ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP, „C”-ÉV, 2004. OKTÓBER 17.

1. A nagy dolgokat mindig az imádság hordozza!
„Vajon mi lesz ebből a gyerekből?” – kérdezték az emberek Keresztelő János születésekor (Lk 1,66). Mi is felteszünk ilyen kérdést, amikor elbűvölve nézünk egy újszülöttet. Amikor iskolás lesz, vagy később felsőfokú tanulmányokat folytat, ismételten feltesszük a kérdést: mi lesz belőle? Mi befolyásolja egy ember sorsát, mi határozza meg, hogy mi lesz belőle? Genetikai adottságai, családi és társadalmi környezet, anyagi helyzete, érdeklődése? – bizonyára ezek is.
A XX. Század egyik legnagyobb teológusa és lelki írója – Romano Guardini – azonban meglepő kijelentést tesz: „Hogy mi lesz az életünkből, az jórészt attól függ, hogy az ember hogyan imádkozik, és hogyan imádkoznak érette mások. A nagy dolgokat mindig az imádság hordozza.” (Levelek az önnevelésről, 61)
A természettudományos gondolkodáshoz szokott ember szinte hitetlenkedve szembesül Guardini gondolatával, és szívesen vitába is szállna vele, hogy bizonyítsa: a nagy dolgokat a gének hordozzák és nem az imádság. Az isteni kinyilatkoztatás a ma hallott olvasmányban és evangéliumban azonban arról győz meg, hogy Guardininak van igaza: a nagy dolgokat az imádság hordozza. Mindkét szöveg a kitartó imádság eredményességéről szól.
Az amalekitákkal harcba keveredő zsidó nép csak úgy tudott győzni, hogy Mózes napszálltáig kitárt karral imádkozott értük. Isten meghallgatta az állhatatos imát és megmentette népét (Kiv 17, 8-13). A nagy dolgot – az ellenség feletti győzelmet – az imádság hordozta.
Lényegében hasonlót tanít Jézus az evangéliumi példabeszéddel (Lk 18,1-8). A gonosz bíró nem akar igazságot szolgáltatni a kiszolgáltatott sorban lévő özvegyasszonynak, de az állhatatos kérés nyomására végül mégis igazságot szolgáltat. A példabeszéd konklúziója szerint egy gonosz bíró kényszerből mégis teljesíti a kérést, akkor elképzelhetetlen, hogy a jó Isten ne hallgatná meg a hozzá fordulót.
Mindkét szentírási szöveg derűlátóan buzdít a kitartó imádságra. Borúlátó korunkban szükségünk is van a derűlátásra mely jórészt az imádságból fakad.
2. Borúlátásunk a jelen világból, derűlátásunk az imádságból fakad
A jézusi példabeszédben az ókori társadalom állapotát ismerjük meg. Akkor elsősorban az özvegyek és árvák képezték a társadalom leszakadó rétegét, mert jövedelem és jogi védelem nélkül maradtak. Az antik Rómában az özvegyet és árvát többnyire csak a rabszolgaság vagy a prostitúció mentette meg az éhhaláltól.
A mai társadalomnak is vannak kiszolgáltatott és leszakadó tagjai: hajléktalanok és munkanélküliek. A munkát keresők sokszor panaszkodnak, hogy hiába adnak be pályázatot, mert gyanújuk szerint egy pályázat kiírásakor a munkaadó már eldöntötte, kit fog felvenni. Mai szóhasználattal előre „lemutyizzák” a dolgot. A pályázat kiírása – mely a demokráciában kötelező – már csak egy színjáték, ami annál fájdalmasabban érinti a kiszolgáltatott munkanélkülit.
Jézus példabeszéde is egy kilátástalan szituációról szól, de ott mégis a derűlátás kerekedik felül. Mitől? A kitartó kéréstől, mely ha nagy sokára is, de elnyeri jutalmát. Hasonló módon kitartó imával kell Istenhez fordulni, és nem belefáradni. A munkanélküli – tudván, hogy van „mutyizás” – mégis újra és újra próbálkozik. Hát akkor a Jó Istennél sem szabad abbahagyni a kérést. Hogy mi lesz belőlünk ebben a világban, az nem a „mutyizókon” és nem is a génjeinken múlik., hanem jórészt azon, hogyan tudunk imádkozni. Az ima helyes irányba állítja életünket, Isten felé fordít. Az Istenben bízó ember pedig tudja, hogy az igazán nagy dolgok nem a tárgyalóasztaloknál, nem fehér abrosznál és nem a „mutyizóknál” dőlnek el, hanem Istennél. Éppen ezért kell őt állhatatosan kérni. Ámen. Verőcei Gábor/MK