Évközi 3. vasárnap, január 26.

„Jézus hirdette az Isten evangéliumát: Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban”.
Jézus, az Atya küldötte, azért jött erre a világra, hogy meghirdesse az evangéliumot. Az evangélium örömhírt jelent. De vajon mi az örömhír abban, amit Jézus hirdetett? Az, hogy betelt az idő, elérkezett a pillanat, amikor az Atya teljesíti ígéreteit. Itt van az Isten országa. Jézus egész működését ebben az Isten országában foglalhatjuk össze. Ezt hozta el saját személyében, erről tanít példabeszédeiben, ennek győzelmét ragyogtatja föl keresztáldozatában és feltámadásában, és ezt bízza az apostolokra alapozott Egyházra, hogy ennek az országnak tanúja legyen a föld végső határáig. Ez az üzenet és jó hír szólítja meg a ma élő keresztény embert, amikor hallgatjuk e vasárnapon Jézus szavait. Megtaláltam-e már ezt az országot? S ha igen, akkor hol és hogyan? És milyen feladatokat, küldetést bíz rám ez a megtalálás? Ezek azok a kérdések, melyek megfogalmazhatódnak bennünk ezen a vasárnapon. Keresztségünk titkában Isten országának polgárai lettünk, feladatunk tehát az, hogy ennek megfelelően alakítsuk egész életünket. Ennek az életformálásnak két alappillére van, melyek nélkülözhetetlen kapaszkodói a jobbra törekvő embernek: a megtérés és a hit. Valójában a kettő egyetlen, elválaszthatatlan egységet alkot. Hiszen a megtérés nem csupán egy belső elhatározás, emberi ötlet, nem valami külső magatartás, valami új póz, vagy jelmez fölvétele magunkra, hanem éppen az evangélium megtalálása és az evangéliumban való hit újrafölfedezése, örömteli vonzásának boldog befogadása. Az evangéliumból megismert megtérések arról beszélnek, hogy Lévi, Zakeus, a házasságtörésen ért asszony, a bűnös nő, aki értékes, illatos olajjal kente meg Jézus lábát Simon farizeus házában, mind-mind Valakit találtak meg, Valaki vonzásának engedelmeskednek, aki egész személyiségüket képes átformálni. Az apostolok meghívása is alapvetően megtérés. Milyen érdekes, hogy a megszólítottak, a meghívottak, azonnal otthagytak mindent: hálót, bárkát, apát, halászlegényeket, barátokat, hogy kövessenek Valakit, hogy részesei legyenek Isten országának, mert ott megtalálják valódi boldogságukat.
Szent Ágoston milyen örömmel vall megtérésének pillanatáról, az evangéliummal való találkozásáról, a Valakire való rátalálásáról, akiről oly sokáig hitte, hogy elrejtőzik előle. Szent Ferenc milyen radikálisan élte át a pillanatot, mely után már nem köti őt semmi magához ezen a világon, hogy szabad legyen az Isten országára és annak evangéliumára. Ez a szabadságélmény, a valódi megtérés íze. Jézus minket, ma élőket is erre az örömre, szabadságra hív, mennyire szükséges lenne levetnünk magunkról késedelmességünk láncait, hogy azonnal felelni, cselekedni tudjunk, miként Simon és András, Jakab és János.
Ezt a megtérést, Valakire való rátalálást hirdeti Jónás próféta Ninive lakóinak, és minden igaz próféta, aki az Úr küldetését teljesítve, felelősséget érez a rábízottakért, a másik emberért. Ninive lakói hittek az Istennek és böjtöt hirdettek. Megérintette lelküket az „evangélium”, Isten szeretetének üzenete, mely minden időben a vele való találkozásra irányítja hallgatói figyelmét. Van, amikor ez a szeretetüzenet szigorú figyelmeztetésként hallatszik. De ez is szeretet. Mégpedig aggódó, féltő szeretet, mely azért szól keményen, mert menteni, életet adni akar. És lám, az értelmes ember képes érteni ezekből a szigorúnak látszó szavakból is. Befogadja a figyelmeztetést. Megtevője és nem csak hallgatója az igének. Nem is marad el jutalmuk: „Isten látta, hogy letérnek gonosz útjukról, megkímélte őket a büntetéstől, amellyel fenyegette őket”. Ma is, aki meri vállalni a megtérés evangéliumának isteni küldetésből fakadó hirdetését, az biztos lehet abban, hogy fáradozása nem hiábavaló. Időnként elkeseredünk, megfáradunk, reménytelennek érezzük próbálkozásainkat, mint Jónás. De mernünk kell, újra és újra ráhagyatkoznunk arra, akinek küldetésében járunk, hogy bátorságot és bizalmat merítsünk kitartásunkhoz a prófétaságban.
És ez a megtérés, melyet a próféta és Jézus is hirdet, új megvilágításba helyezi mindennapi életünk minden mozzanatát is. Az idők teljességének öröme, az Úr Jézus megtalálásának lelkesedése, az Isten országának befogadása felnyitja a Krisztusban megújult ember szemét. Értékrendünkben a valódi mérce a múlandó és az örökkévaló különbözősége lesz. A mulandó világ és a mulandó dolgok adta örömöt csak akkor és úgy lehet hátrahagyni, ha rátalál az ember az örökkévaló dimenziójára. Isten országa és e világ magába zárt öröme között az igazán lényeges különbséget akkor ismerjük fel, amikor tudatosul bennünk, hogy ez a világ elmúlik. Erre figyelmeztet Szent Pál apostol a második szentírási olvasmányban, és mintegy magyarázatul mondja el, hogy úgy éljünk a mulandó javakkal és az általuk adott örömökkel, hogy azok ne homályosítsák el az örökkévaló értékek rendjét. Ebben a világban élünk, ennek a világnak javait használjuk, de jaj, el ne veszítsük az érzéket, a vonzódást az Isten országa felé, mert elmúlik ez a világ. Mennyire könnyen bezárkózik a mai ember ennek a világnak bűvkörébe. Mennyire csak a világ dolgait használja, megfeledkezve az örökkévaló értékekről, mert keresi azt, ami boldoggá teszi őt. Mennyi hamis boldogságígérettel találkozunk életünkben, mire eljut hozzánk az evangélium, mely megtanít arra, hogy ami jó és valódi örömet ad ebben a világban, az mind az örökkévalóságról, az evangéliumról, Isten országáról beszél. Ez az ország pedig közel van, csak be ne zárjuk szívünket előtte. Hollai Antal/MK