ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP, „C” ÉV, 2004. NOVEMBER 7.

1. A vértanúk heroizálása
Október 6-án, nemzeti gyásznapunkon láthattuk a televízióban a Tizennégy vértanú című – 1970-ben Nemeskürty István forgatókönyvére készült – tévéfilmet. Történelmi tény, hogy az Aradon golyó általi halálra ítélt négy tábornok közül Kiss Ernő az első sortűzben csupán a vállán sebesült meg és nem dőlt el. A második sortűz közvetlen közelről érte és végzett vele. A filmben heroizálva látjuk ezt a jelenetet: a sértetlenül maradt tábornok, miután kemény szavakkal megbélyegzi a szabadság eltipróit, maga vezényli újabb sortűzre a katonákat saját maga ellen. A heroizálásnak tanító célja van, az, hogy a hazaszeretet erkölcsileg az igazságtalanság fölé nő. A történelemben számos eseményt és személyt heroizáltak, néha méltó módon, néha méltatlanul. Az 1917. novemberével kezdődő kommunista kísérletet hiába heroizálták, az bizony csak történelem-hamisítás maradt. A bűnt hiába tömjénezik, az mindig visszataszító, büdös marad.
De amit az ószövetségi Makkabeusok könyvéből ma hallottunk – a hét testvér vértanúságának részletét –, az hasonló módon heroizál, mint a film teszi Kiss Ernővel. Miután az első két testvért a pogány Antiokhosz Epifánész király megcsonkíttatta, a harmadik már magától nyújtja ki nyelvét és karjait, hogy azokat levágják. Történelmi tény, hogy a zsarnok király a Kr. e. 2. század közepén lábbal tiporta a vallásszabadságot, erőszakkal terjesztette a pogány vallást, s akik nem hódoltak be, azokat halállal büntette. Sokan vállalták a vértanúságot a hittagadás helyett. A hét testvér vértanúságának leírása azonban kétségtelenül heroizál, azaz kiszínezi a történetet, amit ezt a pár száz év múlva íródott ókeresztény vértanúakták is teszik.
Jelen esetben a cél annak bemutatása, hogy
2. A harmadik makkabeusi testvér így szólt a királynak: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménybe, hogy ő feltámaszt minket” (2 Makk 7,14) Az ószövetségi könyv szerzője irodalmilag kiszínezett formában, az olvasó érzelemvilágára is hatva hősei szájába adja azt a tanítást, amit ő maga közölni akar: a feltámadásba vetett hitet. A megpróbáltatásoknak, a vértanúságnak igenis van értéke, mert ha együtt szenvedünk Krisztussal, akkor vele együtt meg is dicsőülünk (vö. Róm 8,17).
Ilyenkor, halottak napja környékén, vagy az élet határhelyzeteiben (betegség, haláleset), vagy egyéb megpróbáltatások idején mindenki keresi azt az erőforrást, amelyből erőt meríthet az élet nehézségeinek elviselésére. Erőt meríthetünk emberi kapcsolatainkból, az együttérzés megtapasztalásából, de érezzük, hogy ezek bizony csak természetes emberi vigasztalások. Valami többre vágyunk, valami természetfelettire: ez pedig csak a feltámadás reménye lehet. A hét makkabeusi testvér óta hívők milliói merítettek erőt szorongattatásaikban a feltámadás hitéből.
A mai evangélium viszont olyanokról is szól,
3. akik tagadják a feltámadást, sőt gúnyolódnak rajta. Jézus korában ezek voltak a szadduceusok, a liberális zsidó írástudók. Mintha csak egy parlamentben lennének, ahol az egyik párt ki akarja gúnyolni a másik pártot, feltesznek egy kiagyalt kérdést Jézusnak, akiről tudták, hogy a feltámadást tanítja. Egy férfinek a földi életben hét felesége volt, mégpedig a törvény szabálya szerint, mert mindegyik meghalt. A jövendő életben melyik lesz a felesége? Vagy tán mindegyik a felesége lesz? – Ezzel a trükkös kérdéssel akarták a maguk oldalára biztosítani a nevetést, ezzel akarták Jézust gúny tárgyává tenni.
Jézus azonban a saját fegyverükkel győzi le a szadduceusokat. A szadduceusok az egész Ószövetségből csak Mózes öt könyvét tartották mérvadónak, és mivel ezekben nincs szó a feltámadásról, tagadták azt. Jézus most pontosan Mózesre, a nagy törvényhozójukra hivatkozik. Mózes – az égő csipkebokornál történtek után – Istent „az élők Istenének és nem a holtakénak” nevezi. Tehát a pátriárkák (Ábrahám, Izsák, Jákob) valamiképp élnek, nem haltak meg teljesen, s így várják a feltámadást. – Aki másnak vermet ás, maga esik bele!
Ma is vannak, akik tagadják a feltámadást, sőt gúnyolódnak rajta. A hívő embernek ez még javára is válhat, hiszen segít emlékezetünkbe idézni, hogy „nincs itt maradandó hazánk, hanem jövendő hazánkat keressük” (Zsid 13,14). Ott azonban a gúnyolódókon nem segít az sem, ha bármilyen médiasegédlettel heroizálhatják is magukat. Ámen. Verőcei Gábor/MK