszen az emberiség egy része ma sem tart igényt Isten szőlőjére, Isten országára, hanem beéri a földi boldogulással. Pontosabban beérné, de sosem éri el. Hiába erőszakoskodik és ügyeskedik, hiába gyilkol és rabol, sosem éri el azt a boldogságot, melynél azt mondaná: ennél többre nem vágyom. Ezt sosem éri el, mert az ember az abszolútumra – az Isten országára – lett teremtve. Mindaz, amit elérhet itt a Földön, ez kevesebb, mint az abszolútum, ezért sosem lesz megelégedett.
Az Istentől elfordult ember így a 22-es csapdájába kerül. Divatos kifejezéssel élve fel akarja építeni személyiségét, de ezt a minél több birtoklásban véli megvalósíthatónak. Téved! Nem a birtoklással, hanem az adással építem fel ugyanis személyiségemet.
2. Nézzünk néhány példát!
Az édesanya éppen azzal nyeri el női mivoltának kiteljesedését – identitását –, hogy életet ad a gyermeknek. A tanár nem attól lesz boldog igazán, hogy nagy tudást halmoz fel magában, hanem azáltal, hogy tudását átadhatja tanítványainak. Ezt mondhatjuk szellemi nemzésnek is. Az orvos nem azért tanul, hogy saját magát meggyógyítsa, hanem, hogy másoknak adja vissza az életet vagy egészséget. A pap nem azért választja hivatását, hogy biztosítsa saját bejutását a mennybe, hanem, hogy másokat vezessen az üdvösségre. A jó politikus nem saját karrierje és megélhetése miatt tevékenykedik, hanem, hogy hazája fusson jó karriert, és hogy polgártársai megélhetésén javítson. Sorolhatnánk még a példákat, de mindegyikből látszik, hogy nem a birtoklással, hanem az adással építhetem fel személyiségemet.
3. Személyiségi övezet avagy aura
Ha valaki kételkedne abban, hogy adással építhetem fel személyiségemet, és nem minél több birtoklással, akkor hadd hivatkozzunk Assisi Szent Ferencre, vagy Kalkuttai Teréz anyára. Egyikük gazdag posztókereskedő lehetett volna, akárcsak apja, másikuk taníthatta volna nyugdíjas koráig a jó családból származó indiai leányokat. Lemondtak ezekről, hogy inkább adjanak. Szentté váltak.
Manapság szokás a védett övezetek kialakítása (30 km-es sebesség). Szokás az is, hogy ismert személyek ún. aurájáról – kisugárzásáról – beszéljenek. Ha mi keresztények a mai világ birtoklási lázában az adásra koncentrálunk, azzal valamiféle védett övezetet hozunk létre személyiségünkben. Az adás vágya megóv a birtoklás csapdájától. Ezenkívül olyan aurát (kisugárzást) biztosít, mely másoknak is megadhatja az Isten országának boldogító tapasztalását. Ámen. Verőcei Gábor/MK