Évközi 31. vasárnap, 2002. november 3.

A képmutató ember nem lehet normatív személyiség
Az emberi lélekben vagy egy néma, de sokszor kitörő vágy, hogy fölnézhessen egy-egy embertársára. Nem feltétlenül azért, mert az illető olyan kiváló lenne, hanem azért, mert az ember szeret egy normatívát követni, van bennünk egy utánzási vágy. A média gondoskodik is róla, hogy legyenek ilyen normatív, követendő személyek: zenész és színész, humorista és moralista, politikus és politológus stb., egyszóval olyan, aki meghatározó személyiség lehet a társadalomban.
Jézus korában is voltak ilyen meghatározó személyiségek, akikre a nép felnézett: az írástudók és farizeusok. A mai evangéliumban azonban azt hallottuk, hogy Jézus óvta tanítványait a farizeusoktól. Ez kb. úgy hathatott, mintha ma azt mondaná nekünk: ne kövessétek a tévé által bemutatott meghatározó személyeket. Ez azért mégis csak furcsa, mivel az evangéliumokból egy olyan Jézus ismerünk meg, aki minden bűnt meg tud bocsátani, akinek minden bűnöshöz van felemelő szava, aki leül a vámosokkal egy asztalhoz, aki megbocsát egy házasságtörő asszonynak. Most azonban soha nem tapasztalt élességgel száll szembe a farizeusok bűnével, a képmutatással. „Tetteiket ne kövessétek! – mondja hallgatóinak –, mert nem azt teszik, amit mondanak.” (Mt 23,3). A farizeusok a nép erkölcsi tanítói voltak, s egy ilyen tanítóról úgy nyilatkozni, hogy ne kövessétek tetteiket – ennél lesújtóbb véleményt nem is lehetett volna mondani. Mi indokolja Jézusnak ezt a hallatlan szigorát? Az, hogy a képmutatás sokkal súlyosabban esik latba, ha azt egy erkölcsi tanító követi el, mint pl. a farizeusok voltak.
Jézus tehát óvja tanítványait a farizeusi lelkületű, azaz képmutató embertől. Az ő szemében a képmutató ember nem lehet normatív személyiség, nem lehet meghatározó személyiség. Nem lehet követendő példának tekinteni, bármilyen magas piedesztálra emeli is őt a média.
2. A piedesztál ön- és közveszélyes
Minden kornak megvan a maga piedesztálja. Jézus korában piedesztálnak számított az imaszíj és ruha bojtja – melyet a farizeusok nagyobbra készítettek, a maguk „erkölcsi” nagyságának érzékeltetésére. Napjainkban is megvannak a „status-jelképek”, melyeket a magukat meghatározó személyiségnek tartó emberek kialakítanak és használnak. Csakhogy a piedesztál és status-jelkép semmivel sem növeli meg az ember valódi értékét. Isten előtt semmi esetre sem! Istent nem lehet becsapni! A népet persze igen, sőt a ravaszdi képmutatók ki tudják énekeltetni a holló-fiakból a sajtot – mint Aesopus meséjéből ismerjük. De egyszer kiderül az igazság: a róka igazi természete és a holló hiszékenysége. A piedesztál ön- és közveszélyes, mert használójának nem ad semmi erkölcsi többletet; de félrevezeti az őt követőket is, mert idővel kiderül, hogy nem egy jellembeli nagyságot követtek, hanem egy üres bálványt. Jézus ettől a csalódástól akarja megóvni mindenkori tanítványait, ezért mondja, hogy
3. „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik, és aki magát alázza, felmagasztaltatik.” (Mt 23,12).
Szándékosan használom a régi, szenvedő igealakos fordítást, és nem a mostanit: „Aki magát felmagasztalja, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.” Ez utóbbi ugyanis nem világos. Kik fogják megalázni a képmutatókat? És kik fogják felmagasztalni a szegényeket? Talán a média? Ez nem hihető el. A Bibliában használatos szenvedő igealak viszont egyértelmű, mindig Istenre utal (akinek nevét a zsidók sosem mondták ki, hanem körülírták). Jézus arról szól tehát, hogy a képmutatók majd Isten által megaláztatnak, a szerények pedig isten által felmagasztaltatnak. Isten előtt tehát a szerény a normatív, követendő személyiség, és Isten országában ők lesznek a meghatározóak. Ott már nem lesz piedesztál és status-jelkép, csak igazi erkölcsi nagyság. Ámen. Verőcei Gábor/MK