Évközi 33 vasárnap,, 2002. november 17.

1. Allegorikus példabeszéd a számonkérésről
Jézusnak a talentumokról szóló példabeszéde egy allegória, mely a számonkérésről szól. Egy gazdag emberről szól, aki az idegenbe való utazása előtt szétosztja vagyonát szolgái között. Amikor visszajön, elszámoltatja szolgáit, kettőt megjutalmaz – mivel kamatoztatták vagyonát –, egyiket pedig megbünteti, mert az nem mert kockáztatni és elásta talentumát, majd kamat nélkül adta vissza. Az allegória (hasonlat) világos: a gazdag ember itt Jézust jelenti, a szolgák pedig a tanítványokat, illetve Jézus akkori hallgatóságát, akik között voltak farizeusok és írástudók is. A gazdag ember távolléte Jézus mennybemenetele és a világ végi második eljövetele közötti időt jelöli, vagyis az egyház idejét. Az allegorikus példabeszéd mondanivalója, hogy a hívő ember tudja, hogy halála után és a végítélet napján számadással tartozik. Vagyis lesz számonkérés. Azonban a példabeszéd felvet egy kérdést, nevezetesen azt, hogy
2. merünk-e Jézusért, hitünkért kockáztatni?
A talentumokról szóló példabeszédet Jézus hallgatóságában először is a farizeusok és írástudók vonatkoztathatták magukra. Õk voltak megbízva azzal, hogy a hagyomány és a törvények fényében felelősséggel vezessék a népet, Jézus újszerű tanítása azonban válaszút elé állította őket: vajon elfogadják-e Jézus új gondolatait és ezzel kockáztatják-e addig elért egzisztenciájukat, vagy pedig elzárkóznak Jézus tanításától és „elássák” azt, mert így kockázatmentesebb, így kényelmesebb?! Mint ahogy Jézus újszerű tanítása a tanítványait is válaszút elé állította: követik Jézust, vagy maradnak a halászhálójuk és vámhivataluk mellett? Amíg a tanítványok (Péterék és Lévi, a vámos) kockára tették egzisztenciájukat és elfogadták Jézus tanítását; a farizeusok és írástudók a kényelmesebb megoldást választották, és „elásták” Jézus újszerű tanítását, mint a példabeszédbeli harmadik szolga.
Látjuk, Jézus újszerű tanítása válaszút elé állította hallgatóságát: tanítványait éppúgy, mint a farizeusokat. De Jézus tanítása – melyet megkaptunk többnyire gyermekkorunktól fogva – minket is válaszút elé állít. Arról van szó, hogy kifelé, az elhitetlenedett külvilág felé merjük-e képviselni ezt a tanítást? Merünk érte kockázatot vállalni? Vagy pedig elhallgatjuk keresztény mivoltunkat és „elássuk” a jézusi tanítást, hogy más ne is tudjon róla?
A mai elvallástalanodott világban egy hívő embernek számtalan alkalma van arra, hogy a jézusi tanítást szóban vagy cselekedetben nem hívő környezet elé tárja. Amikor a fiatalok az együtt járás és eljegyzés idejében önmegtartóztatásban (szüzesség) élnek, amikor a házastársak a család egysége érdekében hűségben élnek, amikor a magzati életet tiszteletben tartják és nem veszik el (abortusz), akkor demonstratív módon tesznek tanúságot a jézusi tanításról. És ha még adott esetben szóban is kifejtik ez irányú álláspontjukat a hitetlen emberek előtt, az ugyancsak tanúságtétel. „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32) Erre gondoljunk, és ne arra, hogy csak nem fogom kinevettetni magamat mások előtt. Ez a félénk, Istenben nem bízó magatartás a példabeszédbeli harmadik szolgára jellemző, aki elásta kincsét.
Amikor mi Jézus tanítását képviseljük, vagy elmondjuk hitetlenek előtt, nem magunkban bízunk, hanem Isten erejében. Az isteni tanításnak ereje van, az képes átalakítani az elvadult világot és elvadult embert. Hitünkért bátran kockáztatunk két okból is:
- Jézus mondta: „Bízzatok, mert legyőztem a (bűnös) világot.” (Jn 16,33)
- Másrészt – mint a példabeszédben is láttuk – Isten bőségesen visszafizet annak, aki érte kockáztat. Ámen. Verőcei Gábor/MK