ÉVKÖZI 28. VASÁRNAP, „C”-ÉV, 2004. OKTÓBER 10.

1. „Hol marad a többi kilenc?” (Lk 17,17) – hallatszik Jézus szájából a fájdalmas kérdés, amit a meggyógyított leprások hálátlansága váltott ki. Ha azt kérdezzük, hogy mi fájt legjobban Jézusnak emberi léte idején, akkor kijelenthetjük: a hálátlanság.
Jézus kérdése emlékeztet az Úristen kérdésére, melyet a bűnbeesést követően tesz fel az elrejtőzött Ádámnak: „Hol vagy?” (Ter 3,9). Az Istentől kapott adományt sem Ádám, sem a kilenc leprás nem köszönte meg. Ádám természetesnek tartotta a természetfelettit, az édeni tökéletességet és jót, amit Istentől kapott. A leprások pedig talán jószerencséjüknek tartották gyógyulásukat, hogy éppen ráakadtak a galileai csodatevőre. Csak az idegen ad hálát: az ószövetségi olvasmányban, a szíriai Námán, itt pedig az ugyancsak idegen szamaritánus.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Ha idegenként vendégeskedünk valahol, ott még összeszedjük magunkat és tudunk viselkedni, de az otthoni megszokott környezetben „elengedjük” magunkat és sokszor elmarad a köszönet és hála. A hála több mint puszta udvariassági szokás! Udvariasan megköszönjük a kiszolgálást boltban és étteremben, hálánkról biztosítjuk az orvost és a vizsgára felkészítő pedagógust. Az igazi hála azonban több ennél! A hála szeretetteljes odafordulás a másik felé, csodálása a másiknak. Mint ahogy a szerelmes csodálattal fordul a másik felé. A hívő ember ilyen csodálattal fordul Isten felé, akitől a sok jótéteményt kapta.
2. Miért legyünk hálásak? Mindenért! Sík Sándor így kezdi Te Deum című versét: „Téged Isten dicsérlek // és hálát adok mindenért.”
Az emberek többsége – a tízből kilenc – nem hálás. Ennek leggyakoribb oka, hogy a dolgokat természetesnek vagy jog szerint kijárónak vesszük. Például magától értetődőnek vesszük az emberi adottságokat, ha mégis okát keressük, akkor az átöröklésre hivatkozunk. Pedig a szó jelentése – „adottság” – már önmagában is ingyen Adományozóra utal, aki az Isten. „Isten adta tehetség” – szoktuk mondani a kiváló adottságú emberre. A fogyasztói mentalitás elhiteti velünk, hogy minden megvásárolható, a pénzért sok minden „jár” az embernek, és így szinte kiirtja a gondolkodásunkból a hála gesztusát.
Az emberek többsége fel sem fogja, miért lehetne hálás Istennek! A következő történet arról szól, hogy jó- és balsorsban egyaránt hálásnak kell lenni Istennek. Egy rabbi nagy szegénységben élt, de egy pillanatra sem hagyta el szívét az öröm, a nyugalom érzése. Valaki megkérdezte, hogyan tud ilyen helyzetben mindennap imádkozni: „Áldott legyen, aki megadja nekem mindazt, amire szükségem van.” Hiszen hiányzik minden, amire az embernek szüksége van. „Nekem biztosan a szegénységre van szükségem, és az adva van számomra” – felelte a rabbi.
A történet arról is szól, hogy a hálás ember mindig derűs. Derűjét Isten fényéből kapja, akivel kapcsolatba került. A hálás ember így „jellé” válik, akin keresztül mások is megérzik Isten jelenvalóságát.
3. Az emberek többsége – tízből kilenc – csak kér, de nem ad hálát. Sőt, ha kérése nem teljesül, akkor a rajzfilmbeli menő-manóként méltatlankodik és szemrehányást tesz Istennek. „Talán éppen azért nem teljesíti a hálátlan kérését a jóságos Isten, nehogy annál szigorúbb ítéletben legyen része, minél több jótéteményért volt hálátlan” – írja Szent Bernát, a XII. század Európájának egyik formálója, majd így folytatja: „Ha a vett jókért hálásak vagyunk neki, csak helyet készítünk lelkünkben új kegyelem számára, hogy méltók legyünk nagyobb ajándékokra.” Hozzátehetjük Romano Guardini szavait: „Ezért fontos, sőt különlegesen fontos, hogy az ember megtanulja a hálaadást. Le kell vetnie azt a közömbösséget, amely a dolgokat magától értetődőnek tekinti. Semmi sem magától értetődő; minden adomány.” (Az imádság iskolája)
Meg kell tehát tanulnunk hálát mondani Istennek; de még inkább arra kell törekedni, hogy Istennek tetsző életünkkel hálát adjunk a mi bőkezű Adományozónknak. Ámen. Verőcei Gábor/MK