Évközi 30. vasárnap, 2002. október 27.

1. A szeretet játékszabálya
A hittanos és cserkész táborozó diákok jól ismerik az „őrangyalos” játékot, melynek lényege, hogy a táborozás elején mindenki kihúz egy nevet a kalapból, amit végig titokban tartanak. Aki a nevet kihúzta, az lesz az általa kihúzott személy „őrangyala”, és azon kell lennie, hogy észrevétlenül segítse a kiválasztottat. A táborozás végén minden résztvevőnek ki kell találnia, hogy ki lehetett az őrangyala, kitől tapasztalta meg a legtöbb szeretetet és figyelmességet.
A gyermekek és fiatalok így sajátítják el – játékos módon a legfőbb parancsot: a szeretet parancsát. Így öltik magukra a legjellemzőbb keresztényi tulajdonságot: a szeretetet. Mondani sem kell, mennyire népszerű játék ez a táborokban. Bár nem jó kifejezés a játék, mert ez maga az élet: a keresztényi élet.
A keresztényi élet nem egyirányú utca; nem csak abból áll, hogy én szeretetet adok, vagy nem csak abból áll, hogy én szeretetet kapok. A keresztényi élet kétirányú utca, mely abból áll, hogy szeretetet adok, de szeretetet is kapok. Ahogy ezt már Jézus ígérte: „Adjatok, és akkor ti is kaptok.” (Lk 6,38)
A táborozó fiatalok e programon keresztül ráéreznek Istenre, földi táborozásuk „játékmesterére”, aki a szeretet parancsát „játékszabályul” adta elénk.
2. Az isten- és embertársi szeretet szimbiózisa
Jézus első helyre teszi az istenszeretet parancsát, mivel Isten a teremtő, és mint ilyen, megelőzi a teremtményt. Második helyre pedig az embertársi szeretetet teszi, azonban praktikusan az embertársi szeretet megtapasztalása visz el minket az istenszeretetre.
Pázmány Péter a felebaráti szeretetről írva megjegyzi, hogy kevesen tudják megbecsülni e parancs jelentőségét. Pedig a felebaráti szeretet parancsával Isten minden embert arra kötelez, hogy engem, téged és akárki mást szeressenek, szükségemben segítsenek, veszedelemben oltalmazzanak, fogyatkozott állapotomban gyámolítsanak. A mi teremtő Istenünk nem elégedett meg azzal, hogy Õ szeret minket, de még az embereknek is megparancsolta, hogy szeressen minket. A mi isteni „játékmesterünk” gondoskodott arról, hogy földi vándorutunkat ne magányosan járjuk, hanem legyen szerető felebarátunk is, aki elkísér. Miként Tóbiás is úgy engedte el a messzi idegenbe fiát, hogy előbb gondoskodott egy útitársról, egy kísérőről. (Tób 5.)
Való igaz, hogy nem minden ember szereti felebarátját, nem minden ember teljesíti a felebaráti szeretet parancsát, mert önzők vagy gyűlölködők. De aki már egyszer megtapasztalta, hogy őt „őrangyalként” segíti egy másik ember, abban felébred az istenszeretet is, az megköszöni Istennek a szerető embertársat. Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy vallásos fiatal szerelemre gyullad egy másik vallásos fiatal iránt: nem a jó szerencséjét áldja a szerencsés rátalálás miatt, hanem Isten iránt érez nagy-nagy hálát és szeretetet.
Az isten- és felebaráti szeretet között tehát egy igazi szimbiózis áll fenn, a megtapasztalt felebaráti szeretet kiváltja vagy megerősíti az Isten iránti szeretetet. Fordítva is igaz: az istenszeretet ad erőt a felebaráti szeretet gyakorlásához (pl. Szent Margit).
3. „Törekedjetek a szeretetre” (1 Kor 14,1) – mondja Pál apostol. A szeretet tehát nem holmi kellemes langymeleg érzés, hanem tudatos élet. Egész gazdasági és társadalmi rendünk a szeretetlenségre épült. Ezt a civilizációt a pénztőke irányítja, a kapzsiság vezényli. Érvényes Szent Ágoston megállapítása: „Csak a szeretet különbözteti meg az Isten fiait az ördög fiaitól… Akiben van szeretet, az Istentől született. Akiben nincs szeretet, az nem született az Istentől.” Törekedjünk hát erre a fontos megkülönböztető jelre: a szeretetre. Ámen. Verőcei Gábor/MK